21.
Teljes lelki nyugalom, és földöntúli boldogság járt át a reggeli csendben.Napok óta először, még a nap is kisütött, és arany sugarai bekúsztak az ablakon.Azzal a tipikus "Boldog vagyok, és semmi sem állhat az utamba!" érzéssel a másik oldalamra fordultam, és csak néztem ahogy ott van mellettem, ahogy békésen szuszogva alszik.A másik felem, a lelkem hiányzó darabja, az életem!Ő volt az, kétség sem fért hozzá.Adam egy az egyben megtestesített mindent, amire szükségem volt: erőt-gyengédséget,bátorságot-félelmet,biztonságot-bizonytalant, nyugalmat-izgalmat,szerelmet, és barátságot.Ha csillagokként születtünk volna, biztos, hogy egymás kezét szorítva pottyantunk volna a földre.Azonban mi nem csillagok voltunk, csak emberek csupán,akik kilógnak a sorból.Közelebb húzódtam hozzá, és finoman megpusziltam a száját, amire Ő megrezzent, és halványan elmosolyodott.Nem akartam felébreszteni, ezért halkan kikászálódtam az ágyból,és leosontam a konyhába.Végre először olyan érzésem volt, hogy teljesen átlagos, és boldog az életem.Kávét főztem, és reggelit csináltam,elvégeztem a reggeli rutinom, aztán egy bögre gőzölgő tea mellett vártam, hogy felébredjen.Kisvártatva meg is jelent az ajtóban gyűrötten, álmosan, és mosolyogva telepedett le mellém.Egyikünk sem szólalt meg, de nem is volt rá szükség.Szavak nélkül is tökéletesen értettük egymást.Amikor befejeztük az evést, és már csak némán üldögéltünk az üres tányérok felett,megszólalt a telefonom.Kelletlenül indultam el érte, s amikor kézbe vettem,egy üzenet fogadott:"Adam veszélyes! Nem az akinek mondja magát! Költözz haza! Kérlek! Greg."Megütközve bámultam a telefon kijelzőjét,és csak tátogtam a döbbenettől."Mégis mit képzel?Semmit sem tudhat Adamről, vagy arról,hogy ki is Ő valójában!Nálam jobban senki sem ismerheti!"gondoltam, és még akkor sem jött ki hang a torkomon,amikor Adam bejött utánam, és magához ölelt.-Mi történt? Miért vagy ennyire zaklatott?-kérdezte, és puszit nyomott a homlokomra.Remegtem a dühtől, és alig tudtam kinyögni a szavakat-Tessék!Olvasd el!-mondtam, és a kezébe nyomtam a telefont.Láttam az arcán a teljes zavarodottságot amikor az üzenet végére ért.Amikor felnézett rám, látszott, hogy nem tudja eldönteni nevessen-e, vagy inkább ugyan úgy dühöngjön ahogyan én.Sárkánnyá válásom egyik része volt, hogy mostanság egy pillanat alatt képes voltam felhúzni magam, és dühöngve törni-zúzni.Most is csak az akadályozott meg benne, hogy Adam az arany középút mellett döntve próbálta higgadtan kezelni a helyzetet, és nem engedett el.Kapálózva szitkozódtam, és igyekeztem kiszabadulni a szorításából,amikor a kanapéra dobta a telefont, és megragadta mindkét karom.Lehajolt, hogy az arca egy szintben legyen az enyémmel, és a szemembe nézett-Héé!Nyugalom!El tudod mondani, hogy min akadtál ki ennyire?Mert ha jobban belegondolsz, az emberek felé tényleg mást mutatok.-halványan elmosolyodott, és lassan elengedett.Nagyokat fújtatva rogytam le.-De mégis mi ez? Honnan veszi a bátorságot,hogy ilyeneket írjon?Mi köze van ahhoz, hogy mit csinálok?-fakadtam ki.El sem tudtam képzelni, hogy Greg bármi olyasmit tudna mondani amit még nem tudok Adamről,mégis aggasztott a dolog.-Mégis mi legyen most?Válaszoljak neki, vagy hagyjam az egészet?-kérdeztem, és járkálni kezdtem a szobában.-Ha ennyire felzaklat a dolog, válaszolj neki,és találkozzatok.-mondta,és láttam rajta, hogy komolyan gondolja annak ellenére, hogy aggodalom csillant a szemében.Végül mindketten arra jutottunk, hogy jobb tisztázni a dolgot, még azelőtt, hogy elmérgesedne, ezért üzenetet írtam Gregnek,és találkozót beszéltem meg vele későbbre.Csigalassúsággal teltek az órák,és én egyre idegesebb lettem.Idő közben Adammel megbeszéltük a haditervet, miszerint Ő végig ott lesz valahol a közelemben, hogy ha esetleg bajba kerülnék,rögtön segíteni tudjon.Emlékeztetnem kellett, hogy amíg Ő öntudatlanul feküdt odafenn az ágyban, addig elég bajból verekedtem ki magam, és ebben kénytelen volt igazat adni nekem, de abból nem engedett, hogy ott akar lenni.Százszor is elismételtette velem, hogy miben maradtunk, és végül már nem maradt más hátra, csak várni.Ahogy a konyhában ülve a varázskönyvemmel szöszmötöltem, felötlött bennem egy gondolat-Adaaam! Gyere ide kérlek!-kiabáltam neki.Lóhalálában rohant fel a pincéből, és amikor meglátta az arcomon tükröződő érzelmeket,rögtön megtorpant.-Mi baj van?-kérdezte tétován, és leült az egyik székre.Fel sem néztem a könyvemből,úgy tettem fel neki a kérdést-Történt valami tegnap éjjel, amikor vadászni mentél?Amikor felemeltem a tekintetem, a várttal ellentétben teljesen nyugodtan válaszolt-Nem történt semmi!Csak vizsgálódtam, mert nem sikerült elkapnom egyetlen kaszást sem,holott tudtam, hogy legalább hárman leskelődnek.Nem támadtak, mert nem én vagyok a célpontjuk. Miért?Szinte hisztérikusan rikácsolva kérdeztem vissza-Miért? Hogy miért? Még kérdezed? Adam! El sem hiszem, hogy pont neked nem fordult meg a fejedben! Nem tartod kicsit furcsának, hogy tegnap este kimész, kaszásokra vadászol,és ma jön nekem egy ilyen üzenet?Lassan kiült az arcára a döbbenet-Nem! Az lehetetlen! Tudnék róla, és te is, ha Greg egy kaszás lenne, vagy akárcsak kapcsolatban állna velük!Valami itt nem stimmel!Most már kezd engem is aggasztani a dolog!-mondta, és gondterhelten dőlt hátra a széken. Néma töprengésbe burkolóztunk mindketten,és mozdulatlanul várakoztunk.Ahogy az óra elütötte a hetet, nyomban mozgolódni kezdtünk. Szép lassan felöltöztünk, és felfegyverkezve útnak indultunk.Ősz révén,már jócskán besötétedett, és a reggel még napsütéses eget most fekete felhők, és szemerkélő eső váltotta fel.Megborzongtam, és a fejemre húztam a kapucnimat. Adam megfogta a kezem, és úgy sétáltunk tovább.-Ne aggódj! A kiteljesedés után, már nem fogsz fázni!-biztatott, és átkarolt.Nagyon reméltem, hogy igaz amit mond, mert a fázás, nem az én világom.Kislány korom óta, midig kétségbeestem, amikor hideg időben ki kellett mozdulnom.Most, viszont nem lévén más választásom, dideregve bújtam hozzá.Kisvártatva megérkeztünk a megbeszélt helyre,ahol szorosan magához ölelt,megcsókolt, majd elengedte a kezem, és eltűnt a szemem elől.Az iskola udvara néptelen volt, és a szél süvítve játszadozott néhány papírlappal.Leültem egy padra,összefontam magam előtt a karom, és vártam.Nem telt el tíz perc sem, amikor Greg befordult a sarkon, és szapora léptekkel elindult felém.Ahogy odaért, leült, és gyors köszönés után hadarni kezdett-Lexi!Kérlek!Hallgatnod kell rám!Adam nem az akinek látszik!Veszélyes, és veszélyt jelent rád!Távol kell maradnod tőle!Mégcsak nem is ember...Tágra nyílt szemekkel meredtem rá, és nem kellett színlelnem a megdöbbenést."Honnan tudhat róla?"-gondoltam, majd tétovázva kérdeztem-Miről beszélsz?Greg hátrasimította a haját,és suttogva válaszolt-Nem mondhatom el!Még nem tudok eleget róla, de biztos vagyok abban, hogy nem emberi lény.Elnevettem magam,de csak azért, hogy leplezzem az aggodalmat, ami hirtelen elfogott.Fogalmam sem volt arról, hogy mire, és hogyan jöhetett rá, de az az egy biztos volt, hogy ezzel még veszélyt hozhat ránk.-Hát Greg, köszönöm az információt,és majd megfontolom a kérdésed!Ha rájöttél még valamire, szólj majd kérlek!-azzal elköszöntem tőle, és elindultam kifelé a kapunk. A hátam mögött hallottam, ahogy beül az autójába, majd elhajt.Szapora léptekkel indultam meg hazafelé, és mindenféle gondolatok cikáztak a fejemben.Sürgősen beszélnem kellett Adammel,de nem volt sehol.Arra számítottam, hogy majd útközben csatlakozik hozzám, de egyedül kellett megtennem az utat a házig.Idő közben az eső is szakadni kezdett, és mikor beértem az utcába, rohanni kezdtem, s végül bőrig ázva léptem be az ajtón.Nagy rémületemre a ház teljesen üres volt, csak Honey üdvözölt dorombolva.Zakatoló szívvel, és remegő kézzel bányásztam ki a telefont a zsebemből, és hívtam Adamet, de nem volt válasz, csak a hangpostája volt bekapcsolva.Megállás nélkül róttam a köröket a házban,és az idő csak telt, és telt, de még mindig nem vette fel a telefont.Már azon járt az agyam, hogy felöltözök, és elindulok megkeresni,amikor megállt egy autó a ház előtt.Megdermedtem, majd támadásra készen előkaptam a késeket.El sem tudom mondani mennyire megkönnyebbültem, amikor Adam belépett az ajtón.Megkönnyebbülésem azonban nem tartott sokáig, mert ahogy ránéztem, láttam, hogy valami nagyon nincs rendben-Most azonnal kezdj el pakolni!Csomagolj össze mindent, amire szükséged lehet, mert elmegyünk!-mondta, azzal megindult a pince felé.Remegő hangon kérdeztem tőle-Miért?Megtorpant, és elgyötörten válaszolt-Azért,mert menekülnöd kell!Egy egész sereg kaszás, és harcos démon van a nyomodban, és ki tudja mi még!...

20.
Időről időre elnyomott az álom, de én minden erőmmel az ébrenlétbe kapaszkodtam, mert meg akartam várni,látni akartam, hogy jól van, amikor hazaér.Az öntudatlanság azonban alattomos kígyóként minduntalan visszakúszott, hogy magával rántson a mélybe, le az öntudatlanságba lidérces rémálmaim közé,s én rémülten, kapálózva, és hideg verejtékben úszva riadtam fel újra és újra.Remegve fordultam át a másik oldalamra, és bőszen igyekeztem meggyőzni magam afelől, hogy amiket láttam, csupán rémképek,és cseppet sincs közük a valósághoz.Annyira győzködtem magam, hogy közben észre sem vettem, milyen gyorsan telik az idő.Amikor észbe kaptam,már jóval elmúlt éjfél, és reménykedni kezdtem,hogy hamarosan viszont láthatom.A várakozás feszült percei órákká nőtték ki magukat,míg végül már nem tudtam úrrá lenni a kimerültségen, és álomtalan-álomba merültem.Mikor felébredtem, a nap már igencsak előre szaladt, mert amikor ránéztem, az óra délután egyet mutatott.Fújtam egyet,és kikeltem az ágyból.Fel sem öltöztem, csak magamra tekertem a takarót,majd lábujjhegyen lementem a földszintre.Arra vártam, hogy Adam majd ott ül a konyhában, vagy a nappaliban tisztogatja a fegyvereit, sőt még a pincébe is lemerészkedtem, de a ház üresen tátongott.Rajtam kívül az egyetlen eleven lény a házban Honey volt, aki a nappaliban aludt a kanapén összegömbölyödve.Hidegen hagyta minden történés körülötte,és még a füle botját sem mozdította, amikor óvatosan megcirógattam.Lehuppantam mellé,felhúztam a lábam, és fázósan burkoltam körbe magam a vastag takaróval.Kedvtelenül bámultam magam elé,s habár időnként megkordult a gyomrom,nem mozdultam.Nem volt se erőm,se kedvem megmozdulni.Elbújtam a saját kis páncélom mögé, megkeményítettem magam, és igyekeztem elhitetni magammal,hogy nincsen semmi baj.Ahogy ott ültem a félhomályban, felötlött bennem, hogy Adam nem vadászni ment,hanem elment, és itt hagyott engem, azért nem jött még vissza.Elkeserítő gondolat volt, főleg az után, ahogyan elbúcsúzott-"Megígérte,hogy visszajön!"-gondoltam, és konokul hittem abban, hogy meg is tartja az ígéretét.Megfeszült,rángatózó izmokkal várakoztam, és az idegeim már-már pattanásig feszültek.Pár órán keresztül bírtam csak,hogy egy helyben semmit sem téve üldögélek, majd felpattantam, előkaptam a telefonom, és tárcsáztam,de nem volt válasz.Többször egymás után végigvártam,amíg bekapcsol a hangposta,végül a sokadik hívás után dühösen hajítottam a sarokba.Az idegességtől fel-alá járkáltam, s legalább hat élő és holt nyelven káromkodtam,és remegve a kezemet tördeltem.Olyan feszült voltam, hogy kishíján felrobbantam.Mélyeket lélegezve igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra, nem túl sok sikerrel.Végül úgy döntöttem, hogy lezuhanyozok, és bevetek mellé egy-két boszorkányos praktikát is.Elővettem némi kamillát és levendulát,majd az emeleten gyertyákat gyújtva,és a zuhany alatt állva szétszórtam őket magam körül.Ahogy kinyitottam a csapot, és a tűzforró víz gőzétől párologni kezdtek az illóolajok, érezni kezdtem, ahogy lassan megnyugszom, és a meleg víz hatására feszült izmaim is kezdtek elernyedni.Behunyt szemmel álltam a vízsugár alatt,és teljes mértékig kizártam a külvilágot.Már több mint negyven perce folyattam magamra a vizet, amikor odalenn kinyílt az ajtó, és Adam lépett be rajta megviselten, de sértetlenül.Ledobta a táskáját a földre, lerúgta a cipőjét,és útközben ledobálva magáról a ruháit, hangtalanul osont a sötét házban a fürdőszoba felé.Annyira elmerültem a víz nyújtotta nyugalomban,hogy észre sem vettem ahogy mögém került,és hátulról szorosan magához ölelt.Meglepődtem, és meg is rémültem egy pillanatra,ezért ösztönösen mély levegőt vettem,így sikerült is némi vizet a tüdőmbe szívnom.Fuldokolva, és köhögve fordultam meg, és ahogy megláttam Őt, amint teljes életnagyságban ott állt előttem,és tetovált bőrén, izmos felsőtestén csillogott a gyertyák fénye,a szívem hatalmasat dobbant,és örömömben majdnem felsikítottam.Ő azonban nem szólt egy szót sem,csak magához húzott, és úgy csókolt, hogy azt hittem menten vége az életemnek.Ahogy csókolt feltört belőle az az őserő ami mindaddig rejtve volt előttem,és teljes testével a falhoz szorított.A hátamon éreztem a csempe hidegét, a mellkasomhoz pedig az Ő teste simult.Pipiskedve átkaroltam a nyakát,miközben feltérképezte a testem minden porcikáját.A vérem forrt, az agyam kikapcsolt, és elszabadultak az ösztöneim.Nem tűnt lehetségesnek, de én mégis közelebb akartam húzni magamhoz.Még,-és még közelebb, miközben az öröm, és a mámor megrészegített.Adam ekkor elkapott, és a combom alá nyúlva felemet,majd izmos testével ismét a falhoz préselt,a nyakamat csókolgatta, miközben a körmeim a hátába vájtam,és mindkét lábammal átkulcsoltam a derekát.Felhevült testünk szinte égette a másik bőrét, de ez minket cseppet sem zavart,inkább még jobban lázba hozott.A keze még mindig felderítő úton volt, s néhol hosszabb ideig is elidőzött.Halk sóhajok, és apró nyögések szálltak fel a forró gőzzel együtt,és haltak el megtörve a mennyezeten.Az egyre magasabbra hágó vágy teljesen elborított minket,és elvesztünk egymásban.Finoman csókolgattuk, és harapdáltuk egymást, miközben egyre forróbb lett a vérünk.Egymásnak feszült a testünk,és görcsösen kapaszkodtam belé,amikor egy mámorító érzés,vulkánkitöréseket megszégyenítő erővel robbant szét bennem, amitől még a könnyem is kicsordult.Fáradtan öleltem magamhoz Adamet,a vállára hajtottam a fejem, s miközben Ő még mindig tartott engem, én már tudtam; megingathatatlanul biztos voltam benne, hogy minket egymásnak szánt a sors,hogy mi egymáséi vagyunk, és szét soha, semmi sem választhat minket.Egy ideig még a zuhany alatt álltunk,majd átvándoroltunk az ágyba.Kimerült voltam, de végre nyugodt, és boldog.Szerettem volna még mondani valamit Adamnek,de a nyelvemet ólomsúlyúnak éreztem, és a szemem is le akart ragadni, amire még az is rátett egy lapáttal, hogy gyengéden a hátam cirógatta.Hiába küzdöttem, elragadott az öntudatlanság, és én elmerültem benne.Álmomban szabad voltam, magasan a hegyek felett, a tiszta kék égen repültem,és tudtam, hogy végre sebezhetetlen vagyok....

A következő bejegyzés 16+os, ezért csak saját felelősségedre olvasd el! :)

19.
Ahogy az éjjeli sötétséget felváltotta a hajnali derengés, mindketten mocorogni kezdtünk,habár egyikünk sem akart felkelni,és kiszakadni abból a csendes kis burokból, ami az utóbbi pár órában körülvett minket.Olyan meghitt, és bensőséges volt az egész,mintha egy ősi,mély és széttörhetetlen kapocs volna köztünk....,mintha összetartoznánk.Én tudtam, legbelül mindig is sejtettem, hogy ez így van, hogy egymásnak teremtettünk, de abban cseppet sem voltam biztos,hogy ezt Ő is így gondolja.Persze voltak pillanatok, amikor ugyan azt a tüzet véltem látni a szemében, ami engem is emésztett amikor vele voltam, de ez nála ugyan olyan gyorsan ki is aludt, mint ahogy fellobbant.Egy ideig úgy hittem, hogy majd az együtt töltött idő felszínre hozza, és ráébreszti őt is arra, hogy nekünk sorsunktól fogva együtt kell lennünk, de erre mindeddig semmi jel nem mutatott, és én beletörődtem abba, hogy ez a szerelem egyoldalú, és igyekeztem száz százalékig kihasználni azokat a pillanatokat, amiket gyengédséggel, és közelséggel nekem szentelt.Ilyenkor elhittem, vagy inkább elhitettem magammal, hogy Ő is ugyan azt érzi amit én.Éppen az járt a fejemben, hogy elmondom neki mit is érzek,elmondok neki mindent, mert abban az állapotban nem lett volna kínos, és talán célba is ért volna, amikor az alsó szintről üveg csörömpölése hallatszott.Az első gondolatom az volt, hogy bizonyára Abby ejtett el valamit, de miután egy tompa puffanás kíséretében valami a földre zuhant, tudtam hogy baj van.Rémülten néztem Adamre,aki szavak nélkül is tudta mi jár a fejemben, majd mindketten kiugrottunk az ágyból,felkaptuk a szobában található fegyvereket, és hangtalanul elindultunk lefelé a lépcsőn.Falnak vetett háttal araszoltunk előre, Adam egy csőre töltött puskával, én pedig a tőrökkel.A lépcső aljára érve láttuk, hogy füst szivárog ki a konyhából,de mozgást nem hallottunk, ezért mindketten berohantunk, és ott találtuk a földön Abby-t,és mellette a padlón egy kis csomagot, amiből csak úgy áradt a kábító füst.Letérdeltem mellé, óvatosan megemeltem a fejét,és mikor láttam, hogy életben van, Adammel bevittük a nappaliba, és lefektettük a kanapéra.Megfogtam a kezét, és halkan kérdeztem-Mi történt? Láttál valakit?Felém fordította a fejét, és erőlködve, alig hallhatóan válaszolt-Azt hitte,hogy te vagyok! Miután bedobta az ablakon azt a valamit, benyúlt, és a nyakam után kapott,de összecsuklottam, és bejönni utánam már nem tudott!-mondta, és felületesen zihálni kezdett.Nem derült ki,hogy ki volt a támadó, de tudnom kellett,ezért tovább faggattam-Abby áruld el!Kit láttál?Ki támadott meg?Nagy levegőt vett,és csak annyit mondott-Te is láttad már!-majd visszahanyatlott a párnára.Ott ültem mellette néma csendben, és a szavain töprengtem-"Te is láttad már!".Fogalmam sem volt,hogy kiről, vagy miről beszél.Felálltam, és átmentem a konyhába,ahol Adam éppen az ablakot üvegezte újra-Nem is tudtam, hogy ekkora ezermester vagy!-mondtam,és végigsimítottam a hátán.Hátra sem nézve felelte-Amikor csak magadra számíthatsz, sok mindent megtanulsz.A hangja gondterhelten csengett, és bár tudni szerettem volna,hogy mi bántja, nem kérdezősködtem.Fogtam egy seprűt, és összetakarítottam az üvegszilánkokat.Éppen végeztem, amikor kinéztem Adam karja alatt az ablakon,és a háztól körülbelül száz méterre megláttam azt az alakot, aki napokkal ezelőtt figyelt engem.Elakadó lélegzettel kapaszkodtam meg Adam karjában,és lesütött szemmel suttogtam-Nézd!Körülbelül száz méterre!Ott áll aki figyelt engem!Mindketten meredten bámultuk, míg meg nem fordult, és el nem tűnt szem elől.Adam dühösen fújtatott, majd sarkon fordult, lement a pincébe,és a nap hátralevő részében nem is jött elő.Olyan érzés volt, mintha újra elveszett volna, és szívem szerint beköltöztem volna mellé,de esélyem sem volt rá,még egy percre sem láthattam, mert az ajtót is magára zárta.Dörömbölhettem,és könyöröghettem volna neki,hogy jöjjön ki, de nem láttam értelmét,így hát hagytam, hogy elzárkózzon a külvilág elől.Annak érdekében,hogy elfoglaljam magam,takarítási,és rendrakási hadjáratba kezdtem,mert amíg arra vártam, hogy felébredjen, igencsak elhanyagoltam ezeket a teendőket.A földszinti mosdót sikáltam négykézláb, amikor Abby jelent meg táskával a kezében,útra készen.-El kell mennem!Adamnek csak Téged kell védenie, nem engem!Mindent odaadtam neked, amire szükséged lehet,így már elboldogulsz nélkülem is!Ha mégis szükséged lenne rám, tudod hogy hogyan találj meg!-mondta, és már indult is a kijárat felé.Talpra küzdöttem magam, és utána szaladtam.Tudtam,hogy nem állíthatom meg,mert előre figyelmeztetett,hogy ha úgy érzi, el fog menni, így hát nem tehettem mást, mint hogy könnyek között elbúcsúztam tőle, és elengedtem.Amint eltűnt a szemem elől, rohantam a pince lejáratához, és lekiabáltam-Adam!Abby elment!Újra ketten maradtunk!Válasz azonban nem érkezett,így hát csendes magányomban folytattam ténykedésemet.Délutánra mindennel készen voltam, és a konyhában ülve lapozgattam a könyvet, amit Abby hozott nekem,közben pedig szendvicset majszoltam.Adamtől is kérdeztem ajtón keresztül, hogy nem éhes-e, de úgy tűnt teljes némaságot fogadott,mert ismételten egy szót sem szólt.Később, mikor már nem tudtam magammal mit kezdeni,és már Honey is unta  a társaságomat,felhívtam anyut, mert vele sem beszéltem  jó pár napja, és aminek a következménye az  lett,hogy hisztérikus hangon közölte velem, hogy már azt hitte meghaltam.Szegény ha tudta volna,hogy mennyire nem jár messze az igazságtól.Beletelt egy kis időbe, mire sikerült beszámolni neki a meg sem történt eseményekről-az igazat mégsem mondhattam el-és elbúcsúzni tőle.Ez után egy ideig csak feküdtem a nappaliban, de végül elfogyott minden türelmem, felpattantam, és ököllel verni kezdtem a pince lejárat ajtaját.-Adam!Kezdesz megrémíteni!Mi a jó eget csinálsz odalenn?Gyere már fel!-kiabáltam, és egyáltalán nem lepett meg, hogy ezúttal sem válaszolt.Lerogytam az ajtó mellé, és csak vártam.Több mint egy órát ültem ott elgémberedve, és egy szösszel babráltam.Időközben odakinn zuhogni kezdett az eső,és szép lassan besötétedett.Épp elbóbiskoltam, a fejemet a falnak támasztva, amikor hallottam, hogy felfelé jön a lépcsőn.Nem mozdultam, csak vártam, hogy kilépjen az ajtón,és amikor észre sem vett, csak elment mellettem, halkan utána szóltam-Na végre!Mi tartott ennyi ideig?-kérdeztem, majd fél másodperccel később az agyam is felfogta azt amit láttam.A motoros bőrkabátja volt rajta, farmer, csizma és kesztyű,a vállán a katonai táska amibe fegyvereket szokott pakolni, és a két oldalán egy-egy pisztoly.-Hová készülsz?-kérdeztem és elcsuklott a hangom.Felálltam, és odamentem hozzá.Válaszra várva néztem a szemébe, és amikor inkább a padlót kezdte bámulni,újra feltettem neki a kérdést-Hová mész?Kicsit tétovázott, majd felemelve a fejét mélyen a szemembe nézve válaszolt-Tudom, hogy mi követ téged, és mi követte Abby-t az erdőben!Az egy kaszás!Valaki rád küldte!A kaszások az alvilág bérgyilkosai,és addig nem állnak le, míg nem végeznek a kiszemelt áldozattal, és ez most RÁD vadászik,én pedig nem hagyhatom, hogy bajod essen!Elmegyek, és levadászom!Elsőre el sem jutott a tudatomig, hogy miről beszél, majd mikor felfogtam, elszántan közöltem vele-Rendben!Veled megyek!-mondtam, és már indultam is a ruhámért, és a fegyvereimért., Adam azonban elkapta a karom, és megállított.-Nem, te nem jössz velem!Itt maradsz a házban,ahol biztonságban vagy, és eszedbe se jusson utánam jönni, mert ha megteszed, akkor visszahozlak, és megláncollak odalenn a pincében,és nem fog érdekelni, hogy mennyire barbár dolognak tűnik,a biztonságod érdekében bármire képes vagyok!-kiabálta az arcomtól csupán néhány centire.Nem voltam hozzászokva, hogy így beszéljenek velem, ezért kiakadtam, és én is üvölteni kezdtem.-De igen!Igenis veled megyek, mert nem veszíthetlek el még egyszer!Nem akarom még egyszer átélni ugyan azt!Veled akarok menni, és segíteni neked!Adamnél is elszakadt a cérna,és ugyan azon a hangon válaszolt-De igen!Igenis hagyni fogod, hogy elmenjek,és megvársz itt!-mondta,majd a szemében fájdalom csillant, és én megrendülve néztem, ahogy elkínzott arccal, szinte suttogva, remegő hangon folytatja-Lexi meg kell értened!Szabad célpont lennél,és ha többen is vannak, ketten nem bírnánk el velük!-mondta, ledobta a táskáját a földre, közelebb lépett, és a derekamnál fogva magához húzott.Csak egy pillanatig tétovázott,aztán megcsókolt.A szívem vadul kalapált, pezsgett a vérem,és forróság öntött el.Mintha áramot vezettek volna belém, úgy bizsergett minden porcikám, miközben Ő olyan erővel szorított magához, hogy majd' összetörtem.Amikor elengedett kellett pár másodperc, hogy magamhoz térjek.-Csak gyere vissza élve!Kérlek!-suttogtam erőtlenül, és a kezébe kapaszkodtam, miközben az ajtó felé indult.-Visszajövök!Ígérem!-mondta,visszalépett hozzám,puszit adott a homlokomra, majd kilépett a szakadó esőbe.Becsuktam utána az ajtót, és amikor távolodni hallottam a motorja hangját,összetörve zokogni kezdtem.Felrohantam az emeletre, becsaptam magam mögött a szoba ajtaját, elvetődtem az ágyon, és a párnámba fúrt arccal fuldokoltam a saját könnyeimtől.Halálosan rettegtem attól, hogy nem tér vissza, és biztos voltam abban, hogy akkor én is meghalok.Idő közben Honey nyitotta ki résnyire az ajtót, és telepedett mellém az ágyra.Miközben simogattam, lassan sikerült abbahagynom a sírást, és onnantól kezdve csak bámultam bele a sötétségbe,hallgattam az eső kopogását az ablakpárkányon és a tetőn,és közben fohászkodtam, hogy betartsa az ígéretét, és újra visszatérjen hozzám...

18.

Mondd azt, hogy sohase féljek,

Mondd azt, hogy a tűz el nem éget,

Mondd azt, hogy semmi sem fájhat,

Mondd azt, hogy vársz Rám,míg megtalállak!

Magamhoz szorítottam a homokórát, és csak zuhantam bele a semmibe.A szél belekapott a hajamba,és vadul tépte a kabátomat, miközben a saját tengelyem körül forogtam, míg nem végül már azt sem tudtam merre van a fenn, és merre a lenn.Végtelennek tűnő szabadesés után, irtózatos erővel csapódtam a köves talajba,és azt hittem végem.Úgy éreztem darabokra szakadok, és vége az életemnek.Eszméletlenül, kitekeredett végtagokkal, mint egy eldobott marionett bábú, úgy hevertem ott a földön, fél kézzel még mindig a lelket rejtő homokórát szorítva.Néha elvesztettem az eszméletem, máskor az eget bámultam, és szerettem volna, ha Ő, az aki miatt mindezt történt rám talál, és újra megment, szerettem volna érte, segítségért kiáltani, de mozdulni sem tudtam.Az szakadó eső az arcomba csapódott,és fáztam,rettentően hidegnek éreztem mindent magam körül.Mintha kialudt volna a testemet felforraló tűz ami bennem égett.Össze kellett szednem magam, és a testemet gyors gyógyulásra bírnom, mert nem tudhattam mióta fekszem a sárban, és meddig tart még a fal ami visszatartja a halálhozókat.A családomra gondoltam, és azokra akik a házban várnak rám, és hogy mindannyiuknak szükségük van rám, arra, hogy rengeteg dolgot kell még átélnem;szerelmet, határtalan örömöt, repülést.A fogamat összeszorítva igyekeztem összekaparni magam.Helyrerakni a csontjaim borzalmas fájdalommal járt, recsegtek, ropogtak miközben igyekeztem talpra állni.Számtalanszor visszaestem, és mégis mindig igyekeztem visszaküzdeni magam.Végül botladozva, félig a sárban kúszva sikerült eljutnom az autóig,nagy nehezen beültem, és amilyen gyorsan csak tudtam, elindultam vissza a házhoz.Vezetés közben alig láttam az utat a szakadó esőtől, és közben fohászkodtam, hogy nehogy valaki, vagy valami az utamat állja.Eszelősen száguldottam végig a kihalt utakon, és el sem lehet mondani mennyire megkönnyebbültem, amikor beparkoltam a ház mellé, kiszálltam, és elértem az ajtót.Az viszont,hogy szó szerint beestem a házba, nem volt annyira jó dolog, főleg, hogy Abbyt ezzel a mutatvánnyal sikerült halálra rémítenem.Huszonnégy órán belül másodszorra, falfehér arccal rohant oda hozzám,és hitte azt, hogy végem.Megkönnyebbült azonban, amikor sötéten nevetgélve mutattam neki a homokórát-Majdnem belehaltam, de itt van!Megszereztem!Most már csak aludni szeretnék!-mondtam, és felé nyújtottam a kezem.Óvatosan felsegített, támogatva felkísért a szobába,levetkőztetett, és ágyba dugott.Hálás voltam neki a segítségért, és a puha ágynak, amiért fájdalom nélkül ölelt körbe.Szükségem volt pár óra öntudatlanságra, hogy teljes mértékben regenerálódni tudjak,ezért csak lehunytam a szemem, és álomba merültem.Világosodott már odakinn, amikor felébredtem.A hajnal első fényei, rózsaszínű és halványsárga csíkokkal szabdalták szét a szürke esőfelhőket,és halvány derengésbe vonták a szobát.Átfordultam a másik oldalamra, Adamre néztem,és amit láttam, hirtelen reménnyel töltött el, mégis megfagyott bennem a vér is a rémülettől, ugyanis még mindig abban a mozdulatlan pózban feküdt, ahogyan napok óta, de a szeme nyitva volt.Üvegesen meredt a plafonra, és nem reagált arra sem, amikor meglengettem a kezem az orra előtt.Nem pislogott, meg sem rebbent.Kiugrottam az ágyból,és bár minden porcikám úgy fájt mintha késsel hasogatták volna, ordítva rohantam át a másik szobába,ismételten halálra rémítve lakóját-Abby!Abby!Történt valami, de nem tudom, hogy micsoda, és hogyan!Ezt látnod kell!Gyere már!Először szegény azt hitte, velem történt valami, de amikor látta, hogy velem minden rendben, visszarohant velem Adamhez.Amint meglátta megtorpant, és látszott rajta, hogy sejti mi történt.-Lexi!Azt hiszem ez a lelke miatt van!Újra közel van, és ezt megérzi a lényének azon része ami a testében maradt, és reagál rá!-mondta, majd leszaladt a földszintre, felkapta az órát, és amikor visszajött, nagy rémületemre Adam arca eltorzult, mintha borzalmas fájdalmai lennének, és a szeme követte a homokórát.-Ki kell engednünk onnan, hogy vissza tudjon szállni a testébe,mert így csak szenved!-mondtam remegő hangon.Abby is tudta hogy igazam van, arról azonban egyikünknek sem volt fogalma, hogy ezt hogyan is kellene véghezvinni.Az ugyanis már bebizonyosodott, hogy összetörni nem lehet,és ennek következtében nem sok lehetőség maradt,meg kellett próbálnom bűbájjal kinyitni.Fél délelőtt a könyvemet  bújtam, találtam is zárnyitó, és varázslattal lezárt dolgok felnyitására szolgáló bűbájokat,de egyik sem működött,így beleuntam, és félretettem a dolgot, hogy egy kicsit összeszedjem magam.A konyhában Abby még mindig a főzettel ügyködött, én pedig Honey-t dögönyöztem, mert nem fogott az agyam.Adamhez sem tudtam felmenni, mert elborzasztott a látvány, ahogy tágra nyílt szemekkel mered a semmibe.Tébláboltam a házban, és törtem a fejem, hogy mit is tehetnék.Abby könyvét is átnéztem, hátha abban találok valamit, de semmi.Már hullámokban a zokogás is rám tört attól az idegességtől, és elkeseredettségtől, ami bennem feszült.Tehetetlennek, és hasznavehetetlennek éreztem magam.Elszomorított a tudat, hogy annak ellenére, hogy Ő mindig megtalálta a módját annak, hogy segítsen rajtam, nekem nem megy, én nem tudom megmenteni őt.Értelmetlennek láttam a küzdelmet, és már-már feladtam.Takaróba burkolózva ültem a félhomályos nappaliban,és egy gyertya lángját bámultam órákon keresztül.Kizártam a külvilágot, nem láttam, nem hallottam,nem mozdultam.Mély töprengésbe merültem, és miértekre kerestem válaszokat-''Miért történik mindez velem?Miért történik mindez Vele?Miért nem tudom megmenteni?Miért kell, hogy fájjon az élet?Miért ilyen nehéz?Miért....?Miért....?Miért....?''-azonban semmire sem kaptam értelmes elfogadható választ.Amíg ott ültem magamba fordulva,eltelt a nap nagy része, és újra sötétedni kezdett.Összefolyt az idő, és számomra fel sem tűnt, milyen iramban telik.Már egészen sötét volt, amikor egyszer csak teljesen kétségbeesve felkaptam az asztalról az órát, magamhoz szorítottam, és zokogva ordítottam-MIÉRT?MIÉRT NEM ADOD ŐT VISSZA NEKEM?MIÉRT KÍNZOD?MIÉRT JÓ EZ NEKED?ESKÜSZÖM, HOGY MEGTALÁLOM A MÓDJÁT HOGY VISSZAKAPJAM!-üvöltöttem, és ahogy az utolsó szó elhagyta a számat, felrobbantam,akárcsak egy atombomba,szét feszítette a belőlem feltörő erő a testemet, és velem együtt darabokra zúzta a homokórát,szabadon engedve ezzel Adam lelkét, és vakító fénnyel töltve meg a szobát.Egyetlen másodperc volt az egész, és én újra eszméletlenül rogytam össze.
Órákkal később az ágyban ébredtem,és legnagyobb meglepetésemre Ő is ott feküdt mellettem, és az arcomat simogatta."Sikerült!"-gondoltam,majd elbőgtem magam, és amennyire csak lehetett, bújtam hozzá, belefúrtam magam a mellkasába, és kapaszkodtam belé, öleltem, és közben rázkódtam a sírástól.Nem kérdezett semmit, csak magához húzott, és türelmesen megvárta, amíg megnyugszom, majd a fülembe suttogta száraz, rekedt hangon-Megmentettél!Elmondhatatlan, határtalan öröm és megkönnyebbülés áradt szét bennem.Újra velem volt, elevenen,és többé nem hagytam, hogy bárki is elvegye tőlem.Könnyben ázva néztem fel rá,és ő elsimította az arcomra tapadt hajat,és újra a fülemhez hajolt-Köszönöm!-súgta, és lágy puszit adott a fülemre, amitől a hideg is kirázott.-Beszéltem hozzád minden nap!Kértelek, hogy gyere vissza, és haragudtam rád, amiért nem hallgattál rám,de most már tudom, hogy nem a te hibád volt!-mondtam, és még közelebb húzódtam.-Néha hallottam hogy beszélsz hozzám!Tompán, és elmosódottan, távolról visszhangozva, nem is értettem, hogy mit mondasz, de segített, hogy ne adjam fel, hogy tovább küzdjek!Minden nap olyan hosszú volt, mint száz év, és minden nap újra és újra megkínozták, és kiszipolyozták a lelkem!Nem sokáig bírtam volna ha nem sietsz a segítségemre!-válaszolta, és elbújt a hajamban.Nem tudtam mit mondani neki,és nem is akartam, inkább igyekeztem mindent az ölelésbe sűríteni.Újra éreztem, hogy élek, hogy van miért minden reggel felkelnem.Ahogy ott feküdtünk, kopogtak az ajtón.Felnéztem, és Abby állt ott, kezében egy tálcányi étellel.Megnyugodtam, hogy Greg mégsem felejtett el minket.Abby mosolyogva jött be a szobába, letette a tálcát, leült az ágy szélére, puszit nyomott a homlokomra, és mosolyogva mondta-Hatalmas dolgot vittél véghez!Büszke vagyok Rád!Még egyszer megpuszilt, majd magunkra hagyott minket.Az ágyban fekve ettünk pár falatot, majd miután közöltem Adammel,hogy hány napig feküdt, úgy döntött elmegy zuhanyozni.Amikor megpróbált felkelni, látszott rajta, hogy nem tett jót neki a napokig tartó öntudatlanság,mert zsibbadt, elgémberedett tagjai nem akartak engedelmeskedni neki,és csak harmadszori nekifutásra sikerült elindulnia.Amíg ő a zuhany alatt állt,én a hátamon feküdtem, bámultam a plafont, és élveztem a felszabadultságot.Már azt hittem, hogy soha nem lesz vége a rémálomnak, és most mégis itt vagyunk, mindannyian épségben,erős kötelékben.Fél óra elteltével jött vissza,és csupán egy törölköző volt a csípője köré csavarva.Amikor megláttam, a fejem búbjáig elvörösödtem,és majdnem elbújtam a takaró alá, de aztán inkább csak másfelé néztem amíg felöltözött, bár igen nagy volt a kísértés. Végül visszafeküdt mellém az ágyba,és bár egyikünk sem volt álmos, ott maradtunk, összegabalyodva,szótlanul,hallgatva egymás szapora szívverését.Mozdulatlanul vártuk a napfelkeltét,mert abban a csendes, meghitt félhomályban egyikőnknek sem akaródzott megszólalni.A homlokom nekitámasztottam a mellkasának, ő pedig a vállam cirógatta.Olyan pillanat volt ez, ami miatt megállítottam volna az időt, hogy újra-és újra átélhessem, de azt sem bántam volna, ha porrá hullok szét, és elsodor a szél,mert akkor, ott tökéletes volt minden.

17.
Élet és halál között öntudatlanságban lebegni,és átélni a testen kívüliséget, nem egészen olyan, mint ahogyan azt a tévében mutatják, vagy ahogyan én azt elképzeltem.Sokkal inkább megrázó, és sokkoló.Ahogy a fájdalom átjárta minden egyes porcikámat, tudtam, hogy valami kiragadott a saját testemből, azután pedig láttam magam amint a párnára zuhanok, és ahogy élettelen kezem ott marad Adam mellkasán.Szomorú látványt nyújtott ,ahogy ott feküdtünk egymás mellett mozdulatlanul, olyanok voltunk mint Rómeó és Júlia, miután mindkettejük élete véget ért, és holtan feküdtek egymás mellett.Nemsokkal később végignéztem, ahogy Abby rohan be kétségbeesve az ajtón, térdre esik az ágy mellett, és rémülten keresi a pulzusom,és próbál valami életjelet kicsikarni tőlem.Nem tudom,hogy volt-e bármi, ami még az élethez kötött abban a pillanatban, de úgy tűnt valami mégis, mert ük-nagynéném gondterhelt arccal, de mégis megkönnyebbülten simította ki a hajat az arcomból, majd felállt, kiment a szobából, és nemsokkal később a könyve társaságában tért vissza, amit lerakott az ágy szélére.A már égő gyertya mellé meggyújtott még párat, lerakta őket az ágy körül,majd letérdelt, megfogta a kezem, és halkan mormolni kezdett.Egész idő alatt, míg le nem ment a nap, és fél éjszaka mellettem volt, nem mozdult el egy percre sem.A látottaktól annyira meg voltam rendülve, hogy meg sem tudtam moccanni, és igencsak meglepődtem, mikor mégis sikerült helyet változtatnom.Közelebb mentem az ágyhoz, és lenéztem a könyvre.Egy a visszahívó igézethez hasonló szövegnél volt nyitva, de nem igazán fogtam fel,hogy hogyan is működik.Leültem az ágy szélére, és próbáltam szólni Abbyhez,mert abból indultam ki, hogy ha hasonló dolgot csinál, mint amit én is próbáltam, akkor meg fog hallani, de nem így történt.Próbáltam normál hangerőn, és kiabálva, két lépésre tőle és a szoba másik végéből, és párszor még a kezem is meglengettem az orra ellőtt, hátha feltűnik neki a jelenlétem, de nem jártam sikerrel.Kattogtak az agyamban a fogaskerekek, és egyre inkább felhúztam magam,mert tudtam, hogy így megtalálhatnám Adam lelkét, de közben tudatni akartam Abbyvel is, hogy nem tűntem el.Már szinte szikrázott körülöttem a levegő a próbálkozásoktól, mikor dühösen fújtam egyet, és az összes gyertya kialudt.Tátott szájjal bámultam, és csak nehezen tudatosult bennem, hogy ezt én csináltam.Abby felnézett, majd egyetlen pillantással újra meggyújtotta őket, én pedig újra elfújtam az összeset.Ekkor felállt, hátat fordított a testemnek,és halkan megszólalt-Tudom,hogy itt vagy, és sejtem mire készülsz!Tedd, amit tenned kell,és majd ha visszatérsz, segítek visszatérni az életbe!-mondta, azzal visszatérdelt az ágy mellé.Elszántságomból azonban kizökkentett az, amit mondott-"..visszatérni az életbe"-tehát mégiscsak halott voltam.Valahol legbelül tisztában voltam a helyzettel, és most mégis mélységesen megrázott a tudat, hogy a szívem nem dobog, és amíg vissza nem térek, földi porhüvelyem kihűl.Ha lett volna testem, biztosan elsírom magam, most viszont könnyek helyett, csak hullámokban felszínre törő,mardosó szomorúság járt át.Féltem, hogy ha elhagyom a házat, nem fogok tudni visszajönni, vagy mire visszajövök, eltűnik a testem, és végleg  a láthatatlan világban ragadok.Tudtam viszont, hogy nem sok időm van.Tanácstalanul járt az agyam, hogy miként fogjak neki a keresésnek, és végül maradtam a legegyszerűbb variációnál, beszélni kezdtem hozzá.Abban reménykedtem, hogy ebben az állapotban megjelenik, vagy láthatóvá válik számomra, azonban újra csak beszélt hozzám,és kishíján összeroppantam lelkileg, mert a hangja ha lehet még elgyötörtebb, még erőtlenebb, és még kétségbeesettebb volt.Igyekeztem minél többet megtudni arról, hogy hol van, de egyre csak a nevem hajtogatta,és kért, hogy segítsek neki.Ismét elöntött a düh,mert tudtam, hogy így semmire sem megyek,és valami mást kell kitalálnom.Fel kellett támadnom, visszatérnem az életbe, hogy más megoldást keressek.Kétségbeesetten igyekeztem Abbynek szólni, hogy itt vagyok, hogy élni akarok, de ő nem vett észre,és én egyre inkább elkeseredtem, mert fogytán volt az időm,és csak próbálkoztam,és próbálkoztam,úgy tűnt hiába,amikor végre Abby érezte a jelenlétem, és tudta, hogy vissza kell hívnia.Lapozott párat a könyvében, ismét a két keze közé fogta a kezem, és elmormolta a visszahívó igét.Ugyan az a kínzó, minden porcikámat átható fájdalom járt át, és éreztem, ahogy újra visszatérek a testembe.Az újjászületésem borzalmasan fájdalmas volt, és nagyon megviselt.Tisztában voltam azzal, hogy mi történt, tudatomnál voltam, de még a szemem sem voltam képes kinyitni.Éreztem, ahogy a megrázkódtatás miatt feltör belőlem a sírás, és meg sem próbáltam visszatartani.Hosszú percekig csak feküdtem mint egy bábú, és csak sírtam, és sírtam, majd miután már nem maradt erőm, lassan kinyitottam a szemem.Abby ott ült mellettem, és türelmesen várta, hogy összeszedjem magam.Beletelt pár percbe mire sikerült regenerálódnom, és hálás voltam a sárkány géneknek a gyors tempóért.mert más esetben akár órákba, vagy napokba is telne egy ilyen élményt feldolgozni,én azonban nemsokkal visszatérésem után, már hadarva magyaráztam Abbynek-Kell lennie valami módnak arra, hogy megtaláljam!Száz százalékig biztos,hogy nincs a testében, mert nem tudtam elérni, és a hangja túl halk volt.Valahol messze van, és fájdalmai vannak!Sürgősen meg kell találnom,különben a lelke darabokra szakad, és elhal!Fel alá járkáltam, és már-már a hajamat téptem az idegességtől, amikor fény gyúlt az agyamban-Abby!Azt mondtad az érzelmi kötelékek nagyon erősek!Kitaláltam valamit!-kiáltottam fel, és mivel válaszként csak egy kétkedő tekintetet kaptam,lerohantam a földszintre a saját könyvemért, majd visszaérve vadul lapozni kezdtem benne.Hosszas keresgélés után megtaláltam amit kerestem,és Abby orra alá dugtam.Egy kereső bűbáj volt, amivel gyakorlatilag bármit és bárkit meg lehetett találni-Ezzel, az ő vérével, és az enyémmel sikerülhet...nem?-kérdeztem,és erősen reménykedtem, hogy igazam van.Abby bólintott, és annak ellenére,hogy azt hittem nem fog segíteni, vagy őrültnek fog tartani,készséggel állt rendelkezésemre,és miközben egy térkép után kutattunk, elmagyarázta mit kell tennem-Csak pár csepp vérre lesz szükség tőle is, és tőled is!Miután ez megvan, koncentrálnod kell arra, amit keresel, el kell mondani az igét, és ha sikerrel jársz, a véretek meg fogja mutatni, hogy hol van a keresett dolog.Imádkoztam, hogy igaza legyen,közben pedig előkotortam egy steril tűt a gyógyszeres táskámból.Szépen kiterítettük a térképet az ágyon,majd először Adamet szúrtam meg, pár csepp vérét a térképre cseppentve, majd saját magamat.Néztem ahogy a két vércsepp egyesül, majd ismét gyertyákat gyújtottunk, egyik kezemmel Adam, a másikkal pedig Abby kezét fogtam,és lehunyt szemmel kezdtük mormolni a kereső bűbájt.Amint végigmondtuk kinyitottam a szemem, és láttam,ahogy a vércseppek átvándoroltak a lap széléről a közepére, pontosan megmutatva a helyet, ahova mennem kellett.A térkép szerint, az egyik megközelíthetetlen barlangban volt Adam lelke.Fel sem tudtam fogni, hogy miért, és miként került oda, de tudtam, hogy ha igaz, akkor oda kell mennem.Magamra vettem egy hosszú fekete csuklyás kabátot,amin fém csatok voltak, és amit Abbytől kaptam, mert állítása szerint némileg elrejt a gonosz tekintetek elől,egy fekete hosszú szárú csizmát amibe beledugtam a késeimet, ezután magamra szíjaztam két pisztolyt, majd lerohantam a pincébe, és felszerelkeztem egy rakás tölténnyel.Mikor úgy ítéltem, hogy minden megvan amire szükségem lehet, visszamentem elbúcsúzni Abbytől-Nem lesz semmi baj!Megyek, és jövök!Holnap már vissza is érek!Addig vigyázz magadra, és Adamre is!Szeretlek titeket!-mondtam, majd szorosan megöleltem, adtam egy puszit Adam arcára,majd lesiettem a lépcsőn, és kiléptem a bejárati ajtón.Az utcán már egészen hideg volt, szemerkélt az eső, és a szél csak úgy süvített.Az arcomba húztam a csuklyát, majd beültem a ház mellett álló kocsiba, beindítottam, és elindultam.Úgy gondoltam jobb, ha az odafele utat minél gyorsabban megteszem, és kocsival megyek amíg csak lehet.Körülbelül fél óra után elértem a tavat, és egy fás részen megálltam, és leállítottam a motort.Kicsit meditáltam, majd kiszálltam és elindultam a sziklafal felé.Az eső közben szakadni kezdett, és vak sötétség honolt mindenfelé.Még az állatok sem mozogtak a fák között, csak a saját lépteimet hallottam.Újabb fél óra séta után elértem a sziklafalat, és megkerestem a barlangot, ahová fel kell majd jutnom.A fal majdnem teljesen függőlegesen meredt az ég felé, és nem hiába volt az üreg megközelíthetetlen.Ahogy felfelé néztem, arra gondoltam, hogy ha mégsem jutnék ki élve, azért addig elmegyek, hogy a lelket kiszabadítsam.Mély levegőt vettem,és erősen elrugaszkodtam a földtől.Meglepett, hogy mekkorát tudok ugrani, mert majdnem elértem az üreg bejáratát, és csak egy kicsit vétettem el a magasságot, mert nagyot nyekkenve csapódtam a sziklafalnak, és csak az ujjaim hegyével tartottam magam.Kínkeservesen felszenvedtem magam a szilárd talajig, ahol penetráns bűz csapta meg az orrom, amit elsőre nem tudtam behatárolni.Visszapillantottam a hátam mögé, és tátongó mélységet láttam.Nem fordulhattam vissza, ezért bizonytalan léptekkel indultam befelé a barlang mélye felé.Hamar be kellett látnom, hogy egy labirintusban próbálok megtalálni valamit,ugyanis minden járatból legalább hét-nyolc másik indult.Már majdnem elkeseredtem, amikor hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, hogy a szag irányába indulok.Egyre mélyebbre, és mélyebbre hatoltam az útvesztőben,amikor az egyik folyosón, egy alak mászott le a mennyezetről elém a földre.Megtorpantam, és menekülésre, vagy harcra készen vártam mi fog történni.Az alak lassan, a földön kúszva közeledett felém, én pedig hátrálni kezdtem, közben óvatosan elővettem a késeimet, és jól megvetettem a lábam a csúszós talajon.Vártam, hogy a földön kúszó lény támadjon, de egyszer csak visszakozott, és elmenekült.Rögtön ezután lépteket hallottam magam mögött, ezért gyorsan behúzódtam a fal egyik résébe, és feszülten figyeltem.Nemsokára a lépésekhez tartozó alak is megjelent.Meg sem lepődtem, amikor Hannah haladt el előttem.Megvártam míg eltűnik egy kanyarban,majd halkan követtem.Hosszú ideig osontam utána görcsösen markolva a késeimet, és visszafojtva a lélegzetem, amikor egyszer csak egy nagy csarnok méretű, gyéren megvilágított barlangteremben találtam magam.A lány megállás nélkül haladt előre, a terem közepe felé ahol egy kő állványon díszes ősrégi homokóra állt, benne ezüstösen derengő se nem folyadék, se nem gáz halmazállapotú, kavargó anyaggal.Nem kellett sokat gondolkodnom ahhoz, hogy rájöjjek, az a homokóra tartja fogva Adam lelkét.Járt az agyam, hogy miként juthatnék el odáig, amikor Hannah hirtelen nekem támadt, és levetkőzve emberi mivoltát, a torkomnak ugrott.Váratlanul ért a támadása, ezért a földre kerültem, és igyekeztem levegőhöz jutni.Nem tudhatta, hogy idő közben megerősödtem, és láthatóan meglepődött amikor akkora erővel rúgtam le magamról, hogy több métert repült, és nekicsapódott a terem falának.Kihasználtam a meglepetés erejét, gyorsan talpra álltam, és rohanni kezdtem a homokóra felé, de közben a halálhozó is összeszedte magát, és utánam eredt.Olyan közel voltam a sziklához amin a lélek állt, hogy amikor a hátamra ugrott, keményen bevertem a fejem, és majdnem elveszítettem az eszméletemet.A fájdalomtól csak úgy lüktetett a fejem, és éreztem ahogy szétsugárzik a testemben.A hátamra fordultam, és mivel a zuhanás közben elejtettem a tőröket, előkaptam az egyik pisztolyt, kibiztosítottam, és párszor rálőttem, hogy lelassítsam.Amint láttam, hogy sikerült eltalálnom, rohantam a tőrökért, ő pedig utánam vetette magát, csak hogy én gyorsabb voltam, és amint a kezembe kaparintottam az egyiket, lendületből hátravágtam vele, aminek következtében mély sebet vágtam ellenségem mellkasába.Magamban szitkozódtam, hogy nem a torkát sikerült elvágnom, és amíg ő rikácsolva a társait hívta, addig felkaptam a földről a másik tőrt, megkaparintottam a homokórát,és futásnak eredtem.Igyekeztem emlékezetből megtalálni a kivezető utat, és közben egy védelmi bűbájt mormoltam, ami lezárja a barlang bejáratát addig míg biztonságba nem kerülök.Lélekszakadva rohantam,és hallottam, ahogy egy egész csapat halálhozó csörtet utánam.Nem igen foglalkoztam azzal, hogy mennyien vannak, csak rohantam,közben hátra sem nézve kilőttem mind a két tárat, míg végül megláttam a barlang bejáratát, és meg sem állva kivetettem magam a tátongó mélységbe....

16.
Kezdtem azt hinni, hogy elhagyott a szerencsém.Harmadik napja vártam hiába, hogy Adam magához térjen.Mikor felébredtem, még mindig ugyan abban a mozdulatlanságban feküdt, mint napok óta.Akaratlanul is, a gyerekkönyvekből ismert Csipkerózsika jutott eszembe, akit százéves álomra ítéltek, míg a herceg fel nem ébreszti őt, az igaz szerelem csókjával, és elnevettem magam."Mi van ha nála is ez a helyzet?Ha neki is csak egy csók kell?"-töprengtem.Nevetségesen hangzott, de egy pillanatig komolyan elgondolkodtatott.Az ágyon ülve óvatosan az arca fölé hajoltam, és lassan közelítettem felé.Remegett a szám, és az agyam vadul zakatolt.Nem így képzeltem el életem első csókját.Már csak néhány centiméter volt az ajkam, és az övé között,amikor meghátráltam.Nem tudom, hogy gyávaság volt-e,vagy csak azt akartam, hogy majd mikor megcsókol, akkor olyan tökéletes és igazi legyen mint ahogyan azt már százszor elképzeltem,de végül visszakoztam.Még akkor is zavarban voltam,amikor átöltöztem.Fogmosás után percekig álltam a tükör előtt, és néztem az arcom változásait.A pár napja szerzett sebeknek már nyomuk sem volt, viszont a bőröm teljesen átalakult;mintha porcelánból lett volna, vagy mintha profi sminkes alapozta volna,eltűntek a régebbi hegek is,köztük az is, ami az után maradt, hogy hétéves koromban fejjel kiestem egy hintából, és felszakadt a homlokom,és eltűnt minden bőrhibám,a szeplőimet kivéve, de még azok is teljesen mások voltak,még jól is álltak nekem.Megdöbbentem, mert fogalmam sem volt, hogy három nap alatt ennyit változtam.Megtapogattam az arcom.Olyan meleg volt, hogy anyu biztosan elkönyvelte volna, hogy lázam van és haldoklom.Az én drága anyukám mindig aggódott értem, és most hogy úgy tűnt minden összeesküdött,kimondhatatlanul hiányzott nekem úgy ahogyan a húgom, és apu.Könny csillant a szemem sarkában, amit gyorsan letöröltem, és a tükörnek hátat fordítva elindultam felé.A lépcső közepén jártam, amikor édes, de valahogy mégis fűszeres és émelyítő illat csapott mellbe, ami a konyha felé közeledve egyre csak erősödött.Enyhe hányingerrel küzdve léptem be az ajtón, és elakadt a lélegzetem attól ami benn fogadott.Az asztal és a pult tele volt pakolva mindenféle növénnyel, gyökerekkel, gumókkal, virágokkal, üvegcsékkel amikben porok, és folyadékok voltak, a tűzhely előtt pedig Abby állt, könyvvel a kezében, és egy fortyogó,bugyborékoló sárgás szirupot kevergetett.Megköszörültem a torkom, és ő hátra sem nézve üdvözölt.-Ez az, aminek gondolom?-kérdeztem,miközben közelebb araszoltam az edényhez.-Igen! Csak még idő kell neki!-mondta, és beleszórt egy vöröses színű darabos valamit,ami ránézésre téglapornak tűnt.Csináltam magamnak pirítóst, majd leültem és hallgattam,ahogy Abby magyaráz-Még két nap kell neki, hogy tökéletes legyen, addig még sok dolgunk lesz vele, és még a visszahívó igét is meg kell tanulnod, de előbb megmutatom neked az alapokat.-mondta ezt úgy,mintha a vasárnapi ebédről, és az időjárásról beszélne.Kicsit megnyugtatott, hogy nem azonnal kell varázslatot produkálnom, viszont aggasztó volt,hogy még két napot kell várnom arra, hogy bármit is tehessek Adamért.Amint befejeztem az evést, Abby kitessékelt a konyhából, át a nappaliba.Kirakta a könyvét az asztalra,gyertyát gyújtott, és letelepedett a kanapé elé a szőnyegre.Kis tétovázás után követtem a példáját,és leültem mellé a padlóra.Megfogta a kezem, és kért, hogy csukjam be a szemem, és bár nem voltam vicces kedvemben, majdnem felvihogtam, mert  gagyi filmekből ismert szellemidézések jutottak eszembe,de szerencsére sikerült összeszednem magam.Lehunytam a szemem,és hallgattam, ahogy halkan beszélni kezd-Engedd el magad, és próbálj a tűzön túlra tekinteni.Sárkány mivoltod miatt a természeti elemek közül a tűzből a legkönnyebb erőt merítened,de ott van még benned a képesség, hogy vízből, levegőből, vagy földből nyerj energiát, csupán hagynod kell, hogy átjárjon.Ettől vagy különleges!Két különböző világ egyesül benned, és ha hagyod, hogy magával ragadjon, nagy dolgokra lehetsz még képes!Akár hegyeket is megmozgathatsz, pusztán az akaratoddal!Igyekeztem hallgatni rá, és magamba, a lelkem legmélyére visszafordulni, de nem ment.Újra nagy levegőt vettem, kizártam a külvilágot, de másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy nekem ez nem fog menni.Elkeseredve kérdeztem Abby-t-Most mégis minek kellene történnie??Nem érzek semmit!Ő azonban végtelen türelemmel adott tanácsot-Kapaszkodj a tűzbe, hiszen az áll hozzád legközelebb, mert kitölti lényed egy részét, és kezdetnek mondjuk próbáld a körülötted lévő gyertyák lángját és a saját tüzedet felhasználni arra, hogy Adamet, megtaláld!Csupán az erővel amit a tűzből nyersz, próbálj összekapcsolódni vele!Tudom, hogy elsőre nehéznek tűnik, de nem sok időnk van, és nem kezdhetjük a dolgokat kavicsröptetéssel, vagy gyertyagyújtogatással!Próbáld meg!Sikerülni fog!Egy pillanatig belebámultam a lángokba, majd ismét becsuktam a szemem.Nagyon erősen koncentráltam Adamre,és gondolatban beszéltem hozzá.Szólongattam, és többször megkérdeztem tőle hogy hol van,válasz viszont nem érkezett, és már éppen fel akartam adni az egészet, amikor halkan a hangját hallottam a fejemben.Csak suttogott, a nevemet hajtogatta, de egy kérdésre sem válaszolt.Görcsbe rándult a gyomrom, olyan elgyötört volt a hangja.és tudtam, hogy vissza kell hoznom őt, méghozzá sürgősen, különben örökre elveszhet.Kinyitottam a szemem, és magam elé meredtem.A szememből hatalmas könnycseppek csordultak ki.Nem kellett megszólalnom, Abby így is tudta mi a helyzet, ezért a sikeremen felbuzdulva a kezembe nyomta a könyvet a visszahívó igénél kinyitva, és rám parancsolt, hogy memorizáljam.Két nap kevés volt ahhoz, hogy mindent megtanuljak, de igyekeztem megbirkózni a feladattal.Több órányi olvasás és memorizálás után kezdtem úgy érezni, hogy lassan kifolyik a szemem, ezért becsuktam a könyvet, és kinyújtóztattam a végtagjaim.Eszembe jutott , hogy már nincs kajánk, ezért gyorsan összeírtam a listát, és felhívtam Greget,hogy segítsen nekem.Nem kellett túl sokáig győzködni, biztos voltam benne, hogy le akar ellenőrizni.Nemsokkal később már ott is volt, és amikor a kezébe nyomtam a listát, látszott rajta, hogy bizalmatlan, és engem méreget zúzódások,hegek, és egyéb sebek után kutatva,ugyanis szentül meg volt győződve arról, hogy Adam bántalmaz engem, és akaratom ellenére tart a házban,így hát igyekeztem rövidre zárni a dolgot,és megelőzni a kérdéseket, ezért gyorsan hálálkodtam egy sort, és becsuktam az ajtót.Reménykedtem benne, hogy nem veszi nagyon a lelkére, hogy ilyen ellenséges voltam, és ténylegesen bevásárol nekem,mert ha nem, akkor vagy kockáztatok, vagy éhen halunk.Töprengve indultam vissza Abbyhez,aki a konyhában kevergette a főzetet,és közben magában mormogott.Nem akartam zavarni, inkább felmentem az emeletre, és becsuktam a szobaajtót.Egyenesen az ágyhoz mentem,és gyertyát gyújtottam az éjjeliszekrényen. Feltérdeltem Adam mellé,majd a sarkamra ültem,és mindkét tenyeremet a mellkasára tettem,becsuktam a szemem, és úgy, ahogyan nemrég, a tüzet segítségül hívva magamban beszélni kezdtem hozzá.Újra hallottam, ahogyan a nevemet suttogja,és hosszú ideig igyekeztem választ kicsikarni belőle, de ismét sikertelenül, majd egyszer csak elhalt a hangja éles fájdalom járt át,felsikoltottam, és elsötétült a világ....

15.
Édes, a gyerekkoromra emlékeztető illat kúszott be az ajtó alatt, fészkelte be magát az orromba,és hozott felszínre megannyi emléket.Kiskoromban a nagymamám mézes-diós kalácsa, és az aszalt gyümölcsös tejberizse számított a világ legjobb reggelijének minden nyári szünetben.Rengeteg időt töltöttem nála,és életem végéig azok maradnak a legszebb nyarak.Álmosan megdörzsöltem a szemem,és nagyot nyújtózkodtam.Nem volt kedvem felkelni,és túlzottan sok életkedvem sem volt.Adam szívverését hallgattam,és békés nyugalommal mozdulatlanságba dermedve feküdtem mellette.Felnéztem az arcára, ami még mindig változatlan volt, attól eltekintve,hogy kezdett kissé borostás lenni.Nagyot sóhajtottam,és felültem az ágyban.-Legyél jobban!Kérlek!-suttogtam neki, majd nyomtam egy puszit az arcára,és kimásztam a takaró alól.Az ablakon túl esős, nyirkos hideg és sötét volt a reggel.Gyorsan öltözködtem, mert a ház megint csak hideg volt.Álmosan,kócosan szédelegtem le a konyhába, ahol Abby ült az asztalnál,és egy bögre gőzölgő tejeskávét kavargatott.Amikor észrevett, mosolyogva pillantott fel rám, és hellyel kínált.Amint leültem, és fázósan keresztbe tettem magam előtt a karjaimat, ő felpattant,elém rakott egy tányért a még forró kaláccsal, vajat, és lekvárt pakolt az asztalra, és egy kis tál tejberizst tolt elém.-Remélem nem haragszol, hogy birtokba vettem a konyhádat,de úgy vettem észre,hogy egy kicsit túl vagy hajszolva.-mondta,és kedvesen felém tolta az ételt.Tény,hogy jól esett egy kis törődés,és a társasága,mert ha ő nem lett volna velem, valószínűleg egész nap az ágyban feküdtem volna, és vártam volna, hogy Adam magához térjen.Amíg ettem, Abby kifaggatott az Adam és köztem lévő kapcsolatról, arról, hogy hogyan viselem a változásokat,és hogy mik a terveim.Elmondtam neki mindent.Azt,hogy egyre jobban szeretem Adamet,és hogy nagy valószínűséggel különböznek az érzéseink, hogy igyekszem megbirkózni a rám szakadt terhekkel, és azt,hogy nincsenek terveim a jövőre nézve,örülök minden napnak amit túlélek,és csak létezem napról-napra.Amikor befejeztem a mondókámat, láttam, hogy ük-nagynéném arca elkomorodik.Tudtam. hogy aggódik, ahogy más is aggódott volna, és meg is értettem,hogy miért, de tisztában voltam azzal is, hogy a sorsomat nem kerülhetem el.Befejeztem az evést,és felmentem az emeletre,hogy újrakötözzem Adam sebeit.Összeszedtem hozzá a szükséges holmikat, és bezárkóztam a szobába.Óvatosan húztam le a bőréről a kötéseket, és nagy meglepetésemre minden sebe nyomtalanul begyógyult.Remegő kézzel kezdtem felfejteni a viaszt a kiharapott sebről,és ugyan azt tapasztaltam.A hús és a bőr visszanőtt,és a seb helye úgy festett,mintha soha semmilyen sérülés nem lett volna ott.Elámultam,de utána kétségbeesve rogytam össze."Minden sebe begyógyult, és fizikailag látszatra tökéletes állapotban van, mégsem tért még magához.Mi történt?Elrontottam valamit?Ez az én hibám!Lehet,hogy elkéstem!"-gondoltam, és közben az agyam vadul pörgött, és próbált magyarázatot találni.Annyira el voltam keseredve, hogy majdnem magával ragadott az a napokkal ezelőtti állapot,amikor kínkeserves módon, bőgve a sebeit ápoltam.Nem tudtam elképzelni, hogy hol lehet a hiba, hogy mi az ami visszatartja őt.Gyorsan visszaöltöztettem, majd rohantam a földszintre Abbyhez .Elhadartam neki, hogy mi a probléma,és kértem, hogy segítsen.Töprengve lapozta fel a könyvét, és talált egy főzetet,ami felélénkíti a csapdába esett lelket, és egy igézetet, ami visszahozza az élet,és halál határáról, ahol minden jel szerint megrekedt.-Lexi!Én össze tudok gyűjteni mindent, és meg is főzöm neked a főzetet, de az igézetet neked kell végrehajtanod, ugyanis a visszahívás csak akkor működik, ha,erős érzelmi kapocs van a két lélek között.Csak te kötődsz Adamhez annyira, hogy sikerüljön visszahoznod.-mondta, és közben a főzet hozzávalóinak hosszú listáját olvasta.Nem tudtam mit felelni, mert erősödött bennem a kétségbeesés,ugyanis én nem értettem a bűbájokhoz, se semmihez,ami mágiával kapcsolatos lett volna.Sohasem utalt semmi arra, hogy ez meglenne bennem, vagy arra, hogy hajlamom lenne rá,így hát nem sok esélyt láttam a sikerre.Abby látta,hogy mennyire lehangolt vagyok, ezért próbált nyugtatni-Ne aggódj!Megtanítom neked, hogy hogyan kell végrehajtani ezeket a bűbájokat,és onnantól csak a te akaraterődön múlik.-biztatóan megszorította a kezem, majd felállt kabátot vett, és elindult a hátsó ajtó felé.-Ne menjek veled?Az erőd veszélyes lehet!-szóltam utána.Hátra nézett,és sokat mondóan annyit felelt-Én is meg tudom védeni magam, akárcsak te!-mosolygott, majd elindult az erdő felé.Néztem ahogy távolodik, majd mikor az erdő sötétjébe veszett,becsuktam az ajtót.Szép lassan felvánszorogtam a lépcsőn,és visszafeküdtem az ágyba.Egy ideig még bámultam a plafont, és szórakozottan tekergettem a hajam, majd elnyomott az álom.Mélyen, békésen aludtam,amikor ajtócsapódás riasztott fel.Mint akit megcsíptek, úgy ültem fel, és zavarodottan néztem körbe.Időközben besötétedett,és a házban is teljes sötétség honolt.Sehonnan nem szűrődött be fény.Füleltem,de nem hallottam semmit,és közben reménykedtem, hogy csak képzelődtem,vagy Abby jött vissza.Hang nélkül kimásztam az ágyból,kitapogattam az éjjeliszekrényen lévő késeket,majd óvatosan lenyúltam az ágy mellé, és kitapogattam a fegyverem.Lábujjhegyen az ajtóhoz osontam, amennyire halkan csak tudtam kinyitottam, és a folyosóra kilépve a falhoz lapulva araszoltam a lépcső felé.Egyik kezemben a pengék, másik kezemben a fegyver,Levegőt is alig mertem venni.Odalenn a sötétséget fürkésztem,hátha látok valami mozgást a lépcső körül.Hálás voltam újonnan kifejlődött látásomnak, mert emberi szemmel még az orromig sem láttam volna.Kibiztosítottam a pisztolyt,és lépcsőfokonként zihálva haladtam lefelé.Leérve halk motoszkálást hallottam kiszűrődni a nappaliból.Még mindig a falhoz lapulva óvatosan belestem.Egy alak állt az ablak előtt,háttal nekem.Nagyot nyeltem, és próbáltam higgadt maradni.Gyorsan átgondoltam a lehetőségeket;észrevesz és megöl, vagy mögé kerülök, és én végzek vele.Az utóbbi variáció jobban tetszett,ezért puhán mint egy macska,beléptem a szobába, és igyekeztem elkerülni a nyikorgó padlódeszkákat.A zokni a lábamon, és a kanapé alól kilógó szőnyeg jótékonyan elnyelték a lépéseim zaját.Már csak pár lépésre voltam tőle, a pisztollyal pont a háta közepére céloztam,a két tőrt pedig dobásra készen emeltem fel, amikor az alak megfordult,majd felsikított.Akkor tudatosult bennem, hogy Abby áll velem szemben.-Te normális vagy?Miért nem gyújtottál villanyt, vagy miért nem szóltál, hogy visszajöttél?Lelőhettelek,vagy szúrhattalak volna!-suttogtam remegő hangon.Amikor Abby válaszolt, a hangjából élesen kihallatszott a zaklatottság-Valaki figyelt, és követett, végig amíg a gyógynövényeket gyűjtöttem,és amikor vissza indultam jött utánam.A házba szinte berontottam.Rossz érzésem van.Valami készül!-mondta, és még a sötétben is látszott az arcán a rettegés.Rengeteg dolog villant át az agyamon egyetlen másodperc alatt,és egyik sem volt túl biztató.Abby külsőre a tökéletes másom.Hajszál pontosan úgy néz ki mint én,és aki őt figyelte, és követte, azt hitte, hogy én vagyok az.Amíg a városban marad, nincs biztonságban,csak ha a házban van.Tudtam,hogy vannak, akik megakarnak ölni, és kapásból Hannah jutott eszembe.Vajon rajta kívül hány pokolfajzat ácsingózik még a véremre?Tisztában voltam azzal, hogy ez nem tréfa dolog, és hogy Adam védelme nélkül én is csak kevéssé vagyok biztonságban.Ki kellett találnom valamit, tekintve, hogy fogyott a hűtőből a friss élelmiszer, és egyéb dolgok.Eszembe jutott, hogy talán felhívhatnám a lányokat, de nem akartam, hogy akár véletlenül is kikotyogják valakinek, így hát maradt Greg.Fel kellett hívnom, és megkérni a szívességre, de előtte beszélnem kellett Abbyvel.Gyorsan előkaptam némi harapnivalót, gyertyát gyújtottam a konyhában és leültem vele beszélgetni.-Te is tisztában vagy a rám leselkedő veszélyekkel, és tekintve, hogy a megszólalásig hasonlítunk, ezek a veszélyek téged is érintenek,ezért kérlek ne menj el a házból egyedül.Én veled megyek ha kell, de nem akarom, hogy miattam neked is bajod essen!-mondtam, és közben idegesen köröztem az ujjammal a bögrém peremén.Abby  gondterhelten ült velem szemben, és úgy tűnt,mélyen gondolkodik valamin.A homlokán összeszaladtak a ráncok, és most először, a gyertya pislákoló fényében, látszott rajta a háta mögött hagyott másfél évszázad.A gyertya lángjába bámulva halkan mondta-Tudatában vagyok annak, hogy mekkora erők mozgolódnak a háttérben, és mekkora a veszély,viszont nekem ezt vállalnom kell mindaddig, amíg neked szükséged van rám, és el nem jutsz odáig, hogy nélkülem is boldogulj.Újra felszínre tört bennem az összetartozás érzése,és egyre erősödött a családi kötelék,azonban nem tehettem ki veszélynek azt az embert, aki segítséget ajánlott nekem,viszont elgondolkodtatott az,amit mondott- "Tudatában vagyok annak, hogy mekkora erők mozgolódnak..."-mégis mire gondolt?Mi jöhet még?Az agyam nem akart belekezdeni  abba, hogy válaszokat keressen, ezért inkább hagyta ide-oda csapódni a mondattöredékeket, és nem foglalkozni velük.A könyökömön támaszkodva, a tenyeremen támasztottam az állam, és laposakat pislogtam.Kérdések ötlöttek fel bennem, de úgy döntöttem, másnapra hagyom őket.Elbúcsúztam Abbytől,felvánszorogtam az emeletre, lezuhanyoztam, kedves kis fegyvereimet, leraktam az éjjeliszekrényre,és bebújtam a takaró alá.Kezdtem úgy érezni magam,mintha esténként egy bábú, vagy egy halott mellé feküdnék le aludni,és ez gyakorlatilag így is lett volna, ha Adam számomra jól hallható szívverése, és emelkedő, majd süllyedő mellkasa meg nem győzött volna az ellenkezőjéről.Tudtam azt is, hogy nagy valószínűséggel nem hall engem, és nincs tudatában annak ami körülötte történik, mégis valami arra késztetett, hogy beszéljek hozzá.A kezét a kezembe vettem, belekulcsoltam az ujjaimat, másik kezemmel pedig a kézfején köröztem az ujjammal.-Jó lenne azt hinni, hogy hallasz, de valószínűleg semmiről sem tudsz.Ha itt lennél, ugye elmondanád mi történik?Ugye elmagyaráznád nekem,hogy miért van az,hogy minden sebed begyógyult, de te még mindig eszméletlenül, és magatehetetlenül fekszel?Nem jó ez így!Meddig kell még várnom?Vagy lehet, hogy nem is akarsz visszajönni?Az nem lehet!Vissza kell jönnöd!Csak ennyit kérek!-mondtam neki halkan, és könny szökött a szemembe.Gyorsan letöröltem a pizsamám ujjával,az oldalamra fordultam,és arra gondoltam, hogy ha törik, ha szakad, vissza hozom Adamet,mert szükségem van rá!Még csak két és fél napja, hogy az erdőben majdnem mind a ketten meghaltunk, mégis olyan, mintha évekkel ezelőtt történt volna.Lehunytam a szemem, és hallgattam magam mellett egy szívet, amint lassú dobbanásokkal beszél hozzám!Biztatott, mert ezzel azt tudatta, hogy nem adta fel,hogy csak idő kérdése,és gazdája újra velem lesz.Halovány remény töltött el,és álmomban újra minden rendben volt.