29.

...ösztönöknek élni...


Az oldalamra fordultam..a hepehupás, kopott szálkás deszkák törték a hátam, de nem volt mit tenni, a földön aludtam, néhány takaróval tompítva a padló keménységét.Miután Jacquerie elfoglalta az ágyat, jó ideig csak bámultam kifelé az ablakon, és azon töprengtem, hol lehetett az a pont, ahol minden elromlott, ahol így kisiklott az életem, s mégis minden lehetőséget alaposan átgondolva, a szálak Lexihez futottak.Akkor fordult fel fenekestől minden, amikor Ő az életembe csöppent,én pedig tehetetlenül sodródtam felé, de mégsem bánok egyetlen percet sem.
Halk zizegésre ébredtem,mint amikor a szekrény háta mögött szaladgáló egerek egy darab papírt visznek magukkal,vagy amikor fűszálakat fúj a szél..de nem, ez a hang mégis más volt, ismerős és mégis ismeretlen.Egy ideig csak feküdtem mozdulatlanul,csukott szemmel a neszeket hallgatva.Próbáltam kitalálni mi kelthet efféle zajt,amikor a hang forrása elsuhant mellettem,én pedig egy szemvillanásnyi idő alatt felkaptam az ágy alatt pihenő késemet és talpra ugrottam.Csak ekkor eszméltem rá,hogy elfelejtettem egy fontos momentumot..nem vagyok egyedül a szobában, és akire éppen a kés hegyét szegezem, nem más, mint ugyan az a főnix,akit meg kellett volna ölnöm, s én mégis megmentettem.Jacquerie most drágakő módjára csillogó koromfekete  szemekkel, vicsorogva és kiengedett karmokkal kuporgott az asztalon, mint holmi támadásra kész vadállat.Ruha még mindig nem volt rajta, és meztelen testét csak hosszú vörös haja takarta.Zavartan fordítottam el a fejem,és engedtem le a pengét-Ó, ne haragudj!Elfelejtettem, hogy itt vagy.-mondtam és hátráltam egy lépést.A lány bizalmatlanul méregetett,kissé még mindig fenyegető tartásban-Azt hittem,már meggondoltad magad..-felelte, és engedett a merevségén.Akaratlanul is,de elnevettem magam-Dehogy, csak az utóbbi időben nem szoktam hozzá,hogy nem  vagyok egyedül-morogtam még mindig nevetve, és hátat fordítottam neki.-Aha.-nyögte, majd egy villámgyors mozdulattal leugrott az asztalról.Olyan gyorsan öltözött fel, hogy mire megfordultam már az egyik pólómat viselte, és félre billentett fejjel nézett rám.Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy van valami határozottan macskaszerű abban, ahogyan kinéz.-Éhes vagy?-kérdeztem, és a kabátom után nyúltam.-Nem..talán..na jó igen!-felelte kacagva és összefonta maga előtt a karjait.-Amikor nevet, olyan könnyű elfelejteni, milyen veszélyes is valójában..-gondoltam, majd kiléptem az ajtón.Nem tartottam attól, hogy megszökik,mert gond nélkül eltűnhetett volna míg aludtam..de nem tette.Felhúztam a kabát cipzárját egészen az államig, és igyekeztem feltűnés nélkül elvegyülni az emberek között.Valami azonban mégis megváltozott..a járókelők megbámultak.Egy kislány tágra nyílt szemekkel nézett rám, miközben az anyja igyekezett elrángatni onnan, egy idősödő férfi a kalapja pereme alatt mért végig.Furcsa érzés volt,és hátborzongató.Mintha mindenki tudott volna rólam..arról, hogy ki és mi vagyok.-Nem, ez lehetetlen!Senki sem tudhatja!-gondoltam, és megszaporáztam a lépteim.A sarki kávézóban vettem néhány péksüteményt és kávét, majd a lehető legrövidebb úton,az embereket elkerülve visszasiettem a motelba.Nem lepett meg, hogy a tulaj szokás szerint részeg volt, és a recepciós pultra dőlve, egy nyáltócsában horkolt.Innen már szinte rohantam felfelé, a lépcsőfokokat kettesével szedtem, az ajtón pedig szinte berobbantam,ismét a frászt hozva a lányra.-Minden rendben??-kérdezte kissé ziláltan, én pedig válaszként csak a fejemet ráztam.Letettem az asztalra a papírzacskót, és lerogytam a rozoga székre.Jacquerie tett felém egy bizonytalan lépést-Történt valami?-próbálkozott újra, én pedig nagyon lassan, szinte lassított felvételben válaszoltam-Az..emberek..furcsák.Mintha mindent tudnának rólam.-mondtam végül és a padlót bámultam.A néma csendből arra következtettem, hogy a lány vagy nem tudja mire vélni zavarodottságomat, vagy nem tudja mit feleljen.Mikor felnéztem rá, mélyen tűnődő arcot vágott,aztán vállat vont-Ne aggódj, biztosan azért, mert feltűnt nekik, hogy nem idevalósi vagy.Ez egy kis város,tehát mindenki ismer mindenkit.
-Úgy gondolod?-kérdeztem.
-Igen!-vágta rá, majd kivett egy fánkot a zacskóból, és beleharapott.Néztem ahogy eszik, ahogy jóízűen megrág minden falatot, ahogy egy kis porcukor kerül az arcára, és lekvár a szája szélére.Nem tudom mi ütött belém,fogalmam sincs mi vezérelt, de felálltam, odasétáltam hozzá, és megcsókoltam.Abban a pillanatban mintha villám csapott volna belém,és minden emberi gondolat helyét, egy mélyről jövő állati ösztön vette volna át.Szorítottam a karját, Jacquerie pedig a hátamba kapaszkodott, a körmei a bőrömbe vájtak, és egy pillanatra megfagyott az idő.Ő akart engem, én pedig Őt, s mégis egy másodperccel később mintha pofon vágtak volna.Elengedtem a lányt és három lépést hátráltam,s döbbentem meredtem magam elé, a fejemben ugyanis Lexi visszhangzott, és azt üvöltötte-MIT CSINÁLSZ??-