23.
Ha szerencsés vagy, álmodban minden szép és jó.Minden nyugodt és biztonságos.Az álom egy félreeső kis odú, ahova másnak nincs bejárása.Csak a tiéd, csak te tudod az odavezető utat, és ha odaérsz, olyan erőkkel ruházkodsz fel, amelyek segítségével minden akadályt legyőzhetsz.Az élet azonban nem ilyen.Rideg, veszedelmes és túl sokszor félelmetes.Gyakran hordoz magával történéseket, melyek életeket borítanak fel, és szíveket törnek össze.Lehetsz akármilyen erős, akármekkora ember, lehet hatalmad vagy pénzed, az élet nem fog kivételt tenni.Kegyetlenül osztja a pofonokat,miközben megállíthatatlanul lovagol az idő szárnyán...


Arra ébredtem, hogy Adam az arcomat cirógatja.Beletelt néhány másodpercbe amíg magamhoz tértem, és felfogtam hol is vagyok.Kinéztem az ablakon, de az orromig sem láttam.Meglepően sötét és hideg volt,és én értetlenül néztem Adamre,pontosabban nem rá, hanem abba az irányba ahonnan a lélegzését hallottam, mert ez a sűrű sötétség, még az újonnan "kapott" hiper-szuper mindent látó szememnek is túlontúl sötét volt.Meresztettem a szemem még egy darabig, hátha észreveszek valami halovány fénypontot valahol, de semmi.Teljes vak sötétség vett körül.-Hol vagyunk?-kérdeztem, a sötétség miatt önkéntelenül suttogva, miközben fázósan dörzsölgettem a kezeimet.A bal oldalamról kuncogós, halk válasz érkezett-Egy bányászati barlangrendszerben, a bejárattól körülbelül két kilométerre.Innen hét kilométerre van a legbiztonságosabb hely, amit kétezer kilométeren belül ismerek,de innen gyalog kell tovább mennünk, mert kocsival nem férünk be a járatokba.Nagyot nyeltem és elbizonytalanodva gondoltam arra a hét kilométerre, amit kitudja milyen körülmények között gyalog, csomagokkal megpakolva kell megtennünk.Olyannyira aggasztott a gondolat, hogy hangot is adtam neki-Mégis hogy fogunk eljutni odáig?A hátunkra veszünk mindent?-kérdeztem, s amint felötlött bennem, hogy talán nyafogásnak hatott a kérdés, már meg is kaptam a választ.Adam felkapcsolta az autó reflektorait, s a szemem elé tárult egy végtelenül hosszúnak tűnő, alacsonyabb, és keskenyebb alagút, aminek közepén két sínpár haladt, s közvetlenül az autó előtt két csille állt rozsdásan, bepókhálósodva.-Azokba pakoljuk bele a csomagokat.-mondta Adam,és két zseblámpát halászott elő az ülés alól, az egyiket a kezembe nyomta, majd kiszállt a kocsiból, és a csomagtartóhoz ment.Kiszálltam én is, és utána mentem.-Töltve vannak a fegyvereid?-kérdezte, s amikor bólintottam, folytatta-Bár nagyon nehéz ráakadni a bejáratra, nemárt óvatosnak lenni.Te fogsz minket fedezni!-közölte, majd rám kacsintott, és nekilátott kipakolni a kocsiból.Rámosolyogtam, elővettem az egyik pisztolyomat,és hol a mögöttünk, hol az előttünk lévő járatot fürkésztem, s füleltem, hátha hallok valami zajt, ami nem tőlünk származik, de szerencsére rajtunk kívül senki más nem volt ott.Ahogy az utolsó csomag is átkerült a csillébe, kivettem Honeyt a kocsiból,és bebújtattam a kabátom alá, Adam pedig kivette a kulcsot,és lezárta az autót.Egy másodperc sötétség után mindketten bekapcsoltuk a zseblámpákat,majd Adam egy kötelet hurkolt át az első csille kampóján,ezután átvetette a mellkasán, s minimális erőfeszítéssel megindult előre.Közvetlenül mellette haladtam, feszülten figyelve, s felkészülve minden esetleges támadásra,miközben a macskám reszketett a kabátom alatt, mint a nyárfalevél.Meg tudtam érteni, ugyanis az alagútban szinte fagyponton volt a hőmérséklet, és még a leheletünk is látszott.
 Már órák óta gyalogoltunk szótlanul, és kezdtek kékülni az ujjaim, amikor egy elágazáshoz értünk.Az alagút innen négy további, és a jelenleginél is szűkebb alagútban folytatódott.Megtorpantam, de Adam habozás nélkül a jobb szélső járat felé indult.-Biztos vagy benne, hogy erre kell mennünk?-kérdeztem halkan, s mikor magabiztosan bólintott, kicsit megnyugodtam;úgy tűnt, ismeri az utat.Egyre mélyebben hatoltunk a hegy gyomra felé, s szép lassan elveszítettem az időérzékemet is.Éppen azon tűnődtem, hogy vajon hány órája baktatunk, amikor az alagút egy éles kanyar után, enyhén, de érezhetően lejteni kezdett.Ha lehet, a hőmérséklet is még alacsonyabb lett, és már a levegő is fojtogatott. Magamban fohászkodtam, hogy minél előbb elérjük azt a helyet ahová tartunk, mert kezdtem teljesen átfagyni.Újabb pár órányi baktatás után, egyszer csak elfogytak a sínek, és egy látszólag igen tömör kőfallal találtuk szemben magunkat.Adam leoldotta magáról a kötelet, és elindult a fal irányába.Amikor odaér, a falra tette a kezét,és ujjait végig a falon tartva elindult jobb felé, majd amikor a járat oldalfalához ért, megfordult.Fogalmam sem volt mit keres, de elindult az ellenkező irányba,majd mielőtt elérte volna a másik oldalfalat,egyszer csak megállt.Először észre sem vettem, de amint figyelmesebben nézni kezdtem, hogy mit csinál, észrevettem, hogy keze a semmit markolja.A járat oldalfala, és az azt elzáró fal között ott volt egy szinte észrevehetetlen hasadék.Adam mosolyogva nézett rám-Megérkeztünk!Gyere!-suttogta, és kinyújtotta felém a kezét.Bizonytalan léptekkel indultam el felé.Féltem attól, hogy a falon túl, csak egy újabb barlang van, ahol még hidegebb van, és még nyirkosabb a levegő, s ha így van, akkor nem érem meg a következő napot, mert rövid időn belül megfagyok.Ahogy odaértem, és megfogtam a felém nyújtott kezét, átbújt a hasadékon, s maga után húzott engem is.Az átjáró, amiben előre araszoltunk, alig volt szélesebb egy méternél, hossza viszont több mint tizenöt méter volt.A vége előtt Adam nagy rémületemre elengedte a kezem, és leugrott.Ijedtemben majdnem utána kiáltottam, de félelmem alaptalan volt, mert csupán egy rövid lépcsősort ugrott át.Belépve egy kis, négyzet alakú helyiségben találtam magam,aminek a szemközti oldalán egy banki széfbejárathoz hasonlító páncélajtó volt, régimódi kerékzárral.Kíváncsian néztem, ahogy Adam az ajtóhoz lép, két kézzel megragadja, és eltekerve a kereket, kinyitja az ajtót.Sűrű porfelhő szállt fel, s amikor elült,az ajtón túl, ugyan az az áthatolhatatlan sötétség fogadott, ami órákkal ezelőtt a külső barlangban.Adam nyomában besétáltam az ajtón.Odabenn szintén hideg, és áporodott szag fogadott.Kirázott a hideg, és megborzongtam.Körbevilágítottam a lámpával, és magam körül pókhálóval, és porral fedett régi bútorokat láttam.Kísértetiesnek hatott minden a zseblámpa fényében, ezért közelebb húzódtam Adamhez.-Tudom!Tudom!Nem éppen egy színvonalas hotel, de legalább biztonságos!-mondta, és megölelt.-Várj meg itt!Behordom a holmikat, utána kezdünk valamit ezzel a nagy sötétséggel is!-azzal megpuszilt, majd kilépett az ajtón, és eltűnt.Kisvártatva megjelent egy rakás táskával,amiket lerakott a nem messze,és visszament a többiért.Két fordulóval sikerült mindent behordania,s miután megszabadult a terhétől,megfogta az ajtó külső felén lévő zárat, nagyot rántott rajta, mire az kiugrott a helyéről,majd beleillesztette az a belső oldalon lévő lyukba, becsukta az ajtót, és háromszor elfordította a zárszerkezetet, majd odafordult hozzám-Látod?Ebben rejlik a hely biztonságának egyik titka.Amíg belülről be van zárva, kívülről lehetetlen kinyitni!Áttörni pedig végképp lehetetlen, ugyanis ez az ajtó, egy nyolcvan centiméter vastag, tömör acélból készült monstrum.-mondta, és megsimogatta az arcom.Némán bólintottam, mert megszólalni nem mertem, ugyanis attól féltem, hogy a vacogástól elharapnám a nyelvem.Adam megölelt, és elindult a helyiség másik végében lévő ajtók felé.Az egyiket kinyitotta,és belépett rajta.Szapora léptekkel indultam utána, mert nem igazán akaródzott egyedül maradnom.Ahogy az ajtóhoz értem, és bevilágítottam rajta, egy csövekkel, drótokkal, tartályokkal, és kapcsolókkal teli szobát láttam.-Mik ezek?-kérdeztem remegő szájjal.-Ez itt a generátor, az pedig a kazán!-mutatta Adam-Ha a generátort el tudom indítani, akkor lesz áram, fűtés, és meleg víz is.Csak az a bökkenő, hogy ezt itt legalább tíz éve senki sem indította el.Lehet, hogy bele fog telni egy kis időbe, mire sikerül életet lehelni belé.-mondta, és töprengve nézegette a szerkezetet.Elgémberedett, és egyre kékülő ujjakkal tartottam neki a zseblámpát, míg ő rozsdás csavarhúzókkal, és mindenféle szerszámokkal igyekezett beindítani a generátort, egészen addig, amíg a lámpa pislákolni nem kezdett, és végleg ki nem aludt.Ott maradtunk az átláthatatlan sötétségben, s Adam tehetetlen dühében hatalmasat ütött öklével a falba.Hallottam, ahogy hátborzongató reccsenéssel eltörnek a csontok a kezében, majd kisvártatva újra hallottam recsegni, amikor helyrerakta őket.Vacogó fogakkal álltam az ajtófélfának dőlve, s elkeseredve dobtam a zseblámpát a földre.-Most mit csinálunk?Se fűtés, se világítás!Így nem húzzuk sokáig...vagyis Én nem húzom sokáig!Már sem a kezeim sem a lábaim nem érzem.Mozgatni sem tudom őket.-mondtam dideregve, és magamhoz szorítottam Honeyt, nehogy kihűljön.Adam odalépett hozzám,és betakart a kabátjával-Nyugalom!Kitalálok valamit!-mondta, majd tapogatózva, botladozva elindult arra, amerre a csomagokat sejtette.Hosszas vak keresgélés után meggyújtott egy bányászlámpát, és a kezembe nyomta,és újra nekiállt szerelni.Végtelennek tűnő várakozás után, egyszer csak hangosan zúgva és kattogva elindult a gépezet,s a régi lámpák halovány fénnyel töltötték meg a helyiséget.Sugárzó mosollyal néztünk egymásra-Ugye mondtam, hogy gyerekjáték!-kacsintott Adam,megpuszilt, majd nekilátott, hogy feltérképezze a helyet.Mint kiderült, két szoba lakható, az egyikben két kétszemélyes, a másikban egy kétszemélyes ágy volt, és szekrények.A fürdőszoba ősrégi megsárgult csempéi, foltos tükre,és zöldre vált rézcsapjai is az eltelt hosszú időről árulkodtak.Az egykor konyha-étkező- és közösségi helyiségként funkcionáló szoba bútorait, szekrényeit, és tűzhelyét is vastag porréteg borította.Kimerült voltam, fáztam, és növekvő félelemmel gondoltam arra, ami elől ide kellett menekülnünk.Fel sem foghattam mi lehet az, ami elől egy hegy gyomrába,ötven centiméter acéllal borított,három méter vastag betonfalak, és egy páncélajtó mögé kellett rejtőznünk.Úgy gondoltam, pár órát még várhat, hogy megtudjam, ezért összegömbölyödtem és elaludtam.Csak halványan érzékeltem, ahogy Adam tesz-vesz körülöttem,majd felemel, és bevisz az ágyra, ahol aztán elnyelt a biztonságot nyújtó öntudatlanság....

22.
A félelem alattomos dolog.Egy mérgezett tüske.Észrevétlenül oson be az ember szívébe,s belülről kezdi mardosni és emészteni.Acélos, jéghideg markával szorongatja a lelket, mindaddig, míg az meg nem törik.Ott álltam, földbegyökerezett lábbal, kétségbeesett madár módjára verdeső, s olykor félreverő szívvel, tágra nyílt szemekkel.Először fel sem fogtam.Beférkőztek ugyan a mondatok az agyamba, de ott csak keringtek, mint éji pillangók a lámpafény körül,s abban a pillanatban ahogy az én agyamban is fény gyúlt, remegő hangon kitört belőlem a kérdés-Biztos vagy benne?Annyira remegtem, és a szavak annyira értelmetlenül hagyták el a számat, hogy nem voltam biztos benne, hogy rajtam kívül más is érti, de Adam bólintott.Majd miután még mindig nem mozdultam, odalépett hozzám, és megrázott-Haladj!Pakolj össze mindent amire szükséged van,mert jó ideig nem jövünk ide vissza!-csak bámultam rá, mert még mindig nem tudtam felfogni,hogy mi is történik, de amikor megláttam azt a kétségbeesést a szemében tükröződni, ami csak akkor jelent meg,amikor veszélyben voltam, magamhoz térített.Kettesével szedtem a lépcsőfokokat,úgy rohantam az emeletre.Remegő tagokkal forgattam ki a szekrényt és a fiókokat.Hajtogatás nélkül gyömöszöltem a ruháimat táskákba,mígnem az utolsó darabot is bepréseltem a többi közé.Amikor a saját holmimmal végeztem,a másik szobában ugyan azt vittem véghez Adam ruháival.Ezek után a csomagokat ledobtam az emeletről, és rohantam le én is.A konyhában gyorsan beledobáltam a könyvem,és az apróbb személyes tárgyaimat az oldaltáskámba, majd egy másik, nagyméretű  utazótáskát telepakoltam élelemmel.Ezalatt Adam a pincében összepakolt minden fegyvert,és könyvet amire szükségünk lehetett.Amíg vártam rá, visszarohantam az emeletre, felmarkoltam a kispárnám és még egyet, lerángattam a takarókat az ágyakról,majd ismét rohantam le.Adam és én egyszerre értünk a csomagokhoz.Húsz perccel a visszaérkezése után indulásra készek voltunk.A kezembe nyomott egy puskát,holott ott lógtak a pisztolyok és a kések az oldalamon,és rám szólt-Őrködj amíg bepakolok.Ha bármi mozgást látsz, lőj!-Bólintottam, és felhúztam a fegyvert.Ahogy kiléptem az ajtón,a ház előtt egy hatalmas fekete terepjáró állt,sötét ablakokkal, és masszív ráccsal az elején.Nem bámulhattam sokáig, mert sietnünk kellett, ezért elkezdtem a ház körüli sötétséget fürkészni.Pár perc múlva indulásra készen álltunk az autó mellett.Még utoljára berohantam a házba, előhúztam Honeyt a könyvespolc alól, bedobtam a kocsiba, majd beszálltam én is.Ahogy kitolattunk az utcából, egy sötét alakra lettem figyelmes a háztetőn,és ezzel nem voltam egyedül-Egy megfigyelő!Lődd le, vagy különben esélyünk sincs előnnyel indulni!-kiabálta Adam,miközben még mindig az utcából igyekezett kihajtani.Tudtam hogy nincs más választásunk.Cselekednem kell, különben a nyakunkon lesznek.Elővettem az egyik pisztolyom,kibiztosítottam,majd letekertem az ablakot,derékig kihajoltam,céloztam és lőttem.Nem volt egyszerű,mert a szél az arcomba sodorta a hajam, ami rám tapadt az esőtől, mégis sikerült eltalálnom az alakot.Néztem, ahogy összerándul, és leesik a tetőről, de legnagyobb rémületemre földet érés után felállt.Basszus-morogtam, miközben újra célba vettem-A fejére célozz!-üvöltötte Adam,és nem kellett kétszer mondania.Újra céloztam, és ezúttal nem vétettem el a lövést.Ahogy a golyó eltalálta a koponyáját, hanyatt esett, és nem mozdult.Visszamásztam a kocsiba, és bosszúsan csavargattam a hajamból a vizet.Idő közben kiértünk a városból, és a minket körülvevő mély sötétséget,csak a kocsi fényszórói törték meg.A szüleimre gondoltam, és arra, hogy napok óta nem beszéltem velük.Igazság szerint, nem is mertem hívni őket,mert féltem, hogy bajuk lesz miattam,és most, hogy egyre csak távolodtunk, valahol tudtam,hogy nem eshet bántódásuk.Egy ideig még bámultam bele a sötétségbe, majd elaludtam.Amikor felébredtem, azt sem tudtam hol vagyok.Még mindig sötét volt, tehát nem aludhattam sokat.A táj is változatlan volt;hegyek, és sűrű erdők,azt leszámítva, hogy épp egy mély hasadékban futó keskeny folyó felett haladtunk át.Meg akartam kérdezni, hogy merre tartunk,de nem tudtam megszólalni, így hát újra lehunytam a szemem, és elmerültem a zavaros gondolatokban.Idő közben Honey is előremászott, s most dorombolva dörgölőzött hozzám.A csend és a feszültség már már elviselhetetlen volt, és nem bírtam tovább-Hol vagyunk?-kérdeztem, és kibámultam az ablakon.-Az Északi Hegyekben.Biztonságos helyre megyünk!-válaszolta Adam,és megszorította a kezem.Kirázott a hideg-"Biztonságos helyre?Hova?A Világ végére?"-nem volt erőm agyalni rajta, ezért inkább bebújtattam Honeyt a kabátomba, és amíg arra vártam, hogy megtudjam hová is megyünk, igyekeztem visszaaludni.