32.

A saját testem rabjaként, tehetetlenül lebegni a semmiben, és várni. Várni halálra,vagy feltámadásra, és remélni, hogy a szenvedés nem tart már soká.

Napok, hetek vagy hónapok teltek el azóta,hogy éreztem, ahogy Adam eltávolodik majd eltűnik az életemből, magam sem tudom. Félig öntudatlan állapotom nem hagyott túl sok lehetőséget számomra. Bénult testtel feküdtem, és noha tiszta pillanataimban éreztem ahogy Naria mellém bújik az ágyon, vagy ahogyan Mary esténként alaposan megmosdat. Előfordult, hogy hallottam őket halkan beszélgetni , de mozdulni, vagy a szemem kinyitni képtelen voltam.
Nem sokkal azután, hogy Adam elment, égető kínra eszméltem, ami mintha ki akarta volna égetni a gerincem a helyéről. Bizonyára dobáltam magam, és őrjöngtem a fájdalomtól, mert magamon éreztem Mary és James kezét, miközben próbáltak az ágyon tartani, és szinte bekúszott a bőröm alá az aggodalom ami belőlük áradt. Fogalmam sincs, meddig tartott ez az állapot,de amikor egy idő után már azért fohászkodtam, bár belehalnék, vége lett, mintha elvágták volna. Nyugalom szállt meg, s újra körül ölelt a sötétség. Azt hiszem rémálmaim is voltak közben, mert egy alkalommal láttam Adamet, amint egy vörös hajú lányt csókol.Túl valóságosnak tűnt, és mikor szóltam hozzá, minden eltűnt. Öntudatlan és éber időszakok váltották egymást, de a végtelennek tűnő, mardosó fájdalmas magány nem akart szűnni.

Hallottam, ahogy kinyílik az ajtó, két ember lép be rajta, és Naria felmordul az ágy mellett.-Ő az!-mondta James valakinek, majd közelebb lépett az ágyamhoz.-Gyönyörű!-felelte a másik, még Jamesnél is mélyebb hang.-Vannak éber pillanatai?-kérdezte, és leült az ágy szélére.Ha a testem engedelmeskedett volna, bizonyára felgyorsult volna a lélegzésem, de semmi sem történt. Ki ez az ember? Mit akar? -Hiába tettem fel magamnak a kérdéseket, nem tudtam válaszolni rájuk. James nagyot sóhajtott, és szomorúan csak annyit mondott-Nincsenek. Lassan fél éve, hogy ebben az állapotban van.Ebben a pillanatban egy meleg kéz simított végig a homlokomon, és felizzott bennem egy érzés. Sárkány! Mégis mi történik?
Újra kinyílt az ajtó, és Mary halk hangját hallottam.-Készen vagytok? Indulnunk kell!-James válaszolt neki- Készen! Sietnünk kell! Hallottam James távolodó lépteit, és egy pillanatra pánik hasított belém.Itt hagynak?-villant át az agyamon, azután éreztem, hogy erős karok fognak át, és emelnek egy kőkemény mellkashoz.Imbolyogva indultunk lefelé a lépcsőn,és Honey nyávogása,Naria morgásával keveredett. Odalenn megálltunk egy pillanatra és Mary halkan megszólalt-A macskákat ne is próbáld eltávolítani mellőle.Ez a szépség-Itt vélhetőleg a pumára gondolt- hamarabb tépne darabokra, mint megtehetnéd. Az élete árán is megvédi.-mondta, és hallottam, ahogy kinyitja az ajtót.Nem sokkal később langyos, éjszakai levegő csapott az arcomba, amiből rájöttem, hogy csakugyan fél év telt el.Tél volt mikor Adam magamra hagyott, most pedig olyan édes illatú és meleg a levegő, hogy kétségtelenül nyár van. Nagyot sóhajtottam, és megálltunk. Egyértelmű jelét adtam annak, hogy még a testemben vagyok, és ez meglepte a körülöttem állókat.Mary apró kezei végigsimítottak a karomon és a fülembe suttogott-Lexi,kicsikém! Tudom, hogy hallasz! Erősnek kell lenned! Remélem látlak még!-Elcsuklott a hangja, és sietős léptekkel távozott.Kisvártatva egy kocsi ajtaja nyílt majd csukódott, és James gondterhelten mondta- Idefigyelj! Vidd Őt biztonságos helyre! Adam hülyeséget csinált, és most fejvadászok vannak a nyomában, akik tudják, hogy ha Lexit sikerül elkapniuk, hozzá is eljutnak. Ezt nem várhatjuk meg.Én megyek, és megkeresem, ti pedig eltűntök. Rendben?-pillanatnyi csend állt be, majd megérkezett a válasz- Rendben van! A fényben leszünk!

James távozása után éreztem, ahogy a sárkány óvatosan befektet egy autó hátsó ülésére, majd párnát tesz a fejem alá, és gondosan betakargat, majd Honey ugrik fel a lábamra, és fészkeli be magát.
-Ezt nem gondolhatod komolyan-hallottam a nevetését, miközben tudatosult bennem, hogy Naria is igyekszik cseppet sem apró testét betuszkolni az ajtón.-A plató kényelmesebb- hangzott az ajánlat, és bizonyára meg is fogadta, mert nemsokkal később elindultunk.Végigzötykölődtünk a faházhoz vezető földúton, majd kiértünk az aszfaltra. Órák teltek el, míg csendben, egymás után magunk mögött hagytunk mindent, mikor ismeretlen megmentőm, dúdolni kezdett.Mély hangja és édes illata ami leginkább méz, lőpor, és eső áztatta erdő keverékéhez hasonlított, ismeretlenül is megnyugtatott.Tetszhalott állapotom egyetlen előnye az volt, hogy zavartalanul elmélkedhettem azon, milyen furcsa, hogy nem tudom a nevét. Sem Mary, sem pedig James nem szólította nevén egész idő alatt, s mégis olyan volt, mintha ezer éve ismerném. Ha nem hallottam volna a hangját, nem éreztem volna az illatát, és James nem mondta volna neki, hogy Adam után megy, azt hittem volna, hogy Ő az! Az ereje és a kisugárzása majdnem ugyan olyan volt, csak erősebb annál mint ahogyan emlékeztem rá.Magasröptű elmélkedésemet egy újabb öntudatlan epizód szakította félbe.Mire újra feleszméltem egy ágyban feküdtem, és amennyire meg tudtam állapítani, ruha nem, viszont takaró legalább volt rajtam.Érzésre valamilyen puha anyaggal voltam betakarva, és mélyen belesüppedtem a matracba. Fogalmam sem volt a napszakot illetőleg, de alaposan meglepődtem amikor egy forró test mászott be mellém az ágyba, és gondosan tartva a távolságot egyenletesen szuszogva elaludt, én pedig csak feküdtem ott, magatehetetlenül mint egy rongybaba,és nem tudtam mit gondoljak.
Beletelt egy kis időbe mire újra rám talált az öntudatlanság, egész addig viszont pörgött az agyam, mint egy hiperaktív búgócsiga. Olyan régen volt már, hogy Adam mellettem volt, és éjszakánként szorosan magához ölelt.Olyankor sosem féltem, és azt hittem, örökre velem marad. Most viszont egy ismeretlen helyen, egy idegen fekszik mellettem, valaki akinek még a nevét sem tudom, valaki aki levetkőztetett, és isten tudja mit akar művelni velem, így hát hálásan adtam meg magam, mikor elragadott a sötét örvénylés.

Rémálmom volt. Szörnyűséges és fájdalmas. Adamet láttam, amint egy vörös hajú lánnyal fekszik egy ágyban, úgy öleli át, ahogyan engem szokott, és valamit a fülébe suttog. Nem értem mit mond neki, ezért közelebb araszolok, és akkor tudatosodik bennem. Egyikőjükön sincsen ruha, és Adam hátán éppen begyógyuló karmolások éktelenkednek, a lány haja pedig izzadt nyakához tapad. Nem kell hallanom egy szót sem, ahhoz, hogy tudjam mi is történt az előbb. Mellbe vág a felismerés, de olyan keményen, hogy megrogynak a térdeim, ezután csak bámulok rájuk, miközben a lány szerelmes csókot lehel  az ajkára, amit az, aki az életemet jelentette, mosolyogva viszonoz. Nem, nem,nem. Ez csak egy álom.Ébredj fel Lexi!- kántálom magamnak, hátha sikerül felébrednem, de akkor már sikítok.Ordítok a fájdalomtól, ami a lelkemben árad szét, és tehetetlenül szemlélem, ahogy Adam újra a semmibe vész.

Reszketve ülök fel az ágyban, és szaporán pislogva nézek szét magam körül. A hold fénye széles sugárban vetül az ágyra, és megkönnyebbülten nyugtázom, hogy Adam ott szuszog mellettem. Az oldalán fekszik, háttal nekem. Óvatosan hozzábújok, és lehunyom a szemem. Csak egy rossz álom volt-mantrázom, miközben a hátára fordul, én pedig a mellkasára hajtom a fejem. Ahogy mindkét karját körém fonja, eláraszt a biztonság jóleső érzése. Már éppen visszaaludnék, mikor egy gondolat kezd motoszkálni az agyam egy távoli zugában. Nem tudom megfogni a gondolatot, de valami furcsa bizsergés árad szét a lelkemben,mikor felpattan a szemem, és hirtelen felülök az ágyban, megfeledkezve arról, hogy anyaszült meztelen vagyok.A hold fényénél jól látszik, hogy a mellettem fekvő férfi nem Adam. Ránézésre idősebb, és nagyobb darab is nála. Rövidre nyírt haja,és borostája van.Egyetlen közös vonásuk, az utolsó négyzetcentiméterig teletetovált test. Az arca nyugodt, a szája félig nyitva.Az idegen, aki elhozott Maryéktől, és akinek még a nevét sem tudom. Jesszus!-szakadt belőlem egy rémült kiáltás, és magamra rántva az összes takarót,kiugrottam az ágyból. Uram atyám-kiáltottam fel újra, mikor ráeszméltem, hogy a takaró alatt rajta sincs ruha. Basszus!-káromkodtam el magam újra és újra, át sem gondolva mit teszek. Ösztönösen valamiféle búvóhelyet keresve.Nagyobb zajt csaptam mint hittem, mert mikor lopva az ágy felé pillantottam, észrevettem, hogy álmos tekintettel engem bámul. Hello!- a hangja hallatán összerezzentem. Nekem köszön? Persze, ki másnak..Biztosan rémesen értelmes arcot vághattam mert elnevette magát, és felült az ágyban. -Lexi, ne rémülj meg! Nincs semmi baj!. Mielőtt reagáltam volna, a biztonság kedvéért kettőt pislogtam, csak úgy biztos ami biztos alapon, hogy egyértelművé tegyem saját magam számára, hogy nem hallucinálok. Nincs semmi baj és ne rémüljek meg? -a hangom egyre magasabb lett-Azt sem tudom hol vagyok, vagy azt, hogy te ki vagy, és ne rémüljek meg?-sipítottam azon a frekvencián, amin már a denevérekkel is vígan elcseveghettem volna.Igazad van!-felelte, kiugrott az ágyból, és felém nyújtotta a kezét. Bizonytalanul néztem végig rajta. Ránézésre semmi szégyenérzet nem szorult belé, tekintve, hogy teljes férfi valójában ácsorgott előttem, erősen önelégült mosollyal az arcán. Két lépést hátráltam, és igyekeztem másfelé nézni.Édesjóistenem, most segíts meg!-fohászkodtam, és hátat fordítottam neki.Nem vennél fel valamit? Kérlek!-motyogtam, és egészen biztos, hogy egy apáca is megirigyelte volna a szemérmességet ami hirtelen kitört rajtam. A hangokból ítélve eltakarta magát, így lopva a hátam mögé pillantottam, és megkönnyebbültem mikor láttam, hogy szürke melegítő nadrág takarja az altestét. Megfordultam, és most már a szemébe tudtam nézni. Szóval ki is vagy te? És ami a legfontosabb, miért vagyok én itt?- kérdeztem, és visszasettenkedtem az ágyhoz. A lábaim úgy remegtek, mintha gumicukorból lettek volna, és úgy éreztem nem tudják megtartani a súlyom.Azt tudom, hogy sárkány vagy, de ezen kívül semmit-közöltem vele, mint egy mellékesen. Látszólag meg sem lepődött. Odahúzott egy széket, és leült velem szemben,hogy az arca egy szintbe került az enyémmel. Jobban megnézve-vagyis szinte már illetlenül megbámulva-feltűnt, hogy ugyan olyan sötét szeme van, mint Adamnek, de mintha valami kékes láng égne mögötte.-Leonard Theodor Hawk vagyok!-mondta, és a bemutatkozás mellé kezet nyújtott, amit vonakodva fogadtam el.Gondolom nekem nem kell bemutatkoznom, úgyis mindent tudsz rólam-vetettem oda, pucérságomra utalva, mire elnevette magát.Sajnálom, ha kellemetlenül érzed magad emiatt, de biztosíthatlak, hogy nem használtam ki a helyzetet!- mondta kacarászva, és hátradőlt a széken. Szúrósan néztem rá, és felhúztam az orrom- Hát Leonard, köszönöm, hogy ezt megosztottad velem. Most igazán sokkal könnyebb feldolgozni a helyzetet.
-Leo! Szólíts Leonak. Csak anyám szólít Leonardnak- magyarázta, majd felállt, és némi keresgélés után odadobott nekem egy pólót, amit hálásan el is fogadtam. -Ezernyi kérdésem van!- világosítottam fel, miközben jobban körülnéztem a szobában. Furcsa volt. Kör alakú helyiség, hatalmas ablakokkal, középen csigalépcsővel, és az egyetlen egybefüggő fal alatt, hatalmas fa keretes ággyal. A színeket nem igazán tudtam megállapítani, tekintve, hogy a hold mindent ezüstös derengésbe vont, de az ablakon kitekintve feltűnt, hogy nem látok növényeket. Se fákat, se semmi mást, csak a csillagokat. Annyi mindent akartam kérdezni, de mégis elsőként egy, jelentéktelenebb kérdés bukott ki belőlem- Hol vagyunk? Leo felállt, az ablakhoz sétált, és nagyot nyújtózkodott. A hátán kígyók módjára tekeregtek az izmok.-Lexi, üdvözöllek a fény házában!-mondta nevetve, és kimutatott az ablakon. Bizonytalan léptekkel követtem, és amint mellé értem, elállt a lélegzetem.Nem tudom mire számítottam, de semmiképpen sem erre.A nyílt tenger tárult a szemem elé, szédítő mélységben pedig a hullámok egy sziklára épült világítótorony lábát mosták. Abban a pillanatban megértettem miért hívják a helyet A Fénynek.Ámulatomból egy másik, életbevágó kérdés zökkentett ki.-A macskám? És a puma? Leo csak rám pillantott, és már éreztem is, hogy felesleges volt a kérdés. A csigalépcső tetejéről Honey repült felém hangos nyávogással,és örült dorombolás és dörgölőzés kíséretében örült annak, hogy végre magamnál vagyok, majd miután megunta, visszavonult a felsőbb szintre. Döbbenten meredtem utána, Nariát azonban hiába kerestem.Kérdőn tekintettem Leora, ő pedig csak vállat vont.-Túl nagy a lépcsőhöz. Odalenn van! Éreztem, hogy némileg megkönnyebbülök, azonban újabb kérdések árasztották el az agyam, és én mindet azonnal fel akartam tenni, a nyelvem viszont elnehezült. Hirtelen rádöbbentem, hogy hat hónap vegetatív állapot után, túl sok volt ez egyszerre,és jó lenne egy igazit aludni. Az ágyra pillantottam, majd Leora, aki huncut vigyort küldött felém-Hmmm, hancúroznál?-kérdezte, és karba fonta a kezét.Nem tudtam eldönteni, hogy viccel-e, ezért csúnyán néztem rá.-Nincs egy másik ágy, ahol esetleg alhatnék?-motyogtam, és közben a padlót fixíroztam. Jó ég!Rendesen zavarba tud hozni a pasi.
-Sajnos csak ez az egy ágy áll rendelkezésre.Nem vagyok hozzászokva, hogy szégyenlős vendégeim legyenek.- mondta kacarászva, azzal ledobta magáról a nadrágot, és visszavetődött az párnák közé.-Akkor azt hiszem, én alszom a földön.-morogtam, és körülnéztem, alkalmas helyet keresve.-Ugyan már!-dörmögte álmos hangon.-Majd kihúzódom a szélére.-ígérte, és rám kacsintott. Az jól nevelt kislány a lelkemben, és az érzéseim Adam iránt sikítva tiltakoztak az ellen, hogy egy ágyban aludjak Leoval, de annak fényében, hogy másik alvásra alkalmas bútort nem igazán találtam, nem maradt más választásom, befeküdtem mellé. Mielőtt elaludtam volna, párnákkal, és a takaró egy részével gondosan elbarikádoztam magam, hátat fordítottam neki, és erősen fohászkodtam, hogy ez elég legyen.

Másnap reggelre ismét kihagyott az agyam.Még csak kora hajnal volt,a felkelő nap rózsaszín fénnyel töltötte be a kerek toronyszobát, és mi összegabalyodott végtagokkal, matricaként egymásra tapadva, összebújva feküdünk egy halom textil alatt.Álmosan bújtam közelebb,és jó érzéssel töltött el a hozzám tapadó kőkemény test,és a forró bőr a bőrömön. Már csaknem fél órája lebegtem ebben a jóleső érzésben álom és ébrenlét peremén, amikor hirtelen magához tért a tudatom. -Nemáár!-kiáltottam, és ijedtemben lelöktem Leo-t az ágyról.Hangos puffanással, és morcos dörmögéssel ért földet.-Komolyan te nő! Minden reggel erre fogok ébredni?-kérdezte, és feltápászkodott. Meztelensége így majdnem világosban még inkább zavarba ejtő volt, mint éjjel holdfénynél.
-Nem öltöznél fel?-húztam el a szám, és eltakartam a szemem.-És ha nem? kérdezte gonosz vigyorral, és hátat fordítva nyújtózkodni kezdett.-Akkor kénytelen leszek kiszúrni a saját szemem. Hátrapillantott, én pedig ártatlanul rámosolyogtam. -De csak azután kislány, hogy közelről is alaposan szemügyre vettél.-Kacsintott, és színpadias mozdulattal magára rángatott egy alsónadrágot. Fintorogva másztam ki az ágyból, és  várakozón pillantottam Leo-ra.-Hol vannak a ruháim?-kérdeztem, és egyik lábamról a másikra álltam.Felkacagott, és hozzám vágott egy másik pólót.-Kidobtam őket.-vállat vont, és a lépcső felé indult.-Micsoda?-sikítottam, felkaptam és hozzá vágtam az egyik párnát.Hátra sem nézve kapta el, és nevetgélve levonult a lépcsőn.-Ehhez nem volt jogod!-ordítottam utána, mire szintén kiabálva válaszolt-Nem, de szükségszerű volt.-Szükségszerű?-sipítottam, és ellöktem magam a lépcsőkorláttól.-Mégis mit gondolsz, mit fogok így felvenni? Az utolsó szavakat már teli torokból üvöltöttem, és olyan ideges voltam, hogy toporzékoltam, mint egy ötéves kisgyerek.-A pólóimat!- Hangzott a nevetős válasz, és a hangjában bujkáló vidámság miatt, erős késztetést éreztem,hogy leszaladjak a lépcsőn,és jól megrugdossam.-Ezt nem gondolhatod komolyan!- motyogtam leginkább magamnak, és ledobtam magamról a pizsamának használt pólót, hogy belebújjak abba, amit az imént kaptam.-Ó, dehogyis nem!-hallottam, a választ és edények csörömpölését. -Szóval odalenn van a konyha.-gondoltam, és visszamásztam az ágyra. A gyomrom fájdalmasat kordult, de nem voltam hajlandó utána menni, és kaját kuncsorogni. Nincs az az isten, inkább vesszek éhen.
Fel voltam háborodva. Itt ez a pasi, akiről mindössze annyit tudok, hogy Leo a neve, egy világító toronyban lakik egy szigeten, kimenekített-megjegyzem fogalmam sincs mi elől-Maryék házából, és egy arrogáns ficsúr.Nem sokkal később megjelent, és lerakott egy tálcányi ételt az ágy szélére.-Bon appetit.-mondta, és leült a tálca mellé. Várakozó tekintettel nézett rám, míg én csak lopva pillantottam rá, és némasággal tüntettem. Idegesített az egész, hajmeresztően abszurd helyzet. Nem értettem mi értelme az egésznek. Miért hozott el? Miért Ő hozott el, és hogy hol van Adam?
Adam..a puszta gondolatától is fájdalom hasít a lelkembe, és sav marta űr támad bennem. Miért nincs itt? Tényleg valaki mással van? Miért?-gondoltam, és könnyek gyűltek a szemembe.
-Nem tudom miért.-mondta Leo csendesen.
Remek, ezek szerint hangosan is kimondtam amit gondoltam.
-Tessék?- kérdeztem, mintha nem tudnám miről van szó.
-Nem tudom miért nincs itt, és hogy miért van mással.-hangzott a válasz, és így biztos lehettem benne, hogy eszmefuttatásomnak hangot is adtam.-Őszintén szólva, szerintem egy barom, ha nem tér vissza,de én igazán nem ítélkezhetek.-tette még hozzá, majd felállt, és elindult a lépcső felé.
-Várj!- szóltam utána, és elkezdtem babrálni a takaró szélét. Hogyan kérdezzem meg tőle?A legegyszerűbben, kertelés nélkül.-Te ismered őt?-kérdeztem tétován, és láttam, ahogy Leo teljesen elkomorodik. Pár perc hallgatás után csendesen válaszolt.
-Ismertem...
-Ismerted?-lassan felültem.-Miért múlt időben?-Várakozva fürkésztem az arcvonásait, és úgy tűnt, nem akarja elmesélni.
-Rendben, ha nem akarod elmesélni, legalább azt mondd el, hogy mi ez az egész? Miért hoztál ide?-Kihúztam magam, és ráfüggesztettem a tekintetem. Egyre idegesebb lettem. Tudni akartam, hogy mi történik, és szinte bármit meg is tettem volna az információért.
-Igazság szerint, erről sem beszélhetnék még!-dünnyögte, és keresztbe fonta maga előtt a karját.Alig leplezett pillantással bámultam meg, ahogy az izmok kidagadtak a karján.Nehezen tudtam elvonatkoztatni a látványtól, de mégis...
-Mi? Mi az,hogy nem mondhatod el MÉG?-az utolsó szót megnyomtam, hogy biztosan tudatosodjon benne, de ő csak morcosan nézett rám. Kezdtem borzasztóan frusztráltan érezni magam ebben a nyakatekert helyzetben, és közben azzal nyugtattam magam, hogy James biztosan nem küldött volna el ezzel a bájgúnárral, ha nem lett volna feltétlenül muszáj. Biztosan!, de mégis, éreztem, hogy valami nem stimmel.
-Ó, ugyan kérlek! Mondj már valamit! Nem tarthatsz itt úgy, hogy semmiről sem tudok!Jogom van tudni, hogy mi történik körülöttem!- Az utolsó szavaknál felpattantam az ágyról és nem sok kellett hozzá, hogy elsodorjam a tálcát étellel, itallal, és mindennel együtt. Leo fürkésző tekintettel nézett rám, és azt fontolgatta, mennyit mondjon el a történésekből, végül belekezdett.
-Nem fogom neked az utolsó cafatokig kivesézni, hogy miért van ellentét köztem és Adam között, de annyit elmondhatok, hogy nagyon régen olyanok voltunk egymásnak mint a testvérek, aztán történt valami, ami mindent megváltoztatott.-Már éppen meg akartam kérdezni, hogy mi volt az a dolog, mikor felemelte a kezét.
-Ne! Ne kérdezd, megmondtam, hogy nem fogom részletezni.-folytatta kimért, ellentmondást nem tűrő hangon.-Arról viszont, hogy miért kellet, hogy idehozzalak, tényleg nem mondhatok sok mindent, és nem azért mert nem akarok, hanem mert nem sokat tudok róla.
-Nem sokat tudsz róla?- hitetlenkedtem, és visszahuppantam az ágyra, megadva a kegyelemdöfést az amúgy is ingatag lábakon álló tálcának, ami így majdnem a padlón landolt, de Leo utána nyúlt, és megmentette. Kikerekedett a szemem.Tudtam, hogy ő is más,mint én, de azt nem tudtam, hogy ennyire gyors is. Semmit sem tudtam róla, és ez az aggasztó gondolat kényelmetlenül ficánkolni kezdett az agyamban, de azért folytattam.-Mégis mennyi az a nem sok? Könyörgöm, mondj valamit, mert rövid időn belül péppé olvad az agyam a sok erőltetéstől, hogy kitaláljam mi folyik itt.- szinte esdekeltem, és úgy tűnt beválik.
-Rendben!-enyhült meg, és végigsimított rövidre nyírt haján.-Annyit tudok, amennyit James elmondott, és azt kell, hogy mondjam, ő sem tud valami sokat.
-Mondd már!-sürgettem, és a kezem tördeltem.
-James hallotta valakitől, hogy Adam bajba került, meg egy szökésben lévő főnixet védelmez. Fejvadász monumentálokat küldtek utánuk, és attól tart, hogy nem fogja túlélni, ha még jobban belekeveredik.-fejezte be halkan, és mélységes csend telepedett ránk. A vér is megfagyott bennem a tudattól, hogy veszélyben van, de a lelkem egy kis része, és esküszöm nagyon-nagyon kis része kárörvendett emiatt. Az agyam azonban lázasan kattogott a főnix, és a monumentál szavak hallatán. Hallottam már róluk..vagy olvastam őket valahol? Nem tudtam rájönni, és kétségtelen, hogy a fél év vegetáció sem tett jót nekem, de végül bekattant. 
-Az ősök könyve!-kiáltottam fel, és Leo felé fordultam.-Kérlek mondd, hogy nem dobtad ki minden cuccomat!-megütközve nézett rám, és valami furcsa csillogást  láttam a szemében, majd lassan megrázta a fejét.
-Ó, hála az égnek!-eresztettem ki a gőzt-Hol vannak?- kérdeztem, és szinte pattogtam ültömben.
-Az ágy alatt..-kezdte, és széles gonoszkás mosoly jelent meg az arcán.-A ruháiddal együtt, minden ott van a táskádban.-bökött az ágy alja felé, miközben az én állam a padlót súrolta a döbbenettől.
-A ruháim?Mintha azt mondtad volna, hogy kidobtad őket!- visítottam, és felé lendült az öklöm, miközben felugrottam az ágyra. Gyorsabb volt nálam,és egy laza mozdulattal elkapta a derekam, megfordított, magához fogott, és hátra szorította a kezeim, hogy ne tudjak szélmalom módjára csapkodni.-Mégis mire volt ez jó?-kérdeztem lihegve, és igyekeztem vergődve kiszabadulni a szorításból, azzal mit sem törődve, hogy félmeztelen forró és tökéletesen kőkemény teste hozzám tapadt.Olyan közel volt hozzám, hogy mikor megszólalt, a szavai a nyakamat csiklandozták, amitől furcsa bűntudatos érzés fogott el.
-Azért, mert látni akartam mennyire vagy kemény csaj.Tudni akartam, hogy veszed az akadályokat, és mert jól állnak rajtad a pólóim. Kiemelik azokat az őrülten hosszú és szexi lábaid.-suttogta, majd lassan elengedett. Szerettem volna megütni, de tudtam, hogy gyorsabb nálam, és újra ugyan abba a csapdába csalnám magam.
-Utállak!-suttogtam, és beintettem neki, majd gyorsan kirántottam a táskám az ágy alól, és kitúrtam az aljáról a könyvet, miközben Leo kedélyesen nevetgélve felfelé indult a lépcsőn.
-Ugyan, dehogy!-suttogta vissza, majd rám kacsintott, és eltűnt a szemem elől.