24.
Nincs a világon olyan kislány, vagy kisfiú, felnőtt nő, vagy férfi, aki ne álmodozna.Mindenki szeretne valamit.Valami elérhetetlent, amit csak az álmain keresztül képes megfogni.Vannak akik természetfölötti erőt, halhatatlanságot,mások gyógyító erőt szeretnének,és akadnak olyanok is, akik hatalmas vagyon után áhítoznak.Kislány koromban én is álmodoztam, csakhogy én nem a mindenki által jól ismert, rózsaszín ködben úszó, toronyba zárt királylány akartam lenni.Nem!Az én gyerekkori álmaimban sokkal inkább nagy varázserővel bíró, páncélos, harcos hercegnő voltam, aki száz veszélyen és kalandon verekszi át magát.Aki tetszőleges alakot képes ölteni, s mindig győzedelmeskedik a gonosz felett.Akkor még nem tudhattam, milyen közel is vagyok ahhoz, hogy vágyaim teljesüljenek.Fanatikus módon bújtam a lovagokról, és sárkányokról, szörnyekről, és boszorkányokról szóló meséket, és vágyakozva játszottam el a történeteket.Bármit megadtam volna azért, hogy a saját szememmel láthassak tűzokádó sárkányokat, vagy gyönyörű egyszarvún lovagolhassak, s most, hogy itt volt minden egy karnyújtásnyira tőlem, már nem vágytam rá annyira.
 Szokatlanul nagy csenddel,és a szemhéjamon átszűrődő reggeli derengés hiányával ébredtem.A másik oldalamra fordulva, résnyire nyitott szemmel igyekeztem körülnézni a szobában,s közben az agyam által a felszínre lökött emlékeket felfogni.Lassan tudatosult bennem,hogy abban az atombiztos bunkerben vagyok, ahová előző nap érkeztünk, s hogy azért hiányzott a reggeli fény, mert nincsenek ablakok.Felültem az ágyban, és fázósan bugyoláltam be magam a takaróba.Beletemettem az arcom, és a hely átható,régi, enyhén dohos szaga mellett, jól esett az az ismerős illat, amit a takaróm árasztott.Nehézkesen feltápászkodtam, és lassú léptekkel indultam el az ajtó felé, ami alatt pislákoló fény kúszott be.Óvatosan kinyitottam, és kiléptem a szobából.Az egyik fotelben ott ült Adam, s tapasztalnom kellett, hogy a szívem, még mindig őrült vágtába kezd a közelében.Közelebb mentem hozzá, és megkerültem,hogy szemben legyek vele.Egy málladozó, sárgás lapokból álló könyvet olvasgatott, s amikor meglátott,kedvesen elmosolyodott, és letette a könyvet.Megfogtam a felém nyújtott kezét, és az ölébe telepedtem.Összegömbölyödve bújtam hozzá, miközben Ő a hátamat simogatta.-Minden rendben van?-kérdeztem rekedt hangon suttogva.Adam egy ideig mélyen hallgatott, majd nagyot sóhajtva, gondterhelten válaszolt-Egyelőre minden nyugodt.Voltam odafenn. Feltűnően nyugodt minden.Sőt!Zavaróan nyugodt.Se madarak, se állatok.Semmi!Jó lesz óvatosnak lennünk ha kimerészkedünk majd innen!-tovább simogatott, és én elmerültem a gondolataimban.Főként az járt a fejemben, hogy mi lesz akkor, ha egy seregnyi gonosz lény támad ránk, és mi csak ketten vagyunk.Háromszoros túlerővel még csak-csak elbánnánk, de nekem fogalmam sem volt, hogy mekkora túlerőre számítsak.Nem mertem megkérdezni tőle, hogy mi történik akkor,ha sarokba szorítanak minket.Azzal tisztában voltam, hogy a bunkerbe nem tudnak bejönni, ahogy azzal is, hogy egy idő után nem lesz más választásunk, mint kimenni, és felvenni a harcot, mert ha elfogynak a készletek, idebenn nem tehetünk mást, éhen halunk, vagy kockáztatunk.Ahogy ott ültem az ölében, ugyan azt a biztonságot éreztem, mint mindig, mikor féltőn átkarolt.Ilyenkor magától értetődőnek tűnt, hogy minden rendben lesz.A valóság azonban, mint jeges szél,úgy söpört végig álmodozásomon:semmi sincs rendben!Mint akit darázs csípett meg, úgy pattantam fel, és a kezemet tördelve,zaklatottan kezdtem fel, s alá mászkálni.Megrémültem,kétségbeestem, és halálosan elkeseredtem.Gyors fejszámolás után rá kellett döbbennem, hogy a készleteink,az élelem és a víz, maximum egy hétig tart ki,még akkor is, ha nagyon beosztjuk.Leültem a másik fotelbe, és nyugalmat erőltettem magamra.Nem veszíthettem el a hidegvéremet, mert a kiborulásom beláthatatlan következményekkel járhatott.Nem mondtam el neki, mert nem akartam még több gondot a vállára akasztani, de napról napra hevesebben törtek rám az érzelmek, és voltak olyan percek, amikor erős önuralomra volt szükségem, hogy féken tartsam magam.Kisimítottam az arcomból egy kósza hajtincset,és előre dőltem-Tudod, hogy nem maradhatunk itt!Én is tisztában vagyok azzal, hogy jelenleg ez a hely a legbiztonságosabb, de a vesztünket is jelentheti, ha sarokba szorítanak minket.Még az előtt kell elindulnunk, hogy a lények ideérnének.-mondtam, és némán vártam, hogy Adam átgondolja a hallottakat.Egy örökkévalóságnak tűnt az a néhány perc, míg némaságba burkolózva a lehetőségeinket latolgatta, s végül bólintott.-Ha rajtam múlna, tudod, hogy el nem mozdulnék innen, mert úgy gondolom, hogy itt vagy  a legnagyobb biztonságban...egy ideig még.Persze a kiteljesedésed némi problémát vet fel, de biztosan megoldható lenne,viszont igazad van.Ha itt ragadunk, és minden tartalékunk elfogy, nagyobb veszélyben leszünk menekülés közben, mint ha még most elindulunk.-felelte, majd feltápászkodott, és egy ujjával végigsimított a nyakamon.Az arcán mélységes aggodalom látszott.-Most kimegyek, és körülnézek, addig te pakolj össze.Bármikor, indulhatunk, és jobb ha azzal is tisztában vagy, hogy ha innen elmegyünk, sehol sem maradhatunk egy-két napnál többet, különben ránk találnak.-azzal magára vette a kabátját, és távozott.Tudtam, hogy igaza van.Tisztában voltam a menekülés minden hátulütőjével, és előnyével.Azzal, hogy nem lesznek barátaim, hogy nem lesz otthonom, de legalább nem fogom hátralevő életem, ami valljuk be, lehet hogy nem is lesz olyan rövid, bezárva egy katonai bunkerben leélni.Rutinosan kezdtem összepakolni,habár nem volt nehéz dolgom,mert a holmijaink nagy része még a táskákban volt.Mindenünket összepakoltam, és átnéztem a szekrényeket, hátha ráakadok valami hasznosra is.Találtam használható bányászlámpákat, pár üveg tiszta alkoholt, és egy fedeles kosarat, amit a macskámnak ajándékoztam.Úgy véltem, könnyebb lesz kosárban szállítani.Miután elkészültem, csak ültem és vártam.Órák teltek el néma mozdulatlanságban, de Adam nem tért vissza.Felálltam és járkálni kezdtem, de csak nem jött, és már-már aggódni kezdtem, amikor hallottam, ahogy a páncélajtó kerékzárja nehézkesen elfordul, és Ő sietősen belép az ajtó résén.Abban a pillanatban láttam rajta, hogy valami nincs rendben.-Mi...mi történt?-kérdeztem tágra nyílt szemekkel.-Gyorsabbak mint hittem!Indulunk!Most azonnal!-Hadarta, és felkapott annyi táskát amennyit csak elbírt,majd mint érkezésünkkor most is telepakolt egy csillét, majd hatalmas léptekkel megindult kifelé.Rohanva követtem.Rettegtem attól, hogy valami ránk támad.Minden sziklakiszögellésnél felkészültem arra, hogy egy démon, egy kaszás, vagy valami még rosszabb jön elő,és tehetetlen leszek.Ezt el is mondtam Adamnak, de ő csak nevetett-Lexi!Normális vagy?Sárkány vagy, halálos fegyverekkel a kezedben!Kevéssé hiszem, hogy nem tudnál mit tenni!A nevetése megugrasztotta a szívemet, és rámutatott arra, amit hajlamos voltam elfelejteni:egyre kevésbé voltam sebezhető.Egyre kevésbé voltam ember.Az út kifelé rövidebbnek tűnt, s amint elértük a terepjárót, villámgyorsan bedobáltunk mindent, és már indultunk is.A barlangból kiérve elvakított a nappali fény.Odabenn teljesen elveszítettem az időérzékemet, és most megdöbbenve vettem tudomásul, hogy fényes nappal van.A napfény valósággal égette a szemem.Előrehajoltam, és kikotortam egy napszemüveget a táskámból.Felhúzott lábakkal bámultam magam előtt az utat.A végeláthatatlan betonszalagot, amit csak követnünk kellett, hogy eljussunk bárhová.Az út két oldalán a fákat vastag zúzmara borította,alattuk pedig vörös,sárga és barna levelek vastag szőnyeget alkottak.Ezek szerint előző éjjel fagyott.Nem is csoda, hisz idefenn mindig jóval hidegebb van.Lassan balra fordítottam a fejem, és csöndben figyeltem Adamet.Feszült volt,és nyugtalan.Rohant, menekült olyan messzire amennyire csak tudott.Teljes sebességgel száguldottunk a kanyargós néptelen országúton.Ismét kinéztem az ablakon.A hegyek felett madarak repkedtek a sápadt szürke égen.Varjaknak néztem őket, bár még nem láttam tisztán odáig.-Hová megyünk?Van terved, vagy csak megyünk a vak világba?-kérdeztem,s Adam halvány mosolyt küldött  felém.Először nem válaszolt, s miután kérdőn néztem rá, nevetgélve felelte-Tudok egy helyet odafenn az Árnyék Hegységben.Egy vadászház, és ott lakik egy barátom.Arrafelé sűrűn, és rengeteget havazik.Olykor több mint egy méter mély hó is leesik.Úgy gondolom ott egy két napig biztonságban leszünk.Bólintottam, és nem kérdeztem többet.Bíztam benne.Tudtam, hogy óvatos,és nem sodorna minket veszélybe.Némaságba burkolóztam, és Honey-t simogattam, aki összegömbölyödve aludt az ölemben.Az ablaknak támasztott fejjel bámultam a tájat.Sűrű erdők,magas kopár sziklafalak, és mély szakadékok váltották egymást.Órákig egyikünk sem szólalt meg.Nem volt mondanivalónk.Tisztában voltunk azzal,hogy mire vállalkoztunk, és tudtuk, hogy óvatosnak kell lennünk.Lassan szürkülni kezdett, és mi még mindig úton voltunk.Épp elbóbiskoltam, amikor az autó megállt.Riadtan néztem fel.Nem tudtam mi történt.Reflexből a késeim után nyúltam, de Adam elkapta a kezem, és megállított.-Ssssh!Nincs semmi baj!Nézd!-kimutatott az ablakon.Az út szélén egy ütött kopott fa gerendaház állt, és az ajtó melletti tábla szerint egy panzió szerű kis fogadó volt, ahol a fáradt utazók megszállhattak.Értetlenül néztem Adamre,és Ő tudta mire gondolok.-Nem szállunk meg!Veszünk némi meleg ételt, azután indulunk tovább!-mondta, majd végigsimított a karomon-Várj meg itt! Puszit nyomott a homlokomra,kiszállt, és sietősen bement az ajtón.Hideg csípős szél rontott be az utastérbe, s én megborzongtam.Ott maradtam az autóban, egyedül a sötétben.Csak a fogadó lámpája nyújtott némi világosságot.Miközben vártam elkezdett szállingózni a hó.Nem voltam hozzászokva, hogy szeptemberben havat lássak,így hát megbabonázva néztem a szélvédőre hulló, s másodpercek alatt elolvadó pelyheket.Kis idő múlva Adam lépett ki az ajtón két hatalmas papírzacskóval a kezében.Pár lépéssel elérte az autót, beült, az ölembe pakolta szerzeményét, és már indult is.Forró gőz és étel illata csapott az arcomba amikor kinyitottam az egyiket.Gyorsan átnéztem mit is hozott nekem.Volt a zacskóban egy fél grillezett csirke, hatalmas sajtburger, csípős csirkeszárnyak,pizzaszelet,sült krumpli, és meleg tea.Mint aki hetek óta nem evett,úgy kezdtem tömni magamba az ételt, s néha egy-egy falatot Adam szájába is belegyömöszöltem.Ő csak nevetett.Furcsa módon felszabadultnak éreztem magam.Jó érzés volt menni, száguldani, s nem egy helyben ülni, és várni, hogy eljöjjön a vég.Amikor végeztem az evéssel, kinyitottam a másik zacskót, és az ölébe raktam, hogy Ő is tudjon enni.Odakinn már egészen sötét volt, s csak a terepjáró reflektorai világítottak megy egy szakaszt előttünk.Tele volt a hasam, és lassan leragadt a szemem.Akkor ott nem érdekelt semmi.Adam vezetés közben megfogta az egyik kezem, és én úgy aludtam el, hogy hüvelykujja a kézfejem cirógatta.