27.

A félelem nem gyengeség nem szégyen, és nem bűn. A félelem egy érzés, ami a csontunkig hatol,megdermeszti a vért az ereinkben, és lehetetlen dolgokra késztet,vagy megbénít bennünket,de szégyellnünk nem kell, mert a félelmeink is hozzánk tartoznak.Emberségünk részei.
Nem akartam elrohanni, komolyan nem akartam.Esküszöm, maradni akartam, és higgadtan viselkedni, logikusan gondolkodni, könyveket fellapozni, és minden lehetséges variációt fontolóra venni, és magyarázatot találni arra, ami történt,de nem sikerült.Magamnak is nehéz volt bevallani, de kétségbeestem,és mint mellette annyiszor, féltem is.Igen!Féltem, a lelkem legmélyéig meg voltam rémülve,de nem úgy, mint az átlag emberek.Én nem csak valamitől féltem;én féltettem valakit, és ez a félelem sokkalta mélyebb, intenzívebb és erősebb volt minden másnál mint amit valaha éreztem.Én, aki ezernyi rémséges dologgal álltam már szemben, most riadt kisgyerek módjára menekültem a lehető legmesszebb, csak hogy ne kelljen végignéznem a halálát; mert tudtam. Éreztem, a lelkem mélyén, hogy haldoklik.Az okát tudtam, attól a pillanattól fogva, hogy a karjaim között csuklott össze.Tudtam, hogy lényének két fele küzd egymással, és ha nem sikerül egyensúlyt teremteni, fel fogja emészteni.Szerettem Őt, de nem bírtam végignézni ahogy szenved, és lassan elhagyja az élet utolsó szikrája is.Nem akartam ezzel törődni,nem akartam gondolni sem rá.Kizártam a külvilágot, és csak tapostam a gázpedált anélkül, hogy tudtam volna merre is megyek.Vitt magával az út, és sodort az idő,s mire feleszméltem, már napok és egy fél világ választott el Lexitől.Az érzés ott lüktetett bennem..az érzés, hogy szeretem, hogy Ő jelent nekem mindent,de felülkerekedett rajtam a fájdalom, és gyerekes módon inkább elmenekültem,kikapcsoltam minden érzelmet.Mentem tovább.
Három..talán négy napja lehettem úton,ész nélkül rohanva amikor egy poros kisváros eldugott szegletében megszálltam egy régi motelban. A tulaj nem kérdezett semmit, és nem mondott semmit. Közölte a napi díjat és kitett elém egy szobakulcsot.Szó nélkül fizettem,majd megkerestem a szobát.A legfelső emeleti folyosó, legutolsó ajtaja.Benyitottam,és ugyan az a látvány fogadott, ami az épületben mindenhol.Pislákoló poros falilámpák,kopott,kifakult és málladozó tapéta,szakadt szőnyegek és dohos bútorok,de nem érdekelt.A zsalus ablakok, és a vastag régi függönyök, napközben elrejtettek,éjjel pedig úgysincs szükségem a szobára.Eldöntöttem, hogy tehetetlenségem és elkeseredettségem leküzdése érdekében, vadászni fogok..legalább eltereli valami a gondolataim.
Minden városnak megvannak a maga titkai,s ugyan úgy itt is,vannak gonosz teremtmények, akik rettegésben tartják az egyszerű halandó lakosokat.Ha csak egyet is sikerül a másvilágra küldenem,már nem volt hiábavaló, hogy idejöttem.De ami a legfontosabb, hogy amíg a vadászatra koncentrálok,nem azon jár az agyam, hogy haldoklik akit szeretek.
Határozott mozdulattal becsuktam magam mögött az ajtót,elfordítottam a kulcsot a zárban, és ledobtam az ágy mellé a táskámat.Fáradt voltam,aludni akartam, de nem tehettem meg.Hajtott a vágy, hogy tegyek valamit.A szobában található egyetlen rozoga és repedezett asztalra kipakoltam a fegyvereimet.Késeket,puskákat,varázslatot..gyógyfüveket,és talizmánokat, mindent amit portyázásaim során használtam.Módszeresen szétszedtem és újra összeraktam a lőfegyvereket,a késeket megtisztogattam, és átnéztem a többi holmit is,csak hogy utána ugyan úgy visszapakoljam a táskába.Volt még három órám alkonyatig,és túl nehéz volt addig tétlenül ülni, de nem tehettem mást.Elnyújtóztam az ágyon,lehunytam a szemem és várakoztam.Figyeltem az apró neszekre.A sikátorban vadászó macskára,a tető gerendái között csipogó és az éjjelt váró denevérekre,a tulaj csoszogására a földszinten,és a távolabbi zajokra.Semmi érdekes.Autók a főúton,iskolából hazafelé igyekvő gyerekek, egy nyikorgó üzletajtó..és mégis..volt valami a hétköznapi zajokban ami megragadta a figyelmem.Elvegyült, már már el is veszett a többi között, s mégis kitűnt.Egy nő magassarkú cipőjének hangja.Kopp-kopp-kopp.Magabiztos,és megfontolt.Kopp-kopp-kopp.Nem olyan mint a többi ember lépteinek zaja. A többiek mind sietnek, és rohannak.Félnek és igyekeznek minél előbb hazajutni,magukra zárni az ajtókat és ablakokat, hogy aztán rettegve várják az új napot.Egytől egyik zaklatottak,szinte a szívük kalapálását is hallom.De ez a nő más.Nem fél,nem siet,nem akar elbújni.Szemlélődik, keres valamit..valakit, vagy talán vár.Vár valakire vagy valamire..barátra, ellenségre,prédára.Ki tudja..
Rövid töprengés után eldöntöttem, hogy amint leszáll az éj, megkeresem.A nyomába eredek, és kiderítem ki vagy mi Ő.Ha gonosz,leszámolok vele.
Az órák csigalassúsággal teltek, a nap pedig kitartóan fenn ült az égen, mintha szabotálni akarna, mintha nem akarná átengedni előkelő helyét a holdnak és az éjszakának,de lassacskán mégis egyre lejjebb ereszkedett a sötétedő égbolton.Amint utolsó sugarai is eltűntek, s az alkonyat árnyai megjelentek,vállamra vettem a táskámat, és útnak indultam.Kis utcákon és sötét sikátorokon keresztül a főút felé igyekeztem, remélve, hogy megtalálom a rejtélyes nő nyomati.Nem is gondoltam, mennyire könnyű dolgom lesz..az egyik sarkon befordulva bódító édes illat csapta meg az orrom,s nem is olyan messze, ott volt az illat gazdája is.Fel-alá sétálgatott egy utcai lámpa fénykörében,ugyan azzal a nyugodt magabiztossággal amivel délután,s tisztán hallottam léptei koppanását.Nem mentem közelebb, csak figyeltem.Meg kellett állapítanom, hogy gyönyörű,s szinte nem is erről a világról való.Hosszú derékig érő lángvörös haja lágy hullámokban omlott a hátára,zöld macskaszeme pedig úgy villogott a lámpafényben mint valami prizma.Biztos voltam benne, hogy nem egyszerű halandó.Térdig érő fekete kabátot viselt, amit lazán megkötött a derekán,s hozzá fényes fekete magassarkú cipőt.Kisvártatva kinyílt a szemközti kocsma ajtaja, és egy részeg férfi esett ki rajta.A nő felkapta a fejét, és figyelni kezdett.A férfi nagy küzdelem árán talpra tornászta magát, s ekkor vette észre az út túloldalán várakozó szépséget.A nő erre elmosolyodott, megfordult, és magabiztosan elindult az ellenkező irányba, a férfi pedig követte.Más esetben ezen nem lepődtem volna meg, de most úgy éreztem készül valami.Tisztes távolságból követtem őket, s figyeltem ahogy a férfi bukdácsolva igyekszik utolérni a nőt, míg ő néha mosolyogva hátratekint ezzel is ösztönözve áldozatát.
A város széléhez közeledve, a vörös hajú szépség befordult egy sarkon,majd a kopogás abbamaradt.Hallottam, ahogy kinyílt majd csukódott egy ajtó,de mire a sarokhoz értem, mindketten eltűntek.A sikátor zsákutca volt, a végén nehéz vas ajtóval, az ajtó fölött egy lámpával, benne piros égővel.Elmosolyodtam.-Egy bordélyház.Gondolhattam volna.A nő pedig kuncsaftra váró kurtizán.-gondoltam, s már fordultam volna,hogy új nyomok után kutassak, amikor meghallottam beszélni a nőt.A hangja távoli volt, elmosódott, s mégis ki lehetett érezni belőle, hogy nem természetes.Felfelé nézve megtaláltam az egyetlen ablakot,ahonnan fény szűrődött ki.Az ereszcsatornába kapaszkodva felmásztam a szemközti ház tetejére, és benéztem az ablakon.Szépen berendezett kis szerelmi fészek volt.Vörös bársonnyal, fehér selyemmel, virágokkal, tükrökkel és gyertyákkal,mégis nyugtalanított.A részeg férfi az ágyon ült, félig letolt gatyával, és a nőt nézte, aki előtte állt, és miközben lassan ringatózott levette a kabátját,ami alatt teljesen meztelen volt.Ahogy a ruhadarab a földre hullt, észrevettem a nő oldalán végighúzódó hatalmas főnixmadarat mintázó tetoválást, ami bámulatosan élethűnek tűnt.Nem állt szándékomban végignézni két ember légyottját, mégis maradásra késztetett az a különös érzés, miszerint a nő nem ember.Feszülten figyeltem miközben a férfi ölébe ült, aki röhögve markolászta a combjait, s ekkor igazolódott be a gyanúm.A nő megcsókolta, s a férfi holtan hanyatlott az ágyra.Ekkor hatalmas csattanással kicsapódott a vasajtó, de amikor lenéztem, már csak egy árnyat láttam besurranni rajta.Felnéztem a nőre, s láttam amint félelem villan azokban a hihetetlenül zöld macskaszemekben.Magára kapta a kabátját, majd a kezében fogva a cipőit nekifutásból kiugrott az ablakon.Nagy zajjal a konténerek között ért földet, és ha nem láttam volna a saját szememmel a történteket, megesküdtem volna rá, hogy nem éli túl a landolást.Ezzel szemben, sértetlenül került ki a zuhanásból,és fejvesztve rohanni kezdett.Nem téveszthettem szem elől, ezért a táskámat ott hagytam, és tetőről tetőre ugrálva követtem.Úgy látszott nem tudja merre megy, csak menekül.Nyoma sem volt a lassú, megfontolt lépteknek,vagy a magabiztosságnak.Rohant az életéért.Újabb kis zsákutcába futott, ahonnan nem volt kiút.Leugrottam a tetőről,s elzártam előle a menekülési utat.Elővettem egy kést az övemből, a nyakához szegeztem és sarokba szorítottam.Most először néztem igazán a szemébe, a gyönyörű macskaszemek könnyben úsztak,a szíve pedig majd kiugrott a helyéről, úgy zakatolt.Jobban megnézve nem is volt igazán nő.Velem egykorú lehetett, egy lány.Az arcára kiült a rettegés....