22.
A félelem alattomos dolog.Egy mérgezett tüske.Észrevétlenül oson be az ember szívébe,s belülről kezdi mardosni és emészteni.Acélos, jéghideg markával szorongatja a lelket, mindaddig, míg az meg nem törik.Ott álltam, földbegyökerezett lábbal, kétségbeesett madár módjára verdeső, s olykor félreverő szívvel, tágra nyílt szemekkel.Először fel sem fogtam.Beférkőztek ugyan a mondatok az agyamba, de ott csak keringtek, mint éji pillangók a lámpafény körül,s abban a pillanatban ahogy az én agyamban is fény gyúlt, remegő hangon kitört belőlem a kérdés-Biztos vagy benne?Annyira remegtem, és a szavak annyira értelmetlenül hagyták el a számat, hogy nem voltam biztos benne, hogy rajtam kívül más is érti, de Adam bólintott.Majd miután még mindig nem mozdultam, odalépett hozzám, és megrázott-Haladj!Pakolj össze mindent amire szükséged van,mert jó ideig nem jövünk ide vissza!-csak bámultam rá, mert még mindig nem tudtam felfogni,hogy mi is történik, de amikor megláttam azt a kétségbeesést a szemében tükröződni, ami csak akkor jelent meg,amikor veszélyben voltam, magamhoz térített.Kettesével szedtem a lépcsőfokokat,úgy rohantam az emeletre.Remegő tagokkal forgattam ki a szekrényt és a fiókokat.Hajtogatás nélkül gyömöszöltem a ruháimat táskákba,mígnem az utolsó darabot is bepréseltem a többi közé.Amikor a saját holmimmal végeztem,a másik szobában ugyan azt vittem véghez Adam ruháival.Ezek után a csomagokat ledobtam az emeletről, és rohantam le én is.A konyhában gyorsan beledobáltam a könyvem,és az apróbb személyes tárgyaimat az oldaltáskámba, majd egy másik, nagyméretű  utazótáskát telepakoltam élelemmel.Ezalatt Adam a pincében összepakolt minden fegyvert,és könyvet amire szükségünk lehetett.Amíg vártam rá, visszarohantam az emeletre, felmarkoltam a kispárnám és még egyet, lerángattam a takarókat az ágyakról,majd ismét rohantam le.Adam és én egyszerre értünk a csomagokhoz.Húsz perccel a visszaérkezése után indulásra készek voltunk.A kezembe nyomott egy puskát,holott ott lógtak a pisztolyok és a kések az oldalamon,és rám szólt-Őrködj amíg bepakolok.Ha bármi mozgást látsz, lőj!-Bólintottam, és felhúztam a fegyvert.Ahogy kiléptem az ajtón,a ház előtt egy hatalmas fekete terepjáró állt,sötét ablakokkal, és masszív ráccsal az elején.Nem bámulhattam sokáig, mert sietnünk kellett, ezért elkezdtem a ház körüli sötétséget fürkészni.Pár perc múlva indulásra készen álltunk az autó mellett.Még utoljára berohantam a házba, előhúztam Honeyt a könyvespolc alól, bedobtam a kocsiba, majd beszálltam én is.Ahogy kitolattunk az utcából, egy sötét alakra lettem figyelmes a háztetőn,és ezzel nem voltam egyedül-Egy megfigyelő!Lődd le, vagy különben esélyünk sincs előnnyel indulni!-kiabálta Adam,miközben még mindig az utcából igyekezett kihajtani.Tudtam hogy nincs más választásunk.Cselekednem kell, különben a nyakunkon lesznek.Elővettem az egyik pisztolyom,kibiztosítottam,majd letekertem az ablakot,derékig kihajoltam,céloztam és lőttem.Nem volt egyszerű,mert a szél az arcomba sodorta a hajam, ami rám tapadt az esőtől, mégis sikerült eltalálnom az alakot.Néztem, ahogy összerándul, és leesik a tetőről, de legnagyobb rémületemre földet érés után felállt.Basszus-morogtam, miközben újra célba vettem-A fejére célozz!-üvöltötte Adam,és nem kellett kétszer mondania.Újra céloztam, és ezúttal nem vétettem el a lövést.Ahogy a golyó eltalálta a koponyáját, hanyatt esett, és nem mozdult.Visszamásztam a kocsiba, és bosszúsan csavargattam a hajamból a vizet.Idő közben kiértünk a városból, és a minket körülvevő mély sötétséget,csak a kocsi fényszórói törték meg.A szüleimre gondoltam, és arra, hogy napok óta nem beszéltem velük.Igazság szerint, nem is mertem hívni őket,mert féltem, hogy bajuk lesz miattam,és most, hogy egyre csak távolodtunk, valahol tudtam,hogy nem eshet bántódásuk.Egy ideig még bámultam bele a sötétségbe, majd elaludtam.Amikor felébredtem, azt sem tudtam hol vagyok.Még mindig sötét volt, tehát nem aludhattam sokat.A táj is változatlan volt;hegyek, és sűrű erdők,azt leszámítva, hogy épp egy mély hasadékban futó keskeny folyó felett haladtunk át.Meg akartam kérdezni, hogy merre tartunk,de nem tudtam megszólalni, így hát újra lehunytam a szemem, és elmerültem a zavaros gondolatokban.Idő közben Honey is előremászott, s most dorombolva dörgölőzött hozzám.A csend és a feszültség már már elviselhetetlen volt, és nem bírtam tovább-Hol vagyunk?-kérdeztem, és kibámultam az ablakon.-Az Északi Hegyekben.Biztonságos helyre megyünk!-válaszolta Adam,és megszorította a kezem.Kirázott a hideg-"Biztonságos helyre?Hova?A Világ végére?"-nem volt erőm agyalni rajta, ezért inkább bebújtattam Honeyt a kabátomba, és amíg arra vártam, hogy megtudjam hová is megyünk, igyekeztem visszaaludni.