30.

..örvénylés..

Van az az érzés, amitől az ember gyomra bukfencezni kezd, a torka elszorul,és a szíve őrült vágtába kezd..ez az érzés kísért amikor Őt csókoltam, és most ugyan ez az érzés kerített hatalmába.. hónapok óta először, hallottam a hangját..de az is lehet, hogy csak hallucináltam, vagy a bűntudatom szórakozott velem amiatt, hogy megcsókoltam egy másik lányt.S mégis, túl valóságosnak tűnt.. Zavarodottan engedtem el Jacqueriet, és három lépést hátráltam.-Adam!Mit művelsz?..Mit művelsz?..Miért?-A szavak úgy visszhangzottak a a fejemben, mintha Lexi közvetlenül ott állt volna mellettem, és a fülembe suttogott volna..mert a hang nem volt több suttogásnál, mégis sütött belőle a szemrehányás, a megbántottság, és a hitetlenkedés.Rossz érzéssel töltött el,hogy fájdalmaz okoztam neki, de közben azt mondogattam, hogy nem tudhatja.. honnan is tudhatná?! Amikor kétségbeesetten elrohantam,Ő éppen az élet és halál közötti öntudatlanságban lebegett..és egyébként is;erről itt senki sem tud. Jacquerie értetlenül nézett rám-Jól vagy?-kérdezte, és óvatosan közeledett felém.Nem tudtam mit mondhatnék neki-Nem tudom. Nem!-feleltem, de azért megfogtam a felém nyújtott kezét, és közben úgy remegtem, mintha ráznának.-Ne haragudj, de nem tehetem.-mondtam, és óvatosan átöleltem.Szükségem volt a közelségére, de nem engedhettem annak a vonzásnak, amivel Ő húzott maga felé.
Az illata édes, mint az eperé, a bőre pedig mint a makulátlan selyem. Írisz nélküli szemében pedig elveszik az ember, mint egy végtelen labirintusban, és én mégsem engedhettem neki.
-Valami rosszat tettem?-az arca őszinteségről árulkodik. Lassan, mint egy macska, közelebb araszolt, és megérintette a karomat.De mit is mondhatnék neki? Talán azt, hogy életem szerelme, akinek normális körülmények között már halottnak kellene lennie, a fejemben suttog? Nem.. ezt nem!-Semmi rosszat...-felelem, és még közelebb húzom.A szempillája csiklandozza az állam.Újra meg akarom csókolni, de Lexi hangja még túl élénken él a fejemben, ezért inkább elengedem.
-Tovább kell mennem.Ha szeretnél velem, jöhetsz, és úgy gondolom, hogy talán nagyobb biztonságban is lennél.-kezdem, majd elhallgatok,mert Jacquerie értetlenül néz rám.-Most miért nézel így?-kérdezem, és összefonom a karjaim magam előtt.
-Nem is tudom.. Komolyan gondolod, hogy menjek veled?-motyogja, miközben a póló szegélyével babrál, én pedig csak nézem és tűnődök. Őrülten veszélyes, halálos lény, és mégis zavarba tud jönni egy egyszerű kérdéstől. Nem felelek, csak némán bólintok, egyértelművé téve, hogy komolyan gondolom. Miért is ne tenném? Fogalmam sincs hová megyek, hiszen voltaképp én magam is csak menekülök,nem tudván,hogy lesz-e valaha végállomás.Menekül Ő is, és nem állhat meg, mert ha csak egy pillanatra is lankad a figyelme elkapják, és meghal.Miért ne menekülhetnénk együtt a végtelenbe? Talán felejtenem is segít, vagy tompítja a lelkemben lüktető ürességet.-Rendben!-nyugtázza, és hozzálát, hogy összeszedje a holmiját. Szinte semmije sem maradt. A támadás után velem maradt, és nem ment vissza a szállására,így csak a kabát maradt nála, semmi más.
A kezébe nyomtam egy melegítő nadrágot, és egy pulóvert.-Ezekben nem leszel olyan feltűnő-feleltem kérdő tekintetére válaszolva,majd nekiláttam, hogy elrakjam a fegyvereimet, miközben Jacquerie felhúzott térdel üldögélt az ágyon, és csak figyelt.
A ruháim nevetségesen nagyok rá, és nem lehet nem észrevenni, hogy a szeme nem zöldült vissza, s így egyértelműen látszik rajta, hogy nem ember, de nem zavar. Én sem vagyok az.
Két órával később indulásra készen álltunk.Hangtalanul osontunk ki a motelből,és loholtunk a közeli sikátorban hagyott autóhoz.Fényes nappal lévén a sötétített üvegek elszigetelnek minket a külvilágtól, s mi szótlanul száguldunk valahová.El. Bárhová.. Talán a semmibe.