29.

...ösztönöknek élni...


Az oldalamra fordultam..a hepehupás, kopott szálkás deszkák törték a hátam, de nem volt mit tenni, a földön aludtam, néhány takaróval tompítva a padló keménységét.Miután Jacquerie elfoglalta az ágyat, jó ideig csak bámultam kifelé az ablakon, és azon töprengtem, hol lehetett az a pont, ahol minden elromlott, ahol így kisiklott az életem, s mégis minden lehetőséget alaposan átgondolva, a szálak Lexihez futottak.Akkor fordult fel fenekestől minden, amikor Ő az életembe csöppent,én pedig tehetetlenül sodródtam felé, de mégsem bánok egyetlen percet sem.
Halk zizegésre ébredtem,mint amikor a szekrény háta mögött szaladgáló egerek egy darab papírt visznek magukkal,vagy amikor fűszálakat fúj a szél..de nem, ez a hang mégis más volt, ismerős és mégis ismeretlen.Egy ideig csak feküdtem mozdulatlanul,csukott szemmel a neszeket hallgatva.Próbáltam kitalálni mi kelthet efféle zajt,amikor a hang forrása elsuhant mellettem,én pedig egy szemvillanásnyi idő alatt felkaptam az ágy alatt pihenő késemet és talpra ugrottam.Csak ekkor eszméltem rá,hogy elfelejtettem egy fontos momentumot..nem vagyok egyedül a szobában, és akire éppen a kés hegyét szegezem, nem más, mint ugyan az a főnix,akit meg kellett volna ölnöm, s én mégis megmentettem.Jacquerie most drágakő módjára csillogó koromfekete  szemekkel, vicsorogva és kiengedett karmokkal kuporgott az asztalon, mint holmi támadásra kész vadállat.Ruha még mindig nem volt rajta, és meztelen testét csak hosszú vörös haja takarta.Zavartan fordítottam el a fejem,és engedtem le a pengét-Ó, ne haragudj!Elfelejtettem, hogy itt vagy.-mondtam és hátráltam egy lépést.A lány bizalmatlanul méregetett,kissé még mindig fenyegető tartásban-Azt hittem,már meggondoltad magad..-felelte, és engedett a merevségén.Akaratlanul is,de elnevettem magam-Dehogy, csak az utóbbi időben nem szoktam hozzá,hogy nem  vagyok egyedül-morogtam még mindig nevetve, és hátat fordítottam neki.-Aha.-nyögte, majd egy villámgyors mozdulattal leugrott az asztalról.Olyan gyorsan öltözött fel, hogy mire megfordultam már az egyik pólómat viselte, és félre billentett fejjel nézett rám.Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy van valami határozottan macskaszerű abban, ahogyan kinéz.-Éhes vagy?-kérdeztem, és a kabátom után nyúltam.-Nem..talán..na jó igen!-felelte kacagva és összefonta maga előtt a karjait.-Amikor nevet, olyan könnyű elfelejteni, milyen veszélyes is valójában..-gondoltam, majd kiléptem az ajtón.Nem tartottam attól, hogy megszökik,mert gond nélkül eltűnhetett volna míg aludtam..de nem tette.Felhúztam a kabát cipzárját egészen az államig, és igyekeztem feltűnés nélkül elvegyülni az emberek között.Valami azonban mégis megváltozott..a járókelők megbámultak.Egy kislány tágra nyílt szemekkel nézett rám, miközben az anyja igyekezett elrángatni onnan, egy idősödő férfi a kalapja pereme alatt mért végig.Furcsa érzés volt,és hátborzongató.Mintha mindenki tudott volna rólam..arról, hogy ki és mi vagyok.-Nem, ez lehetetlen!Senki sem tudhatja!-gondoltam, és megszaporáztam a lépteim.A sarki kávézóban vettem néhány péksüteményt és kávét, majd a lehető legrövidebb úton,az embereket elkerülve visszasiettem a motelba.Nem lepett meg, hogy a tulaj szokás szerint részeg volt, és a recepciós pultra dőlve, egy nyáltócsában horkolt.Innen már szinte rohantam felfelé, a lépcsőfokokat kettesével szedtem, az ajtón pedig szinte berobbantam,ismét a frászt hozva a lányra.-Minden rendben??-kérdezte kissé ziláltan, én pedig válaszként csak a fejemet ráztam.Letettem az asztalra a papírzacskót, és lerogytam a rozoga székre.Jacquerie tett felém egy bizonytalan lépést-Történt valami?-próbálkozott újra, én pedig nagyon lassan, szinte lassított felvételben válaszoltam-Az..emberek..furcsák.Mintha mindent tudnának rólam.-mondtam végül és a padlót bámultam.A néma csendből arra következtettem, hogy a lány vagy nem tudja mire vélni zavarodottságomat, vagy nem tudja mit feleljen.Mikor felnéztem rá, mélyen tűnődő arcot vágott,aztán vállat vont-Ne aggódj, biztosan azért, mert feltűnt nekik, hogy nem idevalósi vagy.Ez egy kis város,tehát mindenki ismer mindenkit.
-Úgy gondolod?-kérdeztem.
-Igen!-vágta rá, majd kivett egy fánkot a zacskóból, és beleharapott.Néztem ahogy eszik, ahogy jóízűen megrág minden falatot, ahogy egy kis porcukor kerül az arcára, és lekvár a szája szélére.Nem tudom mi ütött belém,fogalmam sincs mi vezérelt, de felálltam, odasétáltam hozzá, és megcsókoltam.Abban a pillanatban mintha villám csapott volna belém,és minden emberi gondolat helyét, egy mélyről jövő állati ösztön vette volna át.Szorítottam a karját, Jacquerie pedig a hátamba kapaszkodott, a körmei a bőrömbe vájtak, és egy pillanatra megfagyott az idő.Ő akart engem, én pedig Őt, s mégis egy másodperccel később mintha pofon vágtak volna.Elengedtem a lányt és három lépést hátráltam,s döbbentem meredtem magam elé, a fejemben ugyanis Lexi visszhangzott, és azt üvöltötte-MIT CSINÁLSZ??-

28.


Meg kell tanulnunk a dolgok mélyére tekinteni, és nem csak nézni, szemlélni, hanem látni is a dolgokat, észrevenni a valót, mert nem minden az aminek látszik.

A lány reszketett a kezeim között, s riadtan kereste a kiutat,miközben szeméből megállíthatatlanul hullottak a könnycseppek.Egy pillanatra mintha megsajnáltam volna.Hallottam az ereiben száguldozó vér,és a szaporán kalapáló szíve hangját.A félelme őszinte volt, ehhez kétség sem fért.Menteni akarta az életét, én pedig elálltam az útját, s a lány ezzel értékes perceket vesztett.Ha hagyom, mostanra már biztosan messze járt volna, de én a torkához szegeztem a borotvaéles pengét,és halkan kérdeztem-Ki vagy te?Vagy inkább mi vagy te, és mi a neved?-de ahogy kimondtam, már tudtam is hogy micsoda.Valahol Tűz Főnixeknek, míg máshol Sziréneknek hívják őket.Ezek a szörnyek képesek az emberek érzéseit és érzelmeit befolyásolni.Vannak köztük alakváltók, és passzívak akiknek már nincs erejük.Más szörnyekkel közös tulajdonságuk, hogy bizonyos esetekben emberi lelkeket szívnak el, amitől jelentősen növekedik az erejük.-Ne felejtsd el, hogy a női Főnixek a legerősebbek, és veszélyesek is.Légy éber!-gondoltam, és a pengét most már egészen a bőréhez nyomtam.Elhaló, remegő hangon, szinte suttogva válaszolt.-Jacquerie.Semmi többet nem mondott,s innentől kezdve bármit és kérdeztem, nem válaszolt, de legalább a nevét tudtam.Nehezemre esett,de tisztában voltam azzal, hogy el kell pusztítanom.Repültek a percek, s még mindig ott álltunk a kis zsákutcában,amikor felötlött bennem, hogy Jacquerie üldözője ennyi idő alatt már egészen közel járhat, így rövid gondolkodás után úgy döntöttem,adok a lánynak némi haladékot,ezért karon fogtam, és az árnyékban haladva, minél halkabban lépkedve elindultam vele a motel felé.Amikor odaértünk, a tulaj nem volt sehol, így gondolkodás nélkül magam után húztam az emeletre.A motel csendes volt, és minden egyes lépésünk elviselhetetlenül hangosak tűnt.Amint felértünk, becsuktam magunk mögött az ajtót és bezártam.-Itt maradsz!-mondtam a lánynak, és ő meg sem próbált tiltakozni. Leültettem egy székre,megkötöztem a kezeit, és a kötelek közé tűzlevelet dugdostam, ez a növény ugyanis megakadályozza az alakváltók átváltozását.-Ha csak megmozdulsz, vagy bármivel,próbálkozol, esetleg megpróbálsz megszökni, levadászlak és elvágom a torkod!-közöltem, majd kiléptem az ajtón.Vissza kellett mennem a táskámért, de nem mertem megkockáztatni ugyan azt az útvonalat, ezért más,hosszabb és kacskaringósabb utat voltam kénytelen keresni.Amikor odaértem a vasajtó még mindig nyitva volt, és mögötte sötéten ásított a lépcsőház.Egy ideig feszülten figyeltem,vártam hátha meghallok valami neszt, de a betonon szemetet kergető szél hangján kívül semmi más nem csapott zajt.Vagy nincs már itt, vagy mozdulatlanul kivár.-gondoltam, majd amilyen gyorsan csak tudtam felmásztam a tetőre.A táskám ott volt, ahol hagytam és sértetlennek tűnt, gondolkodás nélkül felkaptam és igyekeztem minél gyorsabban eltűnni onnan.Nem díjaztam túlzottan az ötletet, hogy meg kelljen küzdenem Jacquerie üldözőjével,miközben fogalmam sem volt, mire számíthatok a lánnyal kapcsolatban.Visszafelé a szűk mocskos kis utcák mind egytől egyig a megszólalásig egyformának tűntek,és meglepően gyorsan visszaértem a málladozó homlokzatú koszos kis motelhez.
 A lány ugyan ott ült ahol hagytam, megkötözve, mozdulatlanul,s látszólag  nem próbálkozott szökéssel,a keserves zokogás azonban szűnni nem akaró hullámokban tört rá,s rázta meg újra meg újra.Hiába tudtam, hogy el kellene pusztítanom,meg kellene ölnöm, feldarabolnom, és tűzlevél máglyán elégetnem a maradványait, nem voltam rá képes, mert egyre erősebben ébredt fel bennem a védelmező ösztön.Ott ült előttem, szánalmasan védtelennek tűnt,és hiába volt nagy erejű természetfeletti lény, én nem láttam mást,csak egy rémült, vörös hajú törékeny , apró lányt.
-Most eloldozlak.Légyszives ne próbálj szökni!-Mondtam, és laza csuklómozdulattal elvágtam a csuklóját tartó köteleket.-Elmondod miért menekülsz?Segíthetnék..-kérdeztem, és felé nyújtottam egy zsebkendőt.Elvette, de nem válaszolt, csak a fejét rázta,amitől vörös haja a gyér fénynek köszönhetően úgy nézett ki, mintha lángolt volna.Megtörölte a szemét, és csuklóit dörzsölgette, de közben egy pillanatra sem vette le rólam hatalmas, könnyben úszó zöld szemeit.-Segíteni szeretnék neked, de nem tudok, ha nem szólalsz meg..-próbálkoztam tovább, de továbbra is hallgatott,mint aki megnémult.Fogtam egy széket és leültem vele szemben.Előrehajotam, és a térdemre támaszkodtam-Jacquerie, nem kell félned tőlem.-mondtam, és előrehajoltam.Közelebbről nézve a lány szeme körül a fáradtság lila karikái telepedtek meg,a nyakán pedig gyógyulófélben lévő sárga és zöld foltok éktelenkedtek,a bal szemöldöke fölött pedig egy begyógyult vágás csúfította egyébként gyönyörű arcát.Sokszor bánthatták,és nem volt jó élete.-gondoltam, és nem tudtam mit mondhatnék még neki.Meredten bámult rám, majd nagyon halkan kérdezte-Mit fogsz most tenni velem?Tudom hogy meg kellene ölnöd.A hangja elgyötört és alig hallható volt.Elszorult a szívem, és pár pillanatig fontolgattam mit is felelhetnék neki,végül csak azt feleltem amit gondoltam.-Nem foglak bántani.Segítek neked, de bíznod kell bennem.Nem szeretném ha megtámadnál.-kis szüntet tartottam,majd halkan folytattam.-Itt maradhatsz, de azt kell tenned amit mondok.Pár pillanatig hallgatott,majd bólintott-Rendben..-mondta,majd felállt és kinézett a nehéz függönyök mögül.-Nemsokára felkel a nap,és aludnom kellene.-suttogta, majd ledobta a kabátját a földre, és döbbent tekintetemtől kísérve pucéran bemászott az ágyba...