32.

A saját testem rabjaként, tehetetlenül lebegni a semmiben, és várni. Várni halálra,vagy feltámadásra, és remélni, hogy a szenvedés nem tart már soká.

Napok, hetek vagy hónapok teltek el azóta,hogy éreztem, ahogy Adam eltávolodik majd eltűnik az életemből, magam sem tudom. Félig öntudatlan állapotom nem hagyott túl sok lehetőséget számomra. Bénult testtel feküdtem, és noha tiszta pillanataimban éreztem ahogy Naria mellém bújik az ágyon, vagy ahogyan Mary esténként alaposan megmosdat. Előfordult, hogy hallottam őket halkan beszélgetni , de mozdulni, vagy a szemem kinyitni képtelen voltam.
Nem sokkal azután, hogy Adam elment, égető kínra eszméltem, ami mintha ki akarta volna égetni a gerincem a helyéről. Bizonyára dobáltam magam, és őrjöngtem a fájdalomtól, mert magamon éreztem Mary és James kezét, miközben próbáltak az ágyon tartani, és szinte bekúszott a bőröm alá az aggodalom ami belőlük áradt. Fogalmam sincs, meddig tartott ez az állapot,de amikor egy idő után már azért fohászkodtam, bár belehalnék, vége lett, mintha elvágták volna. Nyugalom szállt meg, s újra körül ölelt a sötétség. Azt hiszem rémálmaim is voltak közben, mert egy alkalommal láttam Adamet, amint egy vörös hajú lányt csókol.Túl valóságosnak tűnt, és mikor szóltam hozzá, minden eltűnt. Öntudatlan és éber időszakok váltották egymást, de a végtelennek tűnő, mardosó fájdalmas magány nem akart szűnni.

Hallottam, ahogy kinyílik az ajtó, két ember lép be rajta, és Naria felmordul az ágy mellett.-Ő az!-mondta James valakinek, majd közelebb lépett az ágyamhoz.-Gyönyörű!-felelte a másik, még Jamesnél is mélyebb hang.-Vannak éber pillanatai?-kérdezte, és leült az ágy szélére.Ha a testem engedelmeskedett volna, bizonyára felgyorsult volna a lélegzésem, de semmi sem történt. Ki ez az ember? Mit akar? -Hiába tettem fel magamnak a kérdéseket, nem tudtam válaszolni rájuk. James nagyot sóhajtott, és szomorúan csak annyit mondott-Nincsenek. Lassan fél éve, hogy ebben az állapotban van.Ebben a pillanatban egy meleg kéz simított végig a homlokomon, és felizzott bennem egy érzés. Sárkány! Mégis mi történik?
Újra kinyílt az ajtó, és Mary halk hangját hallottam.-Készen vagytok? Indulnunk kell!-James válaszolt neki- Készen! Sietnünk kell! Hallottam James távolodó lépteit, és egy pillanatra pánik hasított belém.Itt hagynak?-villant át az agyamon, azután éreztem, hogy erős karok fognak át, és emelnek egy kőkemény mellkashoz.Imbolyogva indultunk lefelé a lépcsőn,és Honey nyávogása,Naria morgásával keveredett. Odalenn megálltunk egy pillanatra és Mary halkan megszólalt-A macskákat ne is próbáld eltávolítani mellőle.Ez a szépség-Itt vélhetőleg a pumára gondolt- hamarabb tépne darabokra, mint megtehetnéd. Az élete árán is megvédi.-mondta, és hallottam, ahogy kinyitja az ajtót.Nem sokkal később langyos, éjszakai levegő csapott az arcomba, amiből rájöttem, hogy csakugyan fél év telt el.Tél volt mikor Adam magamra hagyott, most pedig olyan édes illatú és meleg a levegő, hogy kétségtelenül nyár van. Nagyot sóhajtottam, és megálltunk. Egyértelmű jelét adtam annak, hogy még a testemben vagyok, és ez meglepte a körülöttem állókat.Mary apró kezei végigsimítottak a karomon és a fülembe suttogott-Lexi,kicsikém! Tudom, hogy hallasz! Erősnek kell lenned! Remélem látlak még!-Elcsuklott a hangja, és sietős léptekkel távozott.Kisvártatva egy kocsi ajtaja nyílt majd csukódott, és James gondterhelten mondta- Idefigyelj! Vidd Őt biztonságos helyre! Adam hülyeséget csinált, és most fejvadászok vannak a nyomában, akik tudják, hogy ha Lexit sikerül elkapniuk, hozzá is eljutnak. Ezt nem várhatjuk meg.Én megyek, és megkeresem, ti pedig eltűntök. Rendben?-pillanatnyi csend állt be, majd megérkezett a válasz- Rendben van! A fényben leszünk!

James távozása után éreztem, ahogy a sárkány óvatosan befektet egy autó hátsó ülésére, majd párnát tesz a fejem alá, és gondosan betakargat, majd Honey ugrik fel a lábamra, és fészkeli be magát.
-Ezt nem gondolhatod komolyan-hallottam a nevetését, miközben tudatosult bennem, hogy Naria is igyekszik cseppet sem apró testét betuszkolni az ajtón.-A plató kényelmesebb- hangzott az ajánlat, és bizonyára meg is fogadta, mert nemsokkal később elindultunk.Végigzötykölődtünk a faházhoz vezető földúton, majd kiértünk az aszfaltra. Órák teltek el, míg csendben, egymás után magunk mögött hagytunk mindent, mikor ismeretlen megmentőm, dúdolni kezdett.Mély hangja és édes illata ami leginkább méz, lőpor, és eső áztatta erdő keverékéhez hasonlított, ismeretlenül is megnyugtatott.Tetszhalott állapotom egyetlen előnye az volt, hogy zavartalanul elmélkedhettem azon, milyen furcsa, hogy nem tudom a nevét. Sem Mary, sem pedig James nem szólította nevén egész idő alatt, s mégis olyan volt, mintha ezer éve ismerném. Ha nem hallottam volna a hangját, nem éreztem volna az illatát, és James nem mondta volna neki, hogy Adam után megy, azt hittem volna, hogy Ő az! Az ereje és a kisugárzása majdnem ugyan olyan volt, csak erősebb annál mint ahogyan emlékeztem rá.Magasröptű elmélkedésemet egy újabb öntudatlan epizód szakította félbe.Mire újra feleszméltem egy ágyban feküdtem, és amennyire meg tudtam állapítani, ruha nem, viszont takaró legalább volt rajtam.Érzésre valamilyen puha anyaggal voltam betakarva, és mélyen belesüppedtem a matracba. Fogalmam sem volt a napszakot illetőleg, de alaposan meglepődtem amikor egy forró test mászott be mellém az ágyba, és gondosan tartva a távolságot egyenletesen szuszogva elaludt, én pedig csak feküdtem ott, magatehetetlenül mint egy rongybaba,és nem tudtam mit gondoljak.
Beletelt egy kis időbe mire újra rám talált az öntudatlanság, egész addig viszont pörgött az agyam, mint egy hiperaktív búgócsiga. Olyan régen volt már, hogy Adam mellettem volt, és éjszakánként szorosan magához ölelt.Olyankor sosem féltem, és azt hittem, örökre velem marad. Most viszont egy ismeretlen helyen, egy idegen fekszik mellettem, valaki akinek még a nevét sem tudom, valaki aki levetkőztetett, és isten tudja mit akar művelni velem, így hát hálásan adtam meg magam, mikor elragadott a sötét örvénylés.

Rémálmom volt. Szörnyűséges és fájdalmas. Adamet láttam, amint egy vörös hajú lánnyal fekszik egy ágyban, úgy öleli át, ahogyan engem szokott, és valamit a fülébe suttog. Nem értem mit mond neki, ezért közelebb araszolok, és akkor tudatosodik bennem. Egyikőjükön sincsen ruha, és Adam hátán éppen begyógyuló karmolások éktelenkednek, a lány haja pedig izzadt nyakához tapad. Nem kell hallanom egy szót sem, ahhoz, hogy tudjam mi is történt az előbb. Mellbe vág a felismerés, de olyan keményen, hogy megrogynak a térdeim, ezután csak bámulok rájuk, miközben a lány szerelmes csókot lehel  az ajkára, amit az, aki az életemet jelentette, mosolyogva viszonoz. Nem, nem,nem. Ez csak egy álom.Ébredj fel Lexi!- kántálom magamnak, hátha sikerül felébrednem, de akkor már sikítok.Ordítok a fájdalomtól, ami a lelkemben árad szét, és tehetetlenül szemlélem, ahogy Adam újra a semmibe vész.

Reszketve ülök fel az ágyban, és szaporán pislogva nézek szét magam körül. A hold fénye széles sugárban vetül az ágyra, és megkönnyebbülten nyugtázom, hogy Adam ott szuszog mellettem. Az oldalán fekszik, háttal nekem. Óvatosan hozzábújok, és lehunyom a szemem. Csak egy rossz álom volt-mantrázom, miközben a hátára fordul, én pedig a mellkasára hajtom a fejem. Ahogy mindkét karját körém fonja, eláraszt a biztonság jóleső érzése. Már éppen visszaaludnék, mikor egy gondolat kezd motoszkálni az agyam egy távoli zugában. Nem tudom megfogni a gondolatot, de valami furcsa bizsergés árad szét a lelkemben,mikor felpattan a szemem, és hirtelen felülök az ágyban, megfeledkezve arról, hogy anyaszült meztelen vagyok.A hold fényénél jól látszik, hogy a mellettem fekvő férfi nem Adam. Ránézésre idősebb, és nagyobb darab is nála. Rövidre nyírt haja,és borostája van.Egyetlen közös vonásuk, az utolsó négyzetcentiméterig teletetovált test. Az arca nyugodt, a szája félig nyitva.Az idegen, aki elhozott Maryéktől, és akinek még a nevét sem tudom. Jesszus!-szakadt belőlem egy rémült kiáltás, és magamra rántva az összes takarót,kiugrottam az ágyból. Uram atyám-kiáltottam fel újra, mikor ráeszméltem, hogy a takaró alatt rajta sincs ruha. Basszus!-káromkodtam el magam újra és újra, át sem gondolva mit teszek. Ösztönösen valamiféle búvóhelyet keresve.Nagyobb zajt csaptam mint hittem, mert mikor lopva az ágy felé pillantottam, észrevettem, hogy álmos tekintettel engem bámul. Hello!- a hangja hallatán összerezzentem. Nekem köszön? Persze, ki másnak..Biztosan rémesen értelmes arcot vághattam mert elnevette magát, és felült az ágyban. -Lexi, ne rémülj meg! Nincs semmi baj!. Mielőtt reagáltam volna, a biztonság kedvéért kettőt pislogtam, csak úgy biztos ami biztos alapon, hogy egyértelművé tegyem saját magam számára, hogy nem hallucinálok. Nincs semmi baj és ne rémüljek meg? -a hangom egyre magasabb lett-Azt sem tudom hol vagyok, vagy azt, hogy te ki vagy, és ne rémüljek meg?-sipítottam azon a frekvencián, amin már a denevérekkel is vígan elcseveghettem volna.Igazad van!-felelte, kiugrott az ágyból, és felém nyújtotta a kezét. Bizonytalanul néztem végig rajta. Ránézésre semmi szégyenérzet nem szorult belé, tekintve, hogy teljes férfi valójában ácsorgott előttem, erősen önelégült mosollyal az arcán. Két lépést hátráltam, és igyekeztem másfelé nézni.Édesjóistenem, most segíts meg!-fohászkodtam, és hátat fordítottam neki.Nem vennél fel valamit? Kérlek!-motyogtam, és egészen biztos, hogy egy apáca is megirigyelte volna a szemérmességet ami hirtelen kitört rajtam. A hangokból ítélve eltakarta magát, így lopva a hátam mögé pillantottam, és megkönnyebbültem mikor láttam, hogy szürke melegítő nadrág takarja az altestét. Megfordultam, és most már a szemébe tudtam nézni. Szóval ki is vagy te? És ami a legfontosabb, miért vagyok én itt?- kérdeztem, és visszasettenkedtem az ágyhoz. A lábaim úgy remegtek, mintha gumicukorból lettek volna, és úgy éreztem nem tudják megtartani a súlyom.Azt tudom, hogy sárkány vagy, de ezen kívül semmit-közöltem vele, mint egy mellékesen. Látszólag meg sem lepődött. Odahúzott egy széket, és leült velem szemben,hogy az arca egy szintbe került az enyémmel. Jobban megnézve-vagyis szinte már illetlenül megbámulva-feltűnt, hogy ugyan olyan sötét szeme van, mint Adamnek, de mintha valami kékes láng égne mögötte.-Leonard Theodor Hawk vagyok!-mondta, és a bemutatkozás mellé kezet nyújtott, amit vonakodva fogadtam el.Gondolom nekem nem kell bemutatkoznom, úgyis mindent tudsz rólam-vetettem oda, pucérságomra utalva, mire elnevette magát.Sajnálom, ha kellemetlenül érzed magad emiatt, de biztosíthatlak, hogy nem használtam ki a helyzetet!- mondta kacarászva, és hátradőlt a széken. Szúrósan néztem rá, és felhúztam az orrom- Hát Leonard, köszönöm, hogy ezt megosztottad velem. Most igazán sokkal könnyebb feldolgozni a helyzetet.
-Leo! Szólíts Leonak. Csak anyám szólít Leonardnak- magyarázta, majd felállt, és némi keresgélés után odadobott nekem egy pólót, amit hálásan el is fogadtam. -Ezernyi kérdésem van!- világosítottam fel, miközben jobban körülnéztem a szobában. Furcsa volt. Kör alakú helyiség, hatalmas ablakokkal, középen csigalépcsővel, és az egyetlen egybefüggő fal alatt, hatalmas fa keretes ággyal. A színeket nem igazán tudtam megállapítani, tekintve, hogy a hold mindent ezüstös derengésbe vont, de az ablakon kitekintve feltűnt, hogy nem látok növényeket. Se fákat, se semmi mást, csak a csillagokat. Annyi mindent akartam kérdezni, de mégis elsőként egy, jelentéktelenebb kérdés bukott ki belőlem- Hol vagyunk? Leo felállt, az ablakhoz sétált, és nagyot nyújtózkodott. A hátán kígyók módjára tekeregtek az izmok.-Lexi, üdvözöllek a fény házában!-mondta nevetve, és kimutatott az ablakon. Bizonytalan léptekkel követtem, és amint mellé értem, elállt a lélegzetem.Nem tudom mire számítottam, de semmiképpen sem erre.A nyílt tenger tárult a szemem elé, szédítő mélységben pedig a hullámok egy sziklára épült világítótorony lábát mosták. Abban a pillanatban megértettem miért hívják a helyet A Fénynek.Ámulatomból egy másik, életbevágó kérdés zökkentett ki.-A macskám? És a puma? Leo csak rám pillantott, és már éreztem is, hogy felesleges volt a kérdés. A csigalépcső tetejéről Honey repült felém hangos nyávogással,és örült dorombolás és dörgölőzés kíséretében örült annak, hogy végre magamnál vagyok, majd miután megunta, visszavonult a felsőbb szintre. Döbbenten meredtem utána, Nariát azonban hiába kerestem.Kérdőn tekintettem Leora, ő pedig csak vállat vont.-Túl nagy a lépcsőhöz. Odalenn van! Éreztem, hogy némileg megkönnyebbülök, azonban újabb kérdések árasztották el az agyam, és én mindet azonnal fel akartam tenni, a nyelvem viszont elnehezült. Hirtelen rádöbbentem, hogy hat hónap vegetatív állapot után, túl sok volt ez egyszerre,és jó lenne egy igazit aludni. Az ágyra pillantottam, majd Leora, aki huncut vigyort küldött felém-Hmmm, hancúroznál?-kérdezte, és karba fonta a kezét.Nem tudtam eldönteni, hogy viccel-e, ezért csúnyán néztem rá.-Nincs egy másik ágy, ahol esetleg alhatnék?-motyogtam, és közben a padlót fixíroztam. Jó ég!Rendesen zavarba tud hozni a pasi.
-Sajnos csak ez az egy ágy áll rendelkezésre.Nem vagyok hozzászokva, hogy szégyenlős vendégeim legyenek.- mondta kacarászva, azzal ledobta magáról a nadrágot, és visszavetődött az párnák közé.-Akkor azt hiszem, én alszom a földön.-morogtam, és körülnéztem, alkalmas helyet keresve.-Ugyan már!-dörmögte álmos hangon.-Majd kihúzódom a szélére.-ígérte, és rám kacsintott. Az jól nevelt kislány a lelkemben, és az érzéseim Adam iránt sikítva tiltakoztak az ellen, hogy egy ágyban aludjak Leoval, de annak fényében, hogy másik alvásra alkalmas bútort nem igazán találtam, nem maradt más választásom, befeküdtem mellé. Mielőtt elaludtam volna, párnákkal, és a takaró egy részével gondosan elbarikádoztam magam, hátat fordítottam neki, és erősen fohászkodtam, hogy ez elég legyen.

Másnap reggelre ismét kihagyott az agyam.Még csak kora hajnal volt,a felkelő nap rózsaszín fénnyel töltötte be a kerek toronyszobát, és mi összegabalyodott végtagokkal, matricaként egymásra tapadva, összebújva feküdünk egy halom textil alatt.Álmosan bújtam közelebb,és jó érzéssel töltött el a hozzám tapadó kőkemény test,és a forró bőr a bőrömön. Már csaknem fél órája lebegtem ebben a jóleső érzésben álom és ébrenlét peremén, amikor hirtelen magához tért a tudatom. -Nemáár!-kiáltottam, és ijedtemben lelöktem Leo-t az ágyról.Hangos puffanással, és morcos dörmögéssel ért földet.-Komolyan te nő! Minden reggel erre fogok ébredni?-kérdezte, és feltápászkodott. Meztelensége így majdnem világosban még inkább zavarba ejtő volt, mint éjjel holdfénynél.
-Nem öltöznél fel?-húztam el a szám, és eltakartam a szemem.-És ha nem? kérdezte gonosz vigyorral, és hátat fordítva nyújtózkodni kezdett.-Akkor kénytelen leszek kiszúrni a saját szemem. Hátrapillantott, én pedig ártatlanul rámosolyogtam. -De csak azután kislány, hogy közelről is alaposan szemügyre vettél.-Kacsintott, és színpadias mozdulattal magára rángatott egy alsónadrágot. Fintorogva másztam ki az ágyból, és  várakozón pillantottam Leo-ra.-Hol vannak a ruháim?-kérdeztem, és egyik lábamról a másikra álltam.Felkacagott, és hozzám vágott egy másik pólót.-Kidobtam őket.-vállat vont, és a lépcső felé indult.-Micsoda?-sikítottam, felkaptam és hozzá vágtam az egyik párnát.Hátra sem nézve kapta el, és nevetgélve levonult a lépcsőn.-Ehhez nem volt jogod!-ordítottam utána, mire szintén kiabálva válaszolt-Nem, de szükségszerű volt.-Szükségszerű?-sipítottam, és ellöktem magam a lépcsőkorláttól.-Mégis mit gondolsz, mit fogok így felvenni? Az utolsó szavakat már teli torokból üvöltöttem, és olyan ideges voltam, hogy toporzékoltam, mint egy ötéves kisgyerek.-A pólóimat!- Hangzott a nevetős válasz, és a hangjában bujkáló vidámság miatt, erős késztetést éreztem,hogy leszaladjak a lépcsőn,és jól megrugdossam.-Ezt nem gondolhatod komolyan!- motyogtam leginkább magamnak, és ledobtam magamról a pizsamának használt pólót, hogy belebújjak abba, amit az imént kaptam.-Ó, dehogyis nem!-hallottam, a választ és edények csörömpölését. -Szóval odalenn van a konyha.-gondoltam, és visszamásztam az ágyra. A gyomrom fájdalmasat kordult, de nem voltam hajlandó utána menni, és kaját kuncsorogni. Nincs az az isten, inkább vesszek éhen.
Fel voltam háborodva. Itt ez a pasi, akiről mindössze annyit tudok, hogy Leo a neve, egy világító toronyban lakik egy szigeten, kimenekített-megjegyzem fogalmam sincs mi elől-Maryék házából, és egy arrogáns ficsúr.Nem sokkal később megjelent, és lerakott egy tálcányi ételt az ágy szélére.-Bon appetit.-mondta, és leült a tálca mellé. Várakozó tekintettel nézett rám, míg én csak lopva pillantottam rá, és némasággal tüntettem. Idegesített az egész, hajmeresztően abszurd helyzet. Nem értettem mi értelme az egésznek. Miért hozott el? Miért Ő hozott el, és hogy hol van Adam?
Adam..a puszta gondolatától is fájdalom hasít a lelkembe, és sav marta űr támad bennem. Miért nincs itt? Tényleg valaki mással van? Miért?-gondoltam, és könnyek gyűltek a szemembe.
-Nem tudom miért.-mondta Leo csendesen.
Remek, ezek szerint hangosan is kimondtam amit gondoltam.
-Tessék?- kérdeztem, mintha nem tudnám miről van szó.
-Nem tudom miért nincs itt, és hogy miért van mással.-hangzott a válasz, és így biztos lehettem benne, hogy eszmefuttatásomnak hangot is adtam.-Őszintén szólva, szerintem egy barom, ha nem tér vissza,de én igazán nem ítélkezhetek.-tette még hozzá, majd felállt, és elindult a lépcső felé.
-Várj!- szóltam utána, és elkezdtem babrálni a takaró szélét. Hogyan kérdezzem meg tőle?A legegyszerűbben, kertelés nélkül.-Te ismered őt?-kérdeztem tétován, és láttam, ahogy Leo teljesen elkomorodik. Pár perc hallgatás után csendesen válaszolt.
-Ismertem...
-Ismerted?-lassan felültem.-Miért múlt időben?-Várakozva fürkésztem az arcvonásait, és úgy tűnt, nem akarja elmesélni.
-Rendben, ha nem akarod elmesélni, legalább azt mondd el, hogy mi ez az egész? Miért hoztál ide?-Kihúztam magam, és ráfüggesztettem a tekintetem. Egyre idegesebb lettem. Tudni akartam, hogy mi történik, és szinte bármit meg is tettem volna az információért.
-Igazság szerint, erről sem beszélhetnék még!-dünnyögte, és keresztbe fonta maga előtt a karját.Alig leplezett pillantással bámultam meg, ahogy az izmok kidagadtak a karján.Nehezen tudtam elvonatkoztatni a látványtól, de mégis...
-Mi? Mi az,hogy nem mondhatod el MÉG?-az utolsó szót megnyomtam, hogy biztosan tudatosodjon benne, de ő csak morcosan nézett rám. Kezdtem borzasztóan frusztráltan érezni magam ebben a nyakatekert helyzetben, és közben azzal nyugtattam magam, hogy James biztosan nem küldött volna el ezzel a bájgúnárral, ha nem lett volna feltétlenül muszáj. Biztosan!, de mégis, éreztem, hogy valami nem stimmel.
-Ó, ugyan kérlek! Mondj már valamit! Nem tarthatsz itt úgy, hogy semmiről sem tudok!Jogom van tudni, hogy mi történik körülöttem!- Az utolsó szavaknál felpattantam az ágyról és nem sok kellett hozzá, hogy elsodorjam a tálcát étellel, itallal, és mindennel együtt. Leo fürkésző tekintettel nézett rám, és azt fontolgatta, mennyit mondjon el a történésekből, végül belekezdett.
-Nem fogom neked az utolsó cafatokig kivesézni, hogy miért van ellentét köztem és Adam között, de annyit elmondhatok, hogy nagyon régen olyanok voltunk egymásnak mint a testvérek, aztán történt valami, ami mindent megváltoztatott.-Már éppen meg akartam kérdezni, hogy mi volt az a dolog, mikor felemelte a kezét.
-Ne! Ne kérdezd, megmondtam, hogy nem fogom részletezni.-folytatta kimért, ellentmondást nem tűrő hangon.-Arról viszont, hogy miért kellet, hogy idehozzalak, tényleg nem mondhatok sok mindent, és nem azért mert nem akarok, hanem mert nem sokat tudok róla.
-Nem sokat tudsz róla?- hitetlenkedtem, és visszahuppantam az ágyra, megadva a kegyelemdöfést az amúgy is ingatag lábakon álló tálcának, ami így majdnem a padlón landolt, de Leo utána nyúlt, és megmentette. Kikerekedett a szemem.Tudtam, hogy ő is más,mint én, de azt nem tudtam, hogy ennyire gyors is. Semmit sem tudtam róla, és ez az aggasztó gondolat kényelmetlenül ficánkolni kezdett az agyamban, de azért folytattam.-Mégis mennyi az a nem sok? Könyörgöm, mondj valamit, mert rövid időn belül péppé olvad az agyam a sok erőltetéstől, hogy kitaláljam mi folyik itt.- szinte esdekeltem, és úgy tűnt beválik.
-Rendben!-enyhült meg, és végigsimított rövidre nyírt haján.-Annyit tudok, amennyit James elmondott, és azt kell, hogy mondjam, ő sem tud valami sokat.
-Mondd már!-sürgettem, és a kezem tördeltem.
-James hallotta valakitől, hogy Adam bajba került, meg egy szökésben lévő főnixet védelmez. Fejvadász monumentálokat küldtek utánuk, és attól tart, hogy nem fogja túlélni, ha még jobban belekeveredik.-fejezte be halkan, és mélységes csend telepedett ránk. A vér is megfagyott bennem a tudattól, hogy veszélyben van, de a lelkem egy kis része, és esküszöm nagyon-nagyon kis része kárörvendett emiatt. Az agyam azonban lázasan kattogott a főnix, és a monumentál szavak hallatán. Hallottam már róluk..vagy olvastam őket valahol? Nem tudtam rájönni, és kétségtelen, hogy a fél év vegetáció sem tett jót nekem, de végül bekattant. 
-Az ősök könyve!-kiáltottam fel, és Leo felé fordultam.-Kérlek mondd, hogy nem dobtad ki minden cuccomat!-megütközve nézett rám, és valami furcsa csillogást  láttam a szemében, majd lassan megrázta a fejét.
-Ó, hála az égnek!-eresztettem ki a gőzt-Hol vannak?- kérdeztem, és szinte pattogtam ültömben.
-Az ágy alatt..-kezdte, és széles gonoszkás mosoly jelent meg az arcán.-A ruháiddal együtt, minden ott van a táskádban.-bökött az ágy alja felé, miközben az én állam a padlót súrolta a döbbenettől.
-A ruháim?Mintha azt mondtad volna, hogy kidobtad őket!- visítottam, és felé lendült az öklöm, miközben felugrottam az ágyra. Gyorsabb volt nálam,és egy laza mozdulattal elkapta a derekam, megfordított, magához fogott, és hátra szorította a kezeim, hogy ne tudjak szélmalom módjára csapkodni.-Mégis mire volt ez jó?-kérdeztem lihegve, és igyekeztem vergődve kiszabadulni a szorításból, azzal mit sem törődve, hogy félmeztelen forró és tökéletesen kőkemény teste hozzám tapadt.Olyan közel volt hozzám, hogy mikor megszólalt, a szavai a nyakamat csiklandozták, amitől furcsa bűntudatos érzés fogott el.
-Azért, mert látni akartam mennyire vagy kemény csaj.Tudni akartam, hogy veszed az akadályokat, és mert jól állnak rajtad a pólóim. Kiemelik azokat az őrülten hosszú és szexi lábaid.-suttogta, majd lassan elengedett. Szerettem volna megütni, de tudtam, hogy gyorsabb nálam, és újra ugyan abba a csapdába csalnám magam.
-Utállak!-suttogtam, és beintettem neki, majd gyorsan kirántottam a táskám az ágy alól, és kitúrtam az aljáról a könyvet, miközben Leo kedélyesen nevetgélve felfelé indult a lépcsőn.
-Ugyan, dehogy!-suttogta vissza, majd rám kacsintott, és eltűnt a szemem elől.

31.


Ha felülkerekedik rajtad, hagyd tombolni...

A nap már lemenőben,és rózsaszínre festi az eget.Órák óta meredten bámulom az utat, és csak taposom a gázpedált. Teljes némaságba burkolózom, és néha lopva arra az alvó gombócra pillantok, aki a másik ülésre vackolta be magát.
Jacquerie azóta alszik, hogy felkelt a nap, és én nem tehetek mást, mint hogy zavaros gondolatokat kergetek.
Napok teltek el azóta, hogy elindultunk abból a koszfészekből, ahol rátaláltam erre a lányra.Talán még haloványan kötődni is kezdtem hozzá, és talán hiányozna ha nem lenne velem, viszont ezek a gondolatok mardosó bűntudattal töltenek el.Tudom, hogy vissza kellene fordulnom, és őrült módjára visszaszáguldani oda, ahol mindent magam mögött hagytam, de a gyávaságom megállít. Mi van, ha Ő ezek után nem kíváncsi rám? Ha mindent ami fontos volt, földig rombolva találok, ha visszamegyek? Nem merem megkockáztatni. Abba bele is halnék.
Évődésemből egy, az út mellett álló, kiégett autó zökkent ki. -Itt meg mi történt? Mielőtt végig gondolhattam volna, Jacquerie is megmozdult mellettem, és álmosan tekintett körbe.-Hol vagyunk?-kérdezte, és kihúzta magát, miközben leparkoltam a még füstölgő jármű mögé.-A semmi közepén..-feleltem, és kiszálltam. Óvatos léptekkel indultam, hogy körülnézzek, hátha valakinek segítségre van szüksége. Jacquerie nem szállt ki, csak meredten bámulta a roncsot maga előtt, és olyan arcot vágott, mint akit  hányinger kerülget. Óvatos léptekkel haladtam, és hallgatóztam. Az autón első ránézésre nem voltak sérülések, ami arra engedett következtetni, hogy nem baleset történt. Talán zárlat-gondoltam, és tettem még egy lépést, de ugyan abban a pillanatban fülsértő sikítás törte meg a csendet, és én megdermedtem a mozdulat közepén. Meredten fordultam hátra, miközben Jacquerie egyre csak sikoltozott, és az autóra mutogatott- Csapda! Sikoltotta, és félelmében a hátsó ülésre mászott.Fogalmam sem volt, mi rémítette meg ennyire, de azért elővettem a fegyverem. Lövésre készen tartottam magam elé, miközben belestem az egyik kormos ablakon.Hunyorogva próbáltam kivenni mi lehet odabenn, mikor meghallottam a zajt magam mögött.Olyan halk volt, és annyira óvatos, hogy szinte semmiségnek tűnt, de mégis annyira kiszámított, hogy még a folyamatos sikításon keresztül is furcsának tűnt. Lassan megfordultam, és kémlelni kezdtem magam előtt a bozótot, miközben arra gondoltam, hogy valószínűleg valamilyen állat lehet, amikor egy nagydarab alak ugrott nekem  a bokrok közül. Embernek hittem volna, ha nem csattogtat felém négy sor tűhegyes fogat, és nincsenek tíz centis karmok a kezein. Nem álltam meg kideríteni, hogy ki lehet és honnan jött, vagy azt, hogy ki küldte. Még mielőtt nekem csapódott volna, villámgyorsan felugrottam a kocsi tetejére, és beleeresztettem az egész tárat. Legnagyobb meglepetésemre ahelyett, hogy a behemót elterült volna a földön, csupán csak lelassult, és négykézlábra esett. Ezen a ponton úgy gondoltam, hogy nem túl jó ötlet megvárni míg összeszedi magát, ezért a kocsihoz rohantam, bepattantam a kormány mögé, és elhajtottam. 
Minden idegszálam pattanásig feszült, és mint egy őrült, száguldottam el onnan. Jacquerie még mindig sikított, mint aki nem tudja abbahagyni, de nem állhattam meg, hogy hátra üljek mellé, és megpróbáljam megnyugtatni,ezért csak beszéltem hozzá.-Most már abbahagyhatod a sikítozást, és mondjuk elmondhatnád az okát, vagy hogy mi volt az a dög ami majdnem átharapta a torkom?!-próbálkoztam, de ő csak egyre sikított, és sikított, míg végül elszállt minden nyugalmam, és kezdett komolyan veszélybe kerülni mindkét dobhártyám. Nem tudtam mit tegyek, ezért ráordítottam-ELÉG!!- mindezt olyan hangerővel, hogy csak remélni tudtam, hogy nem hallotta meg minden ránk vadászó fenevad, aki tíz mérföldes körzeten belül tartózkodik, de semmi. Csak nem akart abbamaradni, és nekem elfogyott a türelmem. Fél kézzel hátranyúltam, megragadtam Jacquerie felsőjét és előre rántottam magam mellé, majd megráztam. Nem reagált. Újra megráztam, de semmi.-A fenébe is..-morogtam, és visszakézből lekevertem neki egy emberesebb pofont. Némi lelkiismeret furdalásom támadt, de bevált. Üres tekintettel bámult maga elé, és csak pislogott rám, de legalább már nem sikított. -Ezt meg miért kaptam?-kérdezte és megtapogatta felszakadt száját. -Én..öö..sajnálom-hebegtem, - de több mint egy órán keresztül folyamatosan sikoltoztál, és sehogyan sem tudtalak kizökkenteni-mondtam, és lesütöttem a szemem. Akárhogy is, de nem szeretek nőket megütni.-Ó! Értem.-felelte, és kissé túl kedélyesen mosolygott rám..-Viccesnek találod?-kérdeztem, és rajtam volt a sor, hogy megdöbbenjek. Értetlenül bámultam rá, és ő felnevetett-Néha előfordul, hogy kicsit bepánikolok-mondta, és fészkelődni kezdett az ülésen.-Néha?-kérdeztem, de nem vártam választ. Nehéz volt elhinni, hogy egy erős, és szinte halhatatlan főnix néha bepánikol.Elnevettem magam, méghozzá hangosan, pedig nem állt szándékomban. Nem akartam őt megsérteni, de kibukott belőlem, és legnagyobb meglepetésemre velem együtt kacagott.Aztán megfogta a kezem, és el sem engedte. Órákkal később megálltam tankolni, és a kút melletti gyorsétteremben kaját is vettem, mert már nem is emlékeztem mikor ettünk utoljára.Nem sokkal később két nagy zacskó étellel felpakolva, sietős léptekkel haladtam a terepjáró felé, mikor valami mozdult.Csak a szemem sarkából láttam, és rögtön odakaptam a fejem, de nem volt ott semmi. Elhessegettem a gondolatot, és tovább indultam, mikor valami ismét megmozdult.Megtorpantam, és vártam.Percek teltek el, de nem történt semmi. Ha meg akarnának támadni, ennyi idő alatt megtehették volna-gondoltam, és elhessegettem a gondolatot, hogy követnek.Nagy léptekkel indultam tovább, és a kocsihoz érve szinte feltéptem az ajtót, és bevágódtam az ülésre.
-Csípős csirkeszárny és sültkrumpli!- vigyorogtam Jaque-re és megráztam a zacskót, mire ő mohón tépte ki a kezemből.-Egy millió éve nem ettem.-mondta és már tömte is magába az ételt. Halkan nevetgélve láttam neki én is a saját adagomnak.Úgy a hatodik szárny, és a sültkrumpli felénél jártam amikor felötlött bennem, hogy talán nem ártana tisztázni a helyzetet- Jaque, mondd! Te tudod mi volt az ott az úton igaz?-kérdeztem, mire a lány lemerevedett, egy falat csirkével a szájában.Lassan bólintott, és nagyot nyelt mielőtt megszólalt volna.-Egy fejvadász volt. Értem küldték. Megszöktem, tudod. Veled!-Az utolsó szót úgy hangsúlyozta, mintha nem vettem volna észre, hogy én szöktettem meg abból a koszfészekből.-Aha! Fejvadász, aki most már rám is vadászik. Remek!- Fanyar mosollyal dőltem hátra az ülésen, és kibámultam az ablakon.A benzinkút parkolójának gyér fényét egy villódzó lámpa törte meg olykor, és ahogy a sötétséget kémleltem, újra és újra elkapott az érzés, hogy van ott valami a fénykörön túl. Csendes merengésem közben, az agyam kósza információkat dobott a felszínre. Láttam már ilyen lényt, évekkel ezelőtt, és majdnem belehaltam. Abban a pillanatban jött a felismerés. Az úton látott lény, egy Monumentál volt. Hatalmas, gyakorlatilag elpusztíthatatlan dögevő szörnyeteg. Magas rangú lények vadászkopói, és ha egyszer szagot fognak,  szinte lehetetlen meglépni előlük. Megdermedtem az ülésben, majd lassan előre dőltem. Nem képzelődöm. Tényleg ólálkodik valami a sötétben, és az szinte sosem jelent jót. -Kösd be magad! Szóltam oda alig hallhatóan Jaque-nak, és elfordítottam a kulcsot, mire a motor halkan dorombolva életre kelt.Kihajtottam a parkolóból, és északnak vettem az irányt.-Ha így áll a helyzet,fel kell szívódnunk egy időre..-morogtam, és már tudtam hová megyünk.

30.

..örvénylés..

Van az az érzés, amitől az ember gyomra bukfencezni kezd, a torka elszorul,és a szíve őrült vágtába kezd..ez az érzés kísért amikor Őt csókoltam, és most ugyan ez az érzés kerített hatalmába.. hónapok óta először, hallottam a hangját..de az is lehet, hogy csak hallucináltam, vagy a bűntudatom szórakozott velem amiatt, hogy megcsókoltam egy másik lányt.S mégis, túl valóságosnak tűnt.. Zavarodottan engedtem el Jacqueriet, és három lépést hátráltam.-Adam!Mit művelsz?..Mit művelsz?..Miért?-A szavak úgy visszhangzottak a a fejemben, mintha Lexi közvetlenül ott állt volna mellettem, és a fülembe suttogott volna..mert a hang nem volt több suttogásnál, mégis sütött belőle a szemrehányás, a megbántottság, és a hitetlenkedés.Rossz érzéssel töltött el,hogy fájdalmaz okoztam neki, de közben azt mondogattam, hogy nem tudhatja.. honnan is tudhatná?! Amikor kétségbeesetten elrohantam,Ő éppen az élet és halál közötti öntudatlanságban lebegett..és egyébként is;erről itt senki sem tud. Jacquerie értetlenül nézett rám-Jól vagy?-kérdezte, és óvatosan közeledett felém.Nem tudtam mit mondhatnék neki-Nem tudom. Nem!-feleltem, de azért megfogtam a felém nyújtott kezét, és közben úgy remegtem, mintha ráznának.-Ne haragudj, de nem tehetem.-mondtam, és óvatosan átöleltem.Szükségem volt a közelségére, de nem engedhettem annak a vonzásnak, amivel Ő húzott maga felé.
Az illata édes, mint az eperé, a bőre pedig mint a makulátlan selyem. Írisz nélküli szemében pedig elveszik az ember, mint egy végtelen labirintusban, és én mégsem engedhettem neki.
-Valami rosszat tettem?-az arca őszinteségről árulkodik. Lassan, mint egy macska, közelebb araszolt, és megérintette a karomat.De mit is mondhatnék neki? Talán azt, hogy életem szerelme, akinek normális körülmények között már halottnak kellene lennie, a fejemben suttog? Nem.. ezt nem!-Semmi rosszat...-felelem, és még közelebb húzom.A szempillája csiklandozza az állam.Újra meg akarom csókolni, de Lexi hangja még túl élénken él a fejemben, ezért inkább elengedem.
-Tovább kell mennem.Ha szeretnél velem, jöhetsz, és úgy gondolom, hogy talán nagyobb biztonságban is lennél.-kezdem, majd elhallgatok,mert Jacquerie értetlenül néz rám.-Most miért nézel így?-kérdezem, és összefonom a karjaim magam előtt.
-Nem is tudom.. Komolyan gondolod, hogy menjek veled?-motyogja, miközben a póló szegélyével babrál, én pedig csak nézem és tűnődök. Őrülten veszélyes, halálos lény, és mégis zavarba tud jönni egy egyszerű kérdéstől. Nem felelek, csak némán bólintok, egyértelművé téve, hogy komolyan gondolom. Miért is ne tenném? Fogalmam sincs hová megyek, hiszen voltaképp én magam is csak menekülök,nem tudván,hogy lesz-e valaha végállomás.Menekül Ő is, és nem állhat meg, mert ha csak egy pillanatra is lankad a figyelme elkapják, és meghal.Miért ne menekülhetnénk együtt a végtelenbe? Talán felejtenem is segít, vagy tompítja a lelkemben lüktető ürességet.-Rendben!-nyugtázza, és hozzálát, hogy összeszedje a holmiját. Szinte semmije sem maradt. A támadás után velem maradt, és nem ment vissza a szállására,így csak a kabát maradt nála, semmi más.
A kezébe nyomtam egy melegítő nadrágot, és egy pulóvert.-Ezekben nem leszel olyan feltűnő-feleltem kérdő tekintetére válaszolva,majd nekiláttam, hogy elrakjam a fegyvereimet, miközben Jacquerie felhúzott térdel üldögélt az ágyon, és csak figyelt.
A ruháim nevetségesen nagyok rá, és nem lehet nem észrevenni, hogy a szeme nem zöldült vissza, s így egyértelműen látszik rajta, hogy nem ember, de nem zavar. Én sem vagyok az.
Két órával később indulásra készen álltunk.Hangtalanul osontunk ki a motelből,és loholtunk a közeli sikátorban hagyott autóhoz.Fényes nappal lévén a sötétített üvegek elszigetelnek minket a külvilágtól, s mi szótlanul száguldunk valahová.El. Bárhová.. Talán a semmibe.

29.

...ösztönöknek élni...


Az oldalamra fordultam..a hepehupás, kopott szálkás deszkák törték a hátam, de nem volt mit tenni, a földön aludtam, néhány takaróval tompítva a padló keménységét.Miután Jacquerie elfoglalta az ágyat, jó ideig csak bámultam kifelé az ablakon, és azon töprengtem, hol lehetett az a pont, ahol minden elromlott, ahol így kisiklott az életem, s mégis minden lehetőséget alaposan átgondolva, a szálak Lexihez futottak.Akkor fordult fel fenekestől minden, amikor Ő az életembe csöppent,én pedig tehetetlenül sodródtam felé, de mégsem bánok egyetlen percet sem.
Halk zizegésre ébredtem,mint amikor a szekrény háta mögött szaladgáló egerek egy darab papírt visznek magukkal,vagy amikor fűszálakat fúj a szél..de nem, ez a hang mégis más volt, ismerős és mégis ismeretlen.Egy ideig csak feküdtem mozdulatlanul,csukott szemmel a neszeket hallgatva.Próbáltam kitalálni mi kelthet efféle zajt,amikor a hang forrása elsuhant mellettem,én pedig egy szemvillanásnyi idő alatt felkaptam az ágy alatt pihenő késemet és talpra ugrottam.Csak ekkor eszméltem rá,hogy elfelejtettem egy fontos momentumot..nem vagyok egyedül a szobában, és akire éppen a kés hegyét szegezem, nem más, mint ugyan az a főnix,akit meg kellett volna ölnöm, s én mégis megmentettem.Jacquerie most drágakő módjára csillogó koromfekete  szemekkel, vicsorogva és kiengedett karmokkal kuporgott az asztalon, mint holmi támadásra kész vadállat.Ruha még mindig nem volt rajta, és meztelen testét csak hosszú vörös haja takarta.Zavartan fordítottam el a fejem,és engedtem le a pengét-Ó, ne haragudj!Elfelejtettem, hogy itt vagy.-mondtam és hátráltam egy lépést.A lány bizalmatlanul méregetett,kissé még mindig fenyegető tartásban-Azt hittem,már meggondoltad magad..-felelte, és engedett a merevségén.Akaratlanul is,de elnevettem magam-Dehogy, csak az utóbbi időben nem szoktam hozzá,hogy nem  vagyok egyedül-morogtam még mindig nevetve, és hátat fordítottam neki.-Aha.-nyögte, majd egy villámgyors mozdulattal leugrott az asztalról.Olyan gyorsan öltözött fel, hogy mire megfordultam már az egyik pólómat viselte, és félre billentett fejjel nézett rám.Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy van valami határozottan macskaszerű abban, ahogyan kinéz.-Éhes vagy?-kérdeztem, és a kabátom után nyúltam.-Nem..talán..na jó igen!-felelte kacagva és összefonta maga előtt a karjait.-Amikor nevet, olyan könnyű elfelejteni, milyen veszélyes is valójában..-gondoltam, majd kiléptem az ajtón.Nem tartottam attól, hogy megszökik,mert gond nélkül eltűnhetett volna míg aludtam..de nem tette.Felhúztam a kabát cipzárját egészen az államig, és igyekeztem feltűnés nélkül elvegyülni az emberek között.Valami azonban mégis megváltozott..a járókelők megbámultak.Egy kislány tágra nyílt szemekkel nézett rám, miközben az anyja igyekezett elrángatni onnan, egy idősödő férfi a kalapja pereme alatt mért végig.Furcsa érzés volt,és hátborzongató.Mintha mindenki tudott volna rólam..arról, hogy ki és mi vagyok.-Nem, ez lehetetlen!Senki sem tudhatja!-gondoltam, és megszaporáztam a lépteim.A sarki kávézóban vettem néhány péksüteményt és kávét, majd a lehető legrövidebb úton,az embereket elkerülve visszasiettem a motelba.Nem lepett meg, hogy a tulaj szokás szerint részeg volt, és a recepciós pultra dőlve, egy nyáltócsában horkolt.Innen már szinte rohantam felfelé, a lépcsőfokokat kettesével szedtem, az ajtón pedig szinte berobbantam,ismét a frászt hozva a lányra.-Minden rendben??-kérdezte kissé ziláltan, én pedig válaszként csak a fejemet ráztam.Letettem az asztalra a papírzacskót, és lerogytam a rozoga székre.Jacquerie tett felém egy bizonytalan lépést-Történt valami?-próbálkozott újra, én pedig nagyon lassan, szinte lassított felvételben válaszoltam-Az..emberek..furcsák.Mintha mindent tudnának rólam.-mondtam végül és a padlót bámultam.A néma csendből arra következtettem, hogy a lány vagy nem tudja mire vélni zavarodottságomat, vagy nem tudja mit feleljen.Mikor felnéztem rá, mélyen tűnődő arcot vágott,aztán vállat vont-Ne aggódj, biztosan azért, mert feltűnt nekik, hogy nem idevalósi vagy.Ez egy kis város,tehát mindenki ismer mindenkit.
-Úgy gondolod?-kérdeztem.
-Igen!-vágta rá, majd kivett egy fánkot a zacskóból, és beleharapott.Néztem ahogy eszik, ahogy jóízűen megrág minden falatot, ahogy egy kis porcukor kerül az arcára, és lekvár a szája szélére.Nem tudom mi ütött belém,fogalmam sincs mi vezérelt, de felálltam, odasétáltam hozzá, és megcsókoltam.Abban a pillanatban mintha villám csapott volna belém,és minden emberi gondolat helyét, egy mélyről jövő állati ösztön vette volna át.Szorítottam a karját, Jacquerie pedig a hátamba kapaszkodott, a körmei a bőrömbe vájtak, és egy pillanatra megfagyott az idő.Ő akart engem, én pedig Őt, s mégis egy másodperccel később mintha pofon vágtak volna.Elengedtem a lányt és három lépést hátráltam,s döbbentem meredtem magam elé, a fejemben ugyanis Lexi visszhangzott, és azt üvöltötte-MIT CSINÁLSZ??-

28.


Meg kell tanulnunk a dolgok mélyére tekinteni, és nem csak nézni, szemlélni, hanem látni is a dolgokat, észrevenni a valót, mert nem minden az aminek látszik.

A lány reszketett a kezeim között, s riadtan kereste a kiutat,miközben szeméből megállíthatatlanul hullottak a könnycseppek.Egy pillanatra mintha megsajnáltam volna.Hallottam az ereiben száguldozó vér,és a szaporán kalapáló szíve hangját.A félelme őszinte volt, ehhez kétség sem fért.Menteni akarta az életét, én pedig elálltam az útját, s a lány ezzel értékes perceket vesztett.Ha hagyom, mostanra már biztosan messze járt volna, de én a torkához szegeztem a borotvaéles pengét,és halkan kérdeztem-Ki vagy te?Vagy inkább mi vagy te, és mi a neved?-de ahogy kimondtam, már tudtam is hogy micsoda.Valahol Tűz Főnixeknek, míg máshol Sziréneknek hívják őket.Ezek a szörnyek képesek az emberek érzéseit és érzelmeit befolyásolni.Vannak köztük alakváltók, és passzívak akiknek már nincs erejük.Más szörnyekkel közös tulajdonságuk, hogy bizonyos esetekben emberi lelkeket szívnak el, amitől jelentősen növekedik az erejük.-Ne felejtsd el, hogy a női Főnixek a legerősebbek, és veszélyesek is.Légy éber!-gondoltam, és a pengét most már egészen a bőréhez nyomtam.Elhaló, remegő hangon, szinte suttogva válaszolt.-Jacquerie.Semmi többet nem mondott,s innentől kezdve bármit és kérdeztem, nem válaszolt, de legalább a nevét tudtam.Nehezemre esett,de tisztában voltam azzal, hogy el kell pusztítanom.Repültek a percek, s még mindig ott álltunk a kis zsákutcában,amikor felötlött bennem, hogy Jacquerie üldözője ennyi idő alatt már egészen közel járhat, így rövid gondolkodás után úgy döntöttem,adok a lánynak némi haladékot,ezért karon fogtam, és az árnyékban haladva, minél halkabban lépkedve elindultam vele a motel felé.Amikor odaértünk, a tulaj nem volt sehol, így gondolkodás nélkül magam után húztam az emeletre.A motel csendes volt, és minden egyes lépésünk elviselhetetlenül hangosak tűnt.Amint felértünk, becsuktam magunk mögött az ajtót és bezártam.-Itt maradsz!-mondtam a lánynak, és ő meg sem próbált tiltakozni. Leültettem egy székre,megkötöztem a kezeit, és a kötelek közé tűzlevelet dugdostam, ez a növény ugyanis megakadályozza az alakváltók átváltozását.-Ha csak megmozdulsz, vagy bármivel,próbálkozol, esetleg megpróbálsz megszökni, levadászlak és elvágom a torkod!-közöltem, majd kiléptem az ajtón.Vissza kellett mennem a táskámért, de nem mertem megkockáztatni ugyan azt az útvonalat, ezért más,hosszabb és kacskaringósabb utat voltam kénytelen keresni.Amikor odaértem a vasajtó még mindig nyitva volt, és mögötte sötéten ásított a lépcsőház.Egy ideig feszülten figyeltem,vártam hátha meghallok valami neszt, de a betonon szemetet kergető szél hangján kívül semmi más nem csapott zajt.Vagy nincs már itt, vagy mozdulatlanul kivár.-gondoltam, majd amilyen gyorsan csak tudtam felmásztam a tetőre.A táskám ott volt, ahol hagytam és sértetlennek tűnt, gondolkodás nélkül felkaptam és igyekeztem minél gyorsabban eltűnni onnan.Nem díjaztam túlzottan az ötletet, hogy meg kelljen küzdenem Jacquerie üldözőjével,miközben fogalmam sem volt, mire számíthatok a lánnyal kapcsolatban.Visszafelé a szűk mocskos kis utcák mind egytől egyig a megszólalásig egyformának tűntek,és meglepően gyorsan visszaértem a málladozó homlokzatú koszos kis motelhez.
 A lány ugyan ott ült ahol hagytam, megkötözve, mozdulatlanul,s látszólag  nem próbálkozott szökéssel,a keserves zokogás azonban szűnni nem akaró hullámokban tört rá,s rázta meg újra meg újra.Hiába tudtam, hogy el kellene pusztítanom,meg kellene ölnöm, feldarabolnom, és tűzlevél máglyán elégetnem a maradványait, nem voltam rá képes, mert egyre erősebben ébredt fel bennem a védelmező ösztön.Ott ült előttem, szánalmasan védtelennek tűnt,és hiába volt nagy erejű természetfeletti lény, én nem láttam mást,csak egy rémült, vörös hajú törékeny , apró lányt.
-Most eloldozlak.Légyszives ne próbálj szökni!-Mondtam, és laza csuklómozdulattal elvágtam a csuklóját tartó köteleket.-Elmondod miért menekülsz?Segíthetnék..-kérdeztem, és felé nyújtottam egy zsebkendőt.Elvette, de nem válaszolt, csak a fejét rázta,amitől vörös haja a gyér fénynek köszönhetően úgy nézett ki, mintha lángolt volna.Megtörölte a szemét, és csuklóit dörzsölgette, de közben egy pillanatra sem vette le rólam hatalmas, könnyben úszó zöld szemeit.-Segíteni szeretnék neked, de nem tudok, ha nem szólalsz meg..-próbálkoztam tovább, de továbbra is hallgatott,mint aki megnémult.Fogtam egy széket és leültem vele szemben.Előrehajotam, és a térdemre támaszkodtam-Jacquerie, nem kell félned tőlem.-mondtam, és előrehajoltam.Közelebbről nézve a lány szeme körül a fáradtság lila karikái telepedtek meg,a nyakán pedig gyógyulófélben lévő sárga és zöld foltok éktelenkedtek,a bal szemöldöke fölött pedig egy begyógyult vágás csúfította egyébként gyönyörű arcát.Sokszor bánthatták,és nem volt jó élete.-gondoltam, és nem tudtam mit mondhatnék még neki.Meredten bámult rám, majd nagyon halkan kérdezte-Mit fogsz most tenni velem?Tudom hogy meg kellene ölnöd.A hangja elgyötört és alig hallható volt.Elszorult a szívem, és pár pillanatig fontolgattam mit is felelhetnék neki,végül csak azt feleltem amit gondoltam.-Nem foglak bántani.Segítek neked, de bíznod kell bennem.Nem szeretném ha megtámadnál.-kis szüntet tartottam,majd halkan folytattam.-Itt maradhatsz, de azt kell tenned amit mondok.Pár pillanatig hallgatott,majd bólintott-Rendben..-mondta,majd felállt és kinézett a nehéz függönyök mögül.-Nemsokára felkel a nap,és aludnom kellene.-suttogta, majd ledobta a kabátját a földre, és döbbent tekintetemtől kísérve pucéran bemászott az ágyba...

27.

A félelem nem gyengeség nem szégyen, és nem bűn. A félelem egy érzés, ami a csontunkig hatol,megdermeszti a vért az ereinkben, és lehetetlen dolgokra késztet,vagy megbénít bennünket,de szégyellnünk nem kell, mert a félelmeink is hozzánk tartoznak.Emberségünk részei.
Nem akartam elrohanni, komolyan nem akartam.Esküszöm, maradni akartam, és higgadtan viselkedni, logikusan gondolkodni, könyveket fellapozni, és minden lehetséges variációt fontolóra venni, és magyarázatot találni arra, ami történt,de nem sikerült.Magamnak is nehéz volt bevallani, de kétségbeestem,és mint mellette annyiszor, féltem is.Igen!Féltem, a lelkem legmélyéig meg voltam rémülve,de nem úgy, mint az átlag emberek.Én nem csak valamitől féltem;én féltettem valakit, és ez a félelem sokkalta mélyebb, intenzívebb és erősebb volt minden másnál mint amit valaha éreztem.Én, aki ezernyi rémséges dologgal álltam már szemben, most riadt kisgyerek módjára menekültem a lehető legmesszebb, csak hogy ne kelljen végignéznem a halálát; mert tudtam. Éreztem, a lelkem mélyén, hogy haldoklik.Az okát tudtam, attól a pillanattól fogva, hogy a karjaim között csuklott össze.Tudtam, hogy lényének két fele küzd egymással, és ha nem sikerül egyensúlyt teremteni, fel fogja emészteni.Szerettem Őt, de nem bírtam végignézni ahogy szenved, és lassan elhagyja az élet utolsó szikrája is.Nem akartam ezzel törődni,nem akartam gondolni sem rá.Kizártam a külvilágot, és csak tapostam a gázpedált anélkül, hogy tudtam volna merre is megyek.Vitt magával az út, és sodort az idő,s mire feleszméltem, már napok és egy fél világ választott el Lexitől.Az érzés ott lüktetett bennem..az érzés, hogy szeretem, hogy Ő jelent nekem mindent,de felülkerekedett rajtam a fájdalom, és gyerekes módon inkább elmenekültem,kikapcsoltam minden érzelmet.Mentem tovább.
Három..talán négy napja lehettem úton,ész nélkül rohanva amikor egy poros kisváros eldugott szegletében megszálltam egy régi motelban. A tulaj nem kérdezett semmit, és nem mondott semmit. Közölte a napi díjat és kitett elém egy szobakulcsot.Szó nélkül fizettem,majd megkerestem a szobát.A legfelső emeleti folyosó, legutolsó ajtaja.Benyitottam,és ugyan az a látvány fogadott, ami az épületben mindenhol.Pislákoló poros falilámpák,kopott,kifakult és málladozó tapéta,szakadt szőnyegek és dohos bútorok,de nem érdekelt.A zsalus ablakok, és a vastag régi függönyök, napközben elrejtettek,éjjel pedig úgysincs szükségem a szobára.Eldöntöttem, hogy tehetetlenségem és elkeseredettségem leküzdése érdekében, vadászni fogok..legalább eltereli valami a gondolataim.
Minden városnak megvannak a maga titkai,s ugyan úgy itt is,vannak gonosz teremtmények, akik rettegésben tartják az egyszerű halandó lakosokat.Ha csak egyet is sikerül a másvilágra küldenem,már nem volt hiábavaló, hogy idejöttem.De ami a legfontosabb, hogy amíg a vadászatra koncentrálok,nem azon jár az agyam, hogy haldoklik akit szeretek.
Határozott mozdulattal becsuktam magam mögött az ajtót,elfordítottam a kulcsot a zárban, és ledobtam az ágy mellé a táskámat.Fáradt voltam,aludni akartam, de nem tehettem meg.Hajtott a vágy, hogy tegyek valamit.A szobában található egyetlen rozoga és repedezett asztalra kipakoltam a fegyvereimet.Késeket,puskákat,varázslatot..gyógyfüveket,és talizmánokat, mindent amit portyázásaim során használtam.Módszeresen szétszedtem és újra összeraktam a lőfegyvereket,a késeket megtisztogattam, és átnéztem a többi holmit is,csak hogy utána ugyan úgy visszapakoljam a táskába.Volt még három órám alkonyatig,és túl nehéz volt addig tétlenül ülni, de nem tehettem mást.Elnyújtóztam az ágyon,lehunytam a szemem és várakoztam.Figyeltem az apró neszekre.A sikátorban vadászó macskára,a tető gerendái között csipogó és az éjjelt váró denevérekre,a tulaj csoszogására a földszinten,és a távolabbi zajokra.Semmi érdekes.Autók a főúton,iskolából hazafelé igyekvő gyerekek, egy nyikorgó üzletajtó..és mégis..volt valami a hétköznapi zajokban ami megragadta a figyelmem.Elvegyült, már már el is veszett a többi között, s mégis kitűnt.Egy nő magassarkú cipőjének hangja.Kopp-kopp-kopp.Magabiztos,és megfontolt.Kopp-kopp-kopp.Nem olyan mint a többi ember lépteinek zaja. A többiek mind sietnek, és rohannak.Félnek és igyekeznek minél előbb hazajutni,magukra zárni az ajtókat és ablakokat, hogy aztán rettegve várják az új napot.Egytől egyik zaklatottak,szinte a szívük kalapálását is hallom.De ez a nő más.Nem fél,nem siet,nem akar elbújni.Szemlélődik, keres valamit..valakit, vagy talán vár.Vár valakire vagy valamire..barátra, ellenségre,prédára.Ki tudja..
Rövid töprengés után eldöntöttem, hogy amint leszáll az éj, megkeresem.A nyomába eredek, és kiderítem ki vagy mi Ő.Ha gonosz,leszámolok vele.
Az órák csigalassúsággal teltek, a nap pedig kitartóan fenn ült az égen, mintha szabotálni akarna, mintha nem akarná átengedni előkelő helyét a holdnak és az éjszakának,de lassacskán mégis egyre lejjebb ereszkedett a sötétedő égbolton.Amint utolsó sugarai is eltűntek, s az alkonyat árnyai megjelentek,vállamra vettem a táskámat, és útnak indultam.Kis utcákon és sötét sikátorokon keresztül a főút felé igyekeztem, remélve, hogy megtalálom a rejtélyes nő nyomati.Nem is gondoltam, mennyire könnyű dolgom lesz..az egyik sarkon befordulva bódító édes illat csapta meg az orrom,s nem is olyan messze, ott volt az illat gazdája is.Fel-alá sétálgatott egy utcai lámpa fénykörében,ugyan azzal a nyugodt magabiztossággal amivel délután,s tisztán hallottam léptei koppanását.Nem mentem közelebb, csak figyeltem.Meg kellett állapítanom, hogy gyönyörű,s szinte nem is erről a világról való.Hosszú derékig érő lángvörös haja lágy hullámokban omlott a hátára,zöld macskaszeme pedig úgy villogott a lámpafényben mint valami prizma.Biztos voltam benne, hogy nem egyszerű halandó.Térdig érő fekete kabátot viselt, amit lazán megkötött a derekán,s hozzá fényes fekete magassarkú cipőt.Kisvártatva kinyílt a szemközti kocsma ajtaja, és egy részeg férfi esett ki rajta.A nő felkapta a fejét, és figyelni kezdett.A férfi nagy küzdelem árán talpra tornászta magát, s ekkor vette észre az út túloldalán várakozó szépséget.A nő erre elmosolyodott, megfordult, és magabiztosan elindult az ellenkező irányba, a férfi pedig követte.Más esetben ezen nem lepődtem volna meg, de most úgy éreztem készül valami.Tisztes távolságból követtem őket, s figyeltem ahogy a férfi bukdácsolva igyekszik utolérni a nőt, míg ő néha mosolyogva hátratekint ezzel is ösztönözve áldozatát.
A város széléhez közeledve, a vörös hajú szépség befordult egy sarkon,majd a kopogás abbamaradt.Hallottam, ahogy kinyílt majd csukódott egy ajtó,de mire a sarokhoz értem, mindketten eltűntek.A sikátor zsákutca volt, a végén nehéz vas ajtóval, az ajtó fölött egy lámpával, benne piros égővel.Elmosolyodtam.-Egy bordélyház.Gondolhattam volna.A nő pedig kuncsaftra váró kurtizán.-gondoltam, s már fordultam volna,hogy új nyomok után kutassak, amikor meghallottam beszélni a nőt.A hangja távoli volt, elmosódott, s mégis ki lehetett érezni belőle, hogy nem természetes.Felfelé nézve megtaláltam az egyetlen ablakot,ahonnan fény szűrődött ki.Az ereszcsatornába kapaszkodva felmásztam a szemközti ház tetejére, és benéztem az ablakon.Szépen berendezett kis szerelmi fészek volt.Vörös bársonnyal, fehér selyemmel, virágokkal, tükrökkel és gyertyákkal,mégis nyugtalanított.A részeg férfi az ágyon ült, félig letolt gatyával, és a nőt nézte, aki előtte állt, és miközben lassan ringatózott levette a kabátját,ami alatt teljesen meztelen volt.Ahogy a ruhadarab a földre hullt, észrevettem a nő oldalán végighúzódó hatalmas főnixmadarat mintázó tetoválást, ami bámulatosan élethűnek tűnt.Nem állt szándékomban végignézni két ember légyottját, mégis maradásra késztetett az a különös érzés, miszerint a nő nem ember.Feszülten figyeltem miközben a férfi ölébe ült, aki röhögve markolászta a combjait, s ekkor igazolódott be a gyanúm.A nő megcsókolta, s a férfi holtan hanyatlott az ágyra.Ekkor hatalmas csattanással kicsapódott a vasajtó, de amikor lenéztem, már csak egy árnyat láttam besurranni rajta.Felnéztem a nőre, s láttam amint félelem villan azokban a hihetetlenül zöld macskaszemekben.Magára kapta a kabátját, majd a kezében fogva a cipőit nekifutásból kiugrott az ablakon.Nagy zajjal a konténerek között ért földet, és ha nem láttam volna a saját szememmel a történteket, megesküdtem volna rá, hogy nem éli túl a landolást.Ezzel szemben, sértetlenül került ki a zuhanásból,és fejvesztve rohanni kezdett.Nem téveszthettem szem elől, ezért a táskámat ott hagytam, és tetőről tetőre ugrálva követtem.Úgy látszott nem tudja merre megy, csak menekül.Nyoma sem volt a lassú, megfontolt lépteknek,vagy a magabiztosságnak.Rohant az életéért.Újabb kis zsákutcába futott, ahonnan nem volt kiút.Leugrottam a tetőről,s elzártam előle a menekülési utat.Elővettem egy kést az övemből, a nyakához szegeztem és sarokba szorítottam.Most először néztem igazán a szemébe, a gyönyörű macskaszemek könnyben úsztak,a szíve pedig majd kiugrott a helyéről, úgy zakatolt.Jobban megnézve nem is volt igazán nő.Velem egykorú lehetett, egy lány.Az arcára kiült a rettegés....

26.

Az embereknek sohasem szabadna elfelejteniük egy fontos igazságot: léteznek csodák!

Az éjjeli hóesés olyan halkan, és puhán érkezett,mint egy vadászó macska,s olyan vastagon fedte be a földet,mintha feltett szándéka lett volna mindent maga alá temetni,és úgy tűnt így is akar tenni, mert a vihar nem akart alábbhagyni.A rohanó szél minduntalan felkavarta a föld felé igyekvő pelyheket,támadást intézve az ablaktáblák ellen,és süvítve próbált bejutni a házba, ám a masszív gerendák ellenálltak neki.Lassan elhagyott az álom,s még behunyt szemmel nyújtózva a hátamra fordultam.A takaró kellemes meleg védelmében feküdve hallgattam a ház zajait;a felszálló melegtől nyikorgó és pattogó padlódeszkákat, de közben minden erőmmel az éjszakai álmomra igyekeztem visszaemlékezni,de túl zavaros volt ahhoz, hogy össze tudjam rakni a képeket.Kis idő után kibújtam az ágyból, majd villámgyorsan felöltöztem, és lesiettem a lépcsőn.Odalenn frissen sült kenyér, és kávé illata fogadott, valamint az asztalnál három aggódó ember.Megtorpantam, de Mary kedvesen intett, hogy üljek közéjük.Amint leültem Ő felpattant, és szorgoskodni kezdett, majd kisvártatva ételt rakott elém.Megköszöntem, és szép lassan enni kezdtem, de közben a szemem ide-oda járt hármójuk között.Túl baljósnak éreztem a hallgatásukat,de mégis úgy láttam, hogy nem lehet túl nagy a baj, ugyanis Adam egy helyben ült, méghozzá teljesen nyugodtan és egy pénzérmével babrált.Rápillantottam, mire Ő megvillantotta felém azt a jól ismert féloldalas mosolyát, amitől a szívem mindig ki akart ugrani, és beletúrt a hajamba,aminek következtében félrenyeltem, és majdnem megfulladtam.Végül nem bírtam tovább, meg kellett kérdeznem-Mondjátok!Történt valami amiről lemaradtam?Baj van?-letettem a villám és vártam a választ, ami Jamestől érkezett-Ugyan,dehogy!Nincsen semmi baj!Vagy esetleg látsz puskákat a kezünkben?-kérdezte nevetve, és hátradőlt.Megráztam a fejem, és folytattam az evést.Sietve befejeztem a reggelit, mert furdalt a kíváncsiság,és úgy tűnt mindannyian rám várnak.Megtöröltem a számat,és kérdőn néztem rájuk;vártam, hogy történjen valami.Ekkor James felállt,kinézett az ablakon, és megkérte Maryt, hogy mesélje el a saját történetét.Nem tudtam miként köthető össze velem, de figyelmesen hallgattam.A lány összehúzta maga előtt a vállára terített takarót,és halkan beszélni kezdett-Mint arra már az első percben rájöhettél, és tudom, hogy a gondolat megfogant a fejedben,hogy nem könnyű dolog orákulumnak lenni.A legváratlanabb pillanatokban törnek rám a látomások,és gyakran előfordul, hogy miután vége van egynek azt sem tudom hol vagyok.Vannak órákig, sőt napokig tartó látomásaim, amik nagyon megviselnek, de nem tudok ellenük mit tenni.Egészen kislány voltam még amikor kezdődött, és azóta is váltakozó időszakaim vannak.Hol ritkábban, hol pedig sűrűbben törnek rám.Veled szerencsésnek érezhetem magam,mert csak pár másodpercig tartott, mégis mindent elárult rólad.Olyan furcsa dolgokat is, amikről úgy gondoltam csak mesék, vagy hogy már régen nem léteznek.Azt kell, hogy mondjam megleptél!Olyan furcsa,de mégis csodálatosan egyedi vagy!Nem gondoltam volna, hogy valaha is részem lehet ebben!-mondta sugárzó mosollyal, de én nem értettem.Azt hittem válaszokat kapok,ezzel szemben csak még inkább összezavarodtam.-Bocsánat, de egy szót sem értek ebből az egészből!-motyogtam, és válaszra várva néztem körbe és Mary folytatta-Alessia! Bizonyára tudod, hogy nem vagy átlagos.Tudod magadról, hogy mi vagy; tisztában vagy azzal is, hogy két összeférhetetlen vérvonal kereszteződéséből jöttél létre, de hadd lepjelek meg még jobban!Nem tudom, hogy hallottál-e már a régmúlt korok ősi lényeiről?-kérdezte, s én a fejem ráztam. Adam azonban egyre zaklatottabbnak tűnt, és eltűnt az arcáról minden nyugodt kifejezés.Összeráncolta a szemöldökét,és az ujjait tördelte.Tudtam, hogy nem jelent jót.-Még mindig nem értem!Nem tudok ezekről semmit!-feleltem, és kértem a lányt, hogy fejezze be a történetet.-Furcsa álmaid, és bombabiztos megérzéseid vannak,amik rendszerint be is igazolódnak.Amellett hogy boszorkány, sárkány is vagy,ami önmagában is elég furcsa, de a lelked mélyén még rejtőznek olyan dolgok, amik előttem is rejtve vannak, és csak idővel mutatkoznak meg.Viszont egy ma reggeli történés után, biztos lehetek abban amit láttam. Alessia, te egy Éjfúria vagy!-jelentette be, és fejezte be a mondókáját, aminek következtében megütközve bámultam rá, és egy szót sem értettem.Úgy éreztem , hogy ez valami vicc, és vártam, hogy mikor nevetik el magukat.Bizonyára ezt Mary is észrevette, mert aggodalmasan végigsimított a hajamon, majd felállt, és maga után húzott, egészen az ablakig-Nézz ki Lexi, és mondd el mit látsz!-javasolta, miközben a hátamat simogatta.Hunyorogva néztem ki a vakító fehéren kavargó hóesésbe, és amit láttam, mélységesen megdöbbentett.Odakinn az erdő szélén, ahol a fák még ritkásan álltak, farkasok, pumák, és medvék dacoltak az erős széllel és hóval.Sohasem láttam azelőtt ehhez foghatót, és felidézni sem tudtam, hogy hallottam volna valaha ilyenről.Alig hallhatóan suttogtam-Ez lehetetlen!Ezekkel az állatokkal álmodtam!Jobban megnézve a falkát voltak olyan példányok is, amik jóval nagyobbak, legalább három-négyszer akkorák voltak mint egy megszokott méretű kifejlett állat.-Nem hiszem el!Ilyen a világon nincs!-mondtam, olyan közel az ablakhoz, hogy a leheletem foltot hagyott az ablaküvegen.A többiek csendben álltak a háttérben, és valahol tudat alatt éreztem Adam ingadozó feszültségét, de ez valahogy mind elhalványult a tudatom egy másik dimenziójával szemben.Lassan rájöttem, hogy hogyan kerültek oda azok az állatok, arra, hogy miért vannak ott,és tudtam láttam ahogy Mary elmosolyodik.-Kezded érteni igaz?-kérdezte, és megszorította a kezem.Bólintottam, jelezvén, hogy egyre tisztábban látom a dolgot.Hirtelen ötlettől vezérelve az ajtóhoz siettem, feltéptem, és kirohantam a hóesésbe.Hallottam magam mögött ahogy Adam felkiált, és Jamest, ahogy igyekszik visszatartani, de nem álltam meg.Csak rohantam az erdő felé, hogy aztán megtorpanjak, és szembe találjam magam az állatokkal.Fel voltam készülve arra, hogy nekem támadnak, ahogy arra is, hogy elszaladnak amint odaérek, de nem így történt.Ahogy ott álltam,és néztem őket, furcsa melegség járt át, s önkéntelenül belesuttogtam a süvítő szélbe-Én hívtalak ide titeket igaz?A szavak nyomban elhaltak, ahogy elhagyták a számat, de úgy tűnt ők mégis meghallották, mert a tömegből kivált egy óriási ezüstös szürke szőrű puma,és egyenesen felém tartott.A szél belefújta a havat a szemembe, így csak hunyorogva tudtam figyelni, ahogy lassú, óvatos léptekkel közeledik felém, s közben egy percre sem veszi le rólam a szemét.Már csak pár méter választott el tőle, amikor ösztönösen felemeltem a kezem, és felé nyúltam.Abban a pillanatban megtorpant és azt hittem rám veti magát, amikor legnagyobb meglepetésemre hozzányomta az orrát a kezemhez, és kismacska módjára halkan dorombolni kezdett.Mintha megállt volna az idő, és minden más eltűnt volna a világról.Ott álltunk a hópelyhek forgatagában, és én hallottam őt, a gondolatait, és éreztem az érzéseit.Furcsa, megmagyarázhatatlan, és mégis mély és ösztönös bizalom volt köztönk.A puma úgy tornyosult fölém mint egy hegy, mégsem féltem tőle,s gondolatainak köszönhetően azt is tudtam miért hívtam ide őket.Egy másodpercig még túláradó örömmel néztem rá,majd elszakadva tőle rohantam vissza a házba.Szinte berepültem az ajtón,és úgy éreztem fel vagyok töltődve, és tele vagyok boldogsággal, ez azonban rögtön alábbhagyott, amint megláttam, hogy Adam rángatózik az idegtől.Remegő tagokkal, mutogatva, és érthetetlenül üvöltve közeledett felém, hogy aztán olyan szorosan öleljen magához, ahogyan csak tud-Aggódtam érted, de James nem engedett utánad!-suttogta a hajamba, és nem akart elengedni.-Tudom!Sajnálom!-mondtam neki, és gyengéden lefejtettem magamról a karjait, bár látszott rajta, hogy még nem fogta fel mi történik.Mary helyettem is elmondta neki, azt is, amit én sem tudtam-Az Éjfúriák olyan lények, akik hatással vannak mindenre a Földön.Uralni tudják az őselemeket, az állatokat, az embereket.Akarva, és akaratlanul is hatással vannak a környezetükre.Épp ezért van, hogy Lexi félelme, felszabadulva a tudatalatti, jelen esetben álomképéből hozzá vonzotta a régió legerősebb állatait.Ezért ül és várakozik odakinn egy farkasfalka, és egyébként magányosan élő pumák és medvék. Mindd miatta vannak itt.Segítenek ha kell.-befejezte a mondatot, és anyáskodó mozdulattal, megpaskolta Adam vállát, akin látszott,hogy nem találja a szavakat.Bólintott, majd szó nélkül újra átölelt,és én ugyan azzal a kislányos boldogsággal bújtam hozzá, mint mindig. Honey dörgölőzött a lábamhoz és én tudtam, Ő a legrégibb barátom.Az odakinn várakozó állatseregletre gondoltam és csak remélni tudtam, hogy nem fognak megfagyni őrködés közben.Mélységes csendbe burkolózva ültünk, és mintha még a lélegzetvételünk is óvatoskodó lett volna.Hallgattam a szívverésünket, s hirtelen egy olyan fáradtság tört rám, mint amilyen még soha.Úgy éreztem menten leragad a szemem, és elalszok, pedig nem sok idő telt el azóta, hogy felkeltem.Minden erőmmel igyekeztem ébren maradni,míg végül már nem bírtam tovább, és lecsukódott a szemem.A karom lehanyatlott, s elhagyott minden erőm. Adam rémülten kapott utánam, ahogy a súlyomnál fogva hátra zuhantam.Még érzékeltem ahogyan körülöttem rohangálnak, és értelmetlenül, zaklatottan beszélnek egymáshoz, de nem értettem őket.Éreztem ahogy erős karok ragadnak meg, és a levegőbe emelkedek.Biztos voltam benne, hogy Adam emelt fel, s igyekszik eljuttatni az ágyig.Kis idő elteltével a hátam alatt éreztem az ágy puha matracát, és Mary apró kezét a homlokomon, amint éppen információt próbál szerezni a történtekről.Mintha nem is aludtam volna; a tudatom nagyjából tiszta volt, csupán mozdulni nem tudtam.Ki akartam nyitni a szemem, felemelni a karom,vagy teli torokból üvölteni, ordítani, hogy hallom őket.Hallok minden egyes szót, de nem értem mit mondanak.Ott voltam, és nem aludtam, de ők nem tudták ezt. Hallottam Mary csendes, de aggódó szavait, Jamest ahogy mély hangján igyekszik nyugalmat sugározni, és Adamet, ahogyan igyekszik csendben, visszafojtottan őrjöngeni tehetetlenségében, és kétségbeesésében.Éreztem az arcom mellett Honey kicsiny,meleg szőrös testét,ahogy a fülembe dorombol, és az arcomat tapogatva, vagy az orrával bökdösve igyekszik felébreszteni.Hallottam azt is, ahogy a régi fa lépcső recseg és nyikorog ahogy egy nehéz test halad rajta felfelé, azt, ahogyan halkan nyikorogva kinyílik az ajtó, és a szobában lévők lélegzete elakad,ezután megrázkódott az ágy, és egy hatalmas, súlyos meleg test nehezedett rám.Fenyőtű,rothadó levelek, és föld mély szaga hatolt az orromba. Naria volt az; a hatalmas ezüstös puma, akivel nem olyan régen találkoztam odakinn a hóviharban.Hallottam a gondolatait, ahogy kommunikálni próbált velem, de neki sem tudtam válaszolni, nem jutottak el hozzá a gondolataim,pedig próbálkoztam, komolyan, nagyon erősen próbálkoztam, de eredménytelenül. Adam kiviharzott az ajtón, lerohant a lépcsőn,és hallottam ahogy a bejárati ajtót feltépve távozik a házból.Ő sosem hagyna magamra, és most mégis elment.Meghallottam egy távolodó autó hangját, és tudatosult bennem, hogy messzebbre megy mint gondoltam.Kezdett szétesni a kép,és homályosodott a tudatom.Bajban voltam....