26.

Az embereknek sohasem szabadna elfelejteniük egy fontos igazságot: léteznek csodák!

Az éjjeli hóesés olyan halkan, és puhán érkezett,mint egy vadászó macska,s olyan vastagon fedte be a földet,mintha feltett szándéka lett volna mindent maga alá temetni,és úgy tűnt így is akar tenni, mert a vihar nem akart alábbhagyni.A rohanó szél minduntalan felkavarta a föld felé igyekvő pelyheket,támadást intézve az ablaktáblák ellen,és süvítve próbált bejutni a házba, ám a masszív gerendák ellenálltak neki.Lassan elhagyott az álom,s még behunyt szemmel nyújtózva a hátamra fordultam.A takaró kellemes meleg védelmében feküdve hallgattam a ház zajait;a felszálló melegtől nyikorgó és pattogó padlódeszkákat, de közben minden erőmmel az éjszakai álmomra igyekeztem visszaemlékezni,de túl zavaros volt ahhoz, hogy össze tudjam rakni a képeket.Kis idő után kibújtam az ágyból, majd villámgyorsan felöltöztem, és lesiettem a lépcsőn.Odalenn frissen sült kenyér, és kávé illata fogadott, valamint az asztalnál három aggódó ember.Megtorpantam, de Mary kedvesen intett, hogy üljek közéjük.Amint leültem Ő felpattant, és szorgoskodni kezdett, majd kisvártatva ételt rakott elém.Megköszöntem, és szép lassan enni kezdtem, de közben a szemem ide-oda járt hármójuk között.Túl baljósnak éreztem a hallgatásukat,de mégis úgy láttam, hogy nem lehet túl nagy a baj, ugyanis Adam egy helyben ült, méghozzá teljesen nyugodtan és egy pénzérmével babrált.Rápillantottam, mire Ő megvillantotta felém azt a jól ismert féloldalas mosolyát, amitől a szívem mindig ki akart ugrani, és beletúrt a hajamba,aminek következtében félrenyeltem, és majdnem megfulladtam.Végül nem bírtam tovább, meg kellett kérdeznem-Mondjátok!Történt valami amiről lemaradtam?Baj van?-letettem a villám és vártam a választ, ami Jamestől érkezett-Ugyan,dehogy!Nincsen semmi baj!Vagy esetleg látsz puskákat a kezünkben?-kérdezte nevetve, és hátradőlt.Megráztam a fejem, és folytattam az evést.Sietve befejeztem a reggelit, mert furdalt a kíváncsiság,és úgy tűnt mindannyian rám várnak.Megtöröltem a számat,és kérdőn néztem rájuk;vártam, hogy történjen valami.Ekkor James felállt,kinézett az ablakon, és megkérte Maryt, hogy mesélje el a saját történetét.Nem tudtam miként köthető össze velem, de figyelmesen hallgattam.A lány összehúzta maga előtt a vállára terített takarót,és halkan beszélni kezdett-Mint arra már az első percben rájöhettél, és tudom, hogy a gondolat megfogant a fejedben,hogy nem könnyű dolog orákulumnak lenni.A legváratlanabb pillanatokban törnek rám a látomások,és gyakran előfordul, hogy miután vége van egynek azt sem tudom hol vagyok.Vannak órákig, sőt napokig tartó látomásaim, amik nagyon megviselnek, de nem tudok ellenük mit tenni.Egészen kislány voltam még amikor kezdődött, és azóta is váltakozó időszakaim vannak.Hol ritkábban, hol pedig sűrűbben törnek rám.Veled szerencsésnek érezhetem magam,mert csak pár másodpercig tartott, mégis mindent elárult rólad.Olyan furcsa dolgokat is, amikről úgy gondoltam csak mesék, vagy hogy már régen nem léteznek.Azt kell, hogy mondjam megleptél!Olyan furcsa,de mégis csodálatosan egyedi vagy!Nem gondoltam volna, hogy valaha is részem lehet ebben!-mondta sugárzó mosollyal, de én nem értettem.Azt hittem válaszokat kapok,ezzel szemben csak még inkább összezavarodtam.-Bocsánat, de egy szót sem értek ebből az egészből!-motyogtam, és válaszra várva néztem körbe és Mary folytatta-Alessia! Bizonyára tudod, hogy nem vagy átlagos.Tudod magadról, hogy mi vagy; tisztában vagy azzal is, hogy két összeférhetetlen vérvonal kereszteződéséből jöttél létre, de hadd lepjelek meg még jobban!Nem tudom, hogy hallottál-e már a régmúlt korok ősi lényeiről?-kérdezte, s én a fejem ráztam. Adam azonban egyre zaklatottabbnak tűnt, és eltűnt az arcáról minden nyugodt kifejezés.Összeráncolta a szemöldökét,és az ujjait tördelte.Tudtam, hogy nem jelent jót.-Még mindig nem értem!Nem tudok ezekről semmit!-feleltem, és kértem a lányt, hogy fejezze be a történetet.-Furcsa álmaid, és bombabiztos megérzéseid vannak,amik rendszerint be is igazolódnak.Amellett hogy boszorkány, sárkány is vagy,ami önmagában is elég furcsa, de a lelked mélyén még rejtőznek olyan dolgok, amik előttem is rejtve vannak, és csak idővel mutatkoznak meg.Viszont egy ma reggeli történés után, biztos lehetek abban amit láttam. Alessia, te egy Éjfúria vagy!-jelentette be, és fejezte be a mondókáját, aminek következtében megütközve bámultam rá, és egy szót sem értettem.Úgy éreztem , hogy ez valami vicc, és vártam, hogy mikor nevetik el magukat.Bizonyára ezt Mary is észrevette, mert aggodalmasan végigsimított a hajamon, majd felállt, és maga után húzott, egészen az ablakig-Nézz ki Lexi, és mondd el mit látsz!-javasolta, miközben a hátamat simogatta.Hunyorogva néztem ki a vakító fehéren kavargó hóesésbe, és amit láttam, mélységesen megdöbbentett.Odakinn az erdő szélén, ahol a fák még ritkásan álltak, farkasok, pumák, és medvék dacoltak az erős széllel és hóval.Sohasem láttam azelőtt ehhez foghatót, és felidézni sem tudtam, hogy hallottam volna valaha ilyenről.Alig hallhatóan suttogtam-Ez lehetetlen!Ezekkel az állatokkal álmodtam!Jobban megnézve a falkát voltak olyan példányok is, amik jóval nagyobbak, legalább három-négyszer akkorák voltak mint egy megszokott méretű kifejlett állat.-Nem hiszem el!Ilyen a világon nincs!-mondtam, olyan közel az ablakhoz, hogy a leheletem foltot hagyott az ablaküvegen.A többiek csendben álltak a háttérben, és valahol tudat alatt éreztem Adam ingadozó feszültségét, de ez valahogy mind elhalványult a tudatom egy másik dimenziójával szemben.Lassan rájöttem, hogy hogyan kerültek oda azok az állatok, arra, hogy miért vannak ott,és tudtam láttam ahogy Mary elmosolyodik.-Kezded érteni igaz?-kérdezte, és megszorította a kezem.Bólintottam, jelezvén, hogy egyre tisztábban látom a dolgot.Hirtelen ötlettől vezérelve az ajtóhoz siettem, feltéptem, és kirohantam a hóesésbe.Hallottam magam mögött ahogy Adam felkiált, és Jamest, ahogy igyekszik visszatartani, de nem álltam meg.Csak rohantam az erdő felé, hogy aztán megtorpanjak, és szembe találjam magam az állatokkal.Fel voltam készülve arra, hogy nekem támadnak, ahogy arra is, hogy elszaladnak amint odaérek, de nem így történt.Ahogy ott álltam,és néztem őket, furcsa melegség járt át, s önkéntelenül belesuttogtam a süvítő szélbe-Én hívtalak ide titeket igaz?A szavak nyomban elhaltak, ahogy elhagyták a számat, de úgy tűnt ők mégis meghallották, mert a tömegből kivált egy óriási ezüstös szürke szőrű puma,és egyenesen felém tartott.A szél belefújta a havat a szemembe, így csak hunyorogva tudtam figyelni, ahogy lassú, óvatos léptekkel közeledik felém, s közben egy percre sem veszi le rólam a szemét.Már csak pár méter választott el tőle, amikor ösztönösen felemeltem a kezem, és felé nyúltam.Abban a pillanatban megtorpant és azt hittem rám veti magát, amikor legnagyobb meglepetésemre hozzányomta az orrát a kezemhez, és kismacska módjára halkan dorombolni kezdett.Mintha megállt volna az idő, és minden más eltűnt volna a világról.Ott álltunk a hópelyhek forgatagában, és én hallottam őt, a gondolatait, és éreztem az érzéseit.Furcsa, megmagyarázhatatlan, és mégis mély és ösztönös bizalom volt köztönk.A puma úgy tornyosult fölém mint egy hegy, mégsem féltem tőle,s gondolatainak köszönhetően azt is tudtam miért hívtam ide őket.Egy másodpercig még túláradó örömmel néztem rá,majd elszakadva tőle rohantam vissza a házba.Szinte berepültem az ajtón,és úgy éreztem fel vagyok töltődve, és tele vagyok boldogsággal, ez azonban rögtön alábbhagyott, amint megláttam, hogy Adam rángatózik az idegtől.Remegő tagokkal, mutogatva, és érthetetlenül üvöltve közeledett felém, hogy aztán olyan szorosan öleljen magához, ahogyan csak tud-Aggódtam érted, de James nem engedett utánad!-suttogta a hajamba, és nem akart elengedni.-Tudom!Sajnálom!-mondtam neki, és gyengéden lefejtettem magamról a karjait, bár látszott rajta, hogy még nem fogta fel mi történik.Mary helyettem is elmondta neki, azt is, amit én sem tudtam-Az Éjfúriák olyan lények, akik hatással vannak mindenre a Földön.Uralni tudják az őselemeket, az állatokat, az embereket.Akarva, és akaratlanul is hatással vannak a környezetükre.Épp ezért van, hogy Lexi félelme, felszabadulva a tudatalatti, jelen esetben álomképéből hozzá vonzotta a régió legerősebb állatait.Ezért ül és várakozik odakinn egy farkasfalka, és egyébként magányosan élő pumák és medvék. Mindd miatta vannak itt.Segítenek ha kell.-befejezte a mondatot, és anyáskodó mozdulattal, megpaskolta Adam vállát, akin látszott,hogy nem találja a szavakat.Bólintott, majd szó nélkül újra átölelt,és én ugyan azzal a kislányos boldogsággal bújtam hozzá, mint mindig. Honey dörgölőzött a lábamhoz és én tudtam, Ő a legrégibb barátom.Az odakinn várakozó állatseregletre gondoltam és csak remélni tudtam, hogy nem fognak megfagyni őrködés közben.Mélységes csendbe burkolózva ültünk, és mintha még a lélegzetvételünk is óvatoskodó lett volna.Hallgattam a szívverésünket, s hirtelen egy olyan fáradtság tört rám, mint amilyen még soha.Úgy éreztem menten leragad a szemem, és elalszok, pedig nem sok idő telt el azóta, hogy felkeltem.Minden erőmmel igyekeztem ébren maradni,míg végül már nem bírtam tovább, és lecsukódott a szemem.A karom lehanyatlott, s elhagyott minden erőm. Adam rémülten kapott utánam, ahogy a súlyomnál fogva hátra zuhantam.Még érzékeltem ahogyan körülöttem rohangálnak, és értelmetlenül, zaklatottan beszélnek egymáshoz, de nem értettem őket.Éreztem ahogy erős karok ragadnak meg, és a levegőbe emelkedek.Biztos voltam benne, hogy Adam emelt fel, s igyekszik eljuttatni az ágyig.Kis idő elteltével a hátam alatt éreztem az ágy puha matracát, és Mary apró kezét a homlokomon, amint éppen információt próbál szerezni a történtekről.Mintha nem is aludtam volna; a tudatom nagyjából tiszta volt, csupán mozdulni nem tudtam.Ki akartam nyitni a szemem, felemelni a karom,vagy teli torokból üvölteni, ordítani, hogy hallom őket.Hallok minden egyes szót, de nem értem mit mondanak.Ott voltam, és nem aludtam, de ők nem tudták ezt. Hallottam Mary csendes, de aggódó szavait, Jamest ahogy mély hangján igyekszik nyugalmat sugározni, és Adamet, ahogyan igyekszik csendben, visszafojtottan őrjöngeni tehetetlenségében, és kétségbeesésében.Éreztem az arcom mellett Honey kicsiny,meleg szőrös testét,ahogy a fülembe dorombol, és az arcomat tapogatva, vagy az orrával bökdösve igyekszik felébreszteni.Hallottam azt is, ahogy a régi fa lépcső recseg és nyikorog ahogy egy nehéz test halad rajta felfelé, azt, ahogyan halkan nyikorogva kinyílik az ajtó, és a szobában lévők lélegzete elakad,ezután megrázkódott az ágy, és egy hatalmas, súlyos meleg test nehezedett rám.Fenyőtű,rothadó levelek, és föld mély szaga hatolt az orromba. Naria volt az; a hatalmas ezüstös puma, akivel nem olyan régen találkoztam odakinn a hóviharban.Hallottam a gondolatait, ahogy kommunikálni próbált velem, de neki sem tudtam válaszolni, nem jutottak el hozzá a gondolataim,pedig próbálkoztam, komolyan, nagyon erősen próbálkoztam, de eredménytelenül. Adam kiviharzott az ajtón, lerohant a lépcsőn,és hallottam ahogy a bejárati ajtót feltépve távozik a házból.Ő sosem hagyna magamra, és most mégis elment.Meghallottam egy távolodó autó hangját, és tudatosult bennem, hogy messzebbre megy mint gondoltam.Kezdett szétesni a kép,és homályosodott a tudatom.Bajban voltam....

25.

Idővel mindenki rájön...ki hosszabb, ki rövidebb idő alatt, de kétségtelen, hogy mindenkiben tudatosul...Hatalmas erők rejlenek a lelkünk mélyén!

Az autó zötykölődve tért le a betonozott útról, egy másik, alig észrevehető földútra, amit nem meglepő módon sűrű erdő szegélyezett.Kinéztem az ablakon.A sötétség ellenére is jól láttam, hogy a bozót csaknem teljesen áthatolhatatlan.Az öreg, vaskos és göcsörtös fák olyan közel nőttek egymáshoz, hogy már-már összeértek.Lombjuk és gyökerük összeölelkezett,s olyan sűrű volt, hogy nem is látszott felettünk az égbolt.Az út meredeken felfelé emelkedett, és kanyargott, néhol kiálló sziklák nehezítették az átjárást, máshol kidőlt fatörzsekkel kellett megbirkóznunk.Pár kilométerrel arrébb a hegyet mély szakadék szelte ketté, sebesen rohanó, hangosan zúgó folyóval a mélyben.A két oldalt mohás, ősrégi fahíd kötötte össze,ami keservesen nyikorogva sírt az autó súlya alatt, amikor araszolva áthaladtunk rajta,s biztonságosan megérkeztünk a túlpartra, újra elvesztünk az erdőben.Úgy tűnt, sohasem ér véget az utazás, és a hó is egyre sűrűbben hullott.Néhol már a földre hullott leveleken is megmaradt.A sötétség is olyan áthatolhatatlan volt a csillagtalan éjszakában, mintha a világ összes fényforrása kialudt volna.Hosszas bolyongás után haloványan derengő fényfolt jelent meg a fák között, s ahogy közeledtünk egy emeletes, vastag gerendákból épült ház bontakozott ki a homályból. Ablakain meleg fény áradt ki, és a kéményből füst gomolygott fel.Ahogy megálltunk a ház mellett, kivágódott az ajtó, és egy méreteiben Adamet is majdnem megszégyenítő férfi indult felénk, nyomában egy törékeny, körülbelül korombeli lánnyal a nyomában. Adam széles mosollyal az arcán kipattant a kocsiból,és a férfihoz érve boldogan átölelték egymást, majd felkapta a lányt, és párszor körbe forgott vele.Az üvegen át néztem a jelenetet.Olyanok voltak mint egy boldog család, akik hosszú idő után ismét találkoztak.Csak bámultam őket a sötétből, és furcsán nehéznek éreztem a szívemet.Olyannak, mint egy nagy követ, és a családomra gondoltam.Nem tudják merre járok, és nem tudhatnak rólam semmit.Tudtam, hogy jobb így nekik.Miközben lelki fájdalmammal voltam elfoglalva, Adam jött oda hozzám, kinyitotta az ajtót, és a kezemnél fogva felhúzott az ülésről.A szél összeborzolta a hajam,és a nyakamba fújta a havat,míg Honey kétségbeesve kapaszkodott a kabátomba.Ahogy közelebb értünk a két emberhez, az arcuk is tisztán láthatóvá vált.A férfi mosolygós,kedves barna szemű ember volt, és boldogan, fülig érő mosollyal ölelt át-Nagyon örülök, hogy megismerhetlek Lexi!James vagyok!Már nagyon vártunk!-mondta és megveregette a vállam.Tétován rámosolyogtam,bólintottam, és a lány felé fordultam.Olyan apró volt mint én, de sokkal törékenyebb.Hosszúkás, enyhén szív alakú arcát  vékony szálú, de bámulatosan sok nagyon szőke hajszál keretezte,és hatalmas kék szeme csak úgy világított szinte hófehér bőre mellett.Mosolyogva fogta meg a kezem,de abban a pillanatban mintha egy másik, idegen világba lépett volna át.Az arcáról eltűnt a mosoly, és minden más kifejezés, szeme kikerekedett, pupillája hatalmasra tágult, s mintha egy másik dimenzió történéseit szemlélte volna.Mindez azonban csak néhány pillanatig tartott, s újra megjelent az arcán az előbbi jóságos mosoly.Kis,törékeny kezét az arcomra tette-Mary vagyok!Légy üdvözölve nálunk!-suttogta a fülembe miközben megölelt.Köszönöm!-motyogtam,és elindultam, mert kedvesen a ház felé tessékeltek,én azonban nem tudtam elfelejteni azt a pár másodpercet.A házba belépve  megcsapott a meleg,és egy otthonos érzés, amit évek óta nem éreztem.A ház belsejében is a fa dominált,fa padló, gerenda falak és mennyezet, a szemközti falon pedig hatalmas, kőből rakott kandalló állt.Az egyik sarokban kis konyha és egy nagy, fényesre suvickolt fa asztal hat székkel, a kandalló előtt pedig puha fotelek és kanapé, kötött takarókkal letakarva.Bámulatosan otthonos hely volt.A világítást megannyi gyertya, és bányászlámpa szolgáltatta.Mary leültetett az asztalhoz, puha takarót terített a vállamra, teát és süteményt tett elém, majd leült velem szemben.Nem sokkal később, a csomagjaink behordása után James és Adam is csatlakozott hozzánk.Hosszasan faggattak minket mindenről,ami azóta történt velünk, hogy először találkoztunk.Mire a történetünk végére értünk, Adam felfalt egy tál süteményt, és láttam rajta, hogy fárad, engem azonban nem hagytak nyugodni a történtek.Vacilláltam még egy ideig, de végül a kíváncsiságom győzött-Öhm...ne haragudj Mary, hogy megkérdezem, de amikor megfogtad a kezem...mintha egy másik dimenzióba néztél volna át.Mi történt veled?-kérdeztem, és felváltva néztem a lányra, majd Jamesre.Mary ismét megfogta a kezem, és James beszélni kezdett-Tudod Lexi, Mary egy orákulum.A jövőbe lát, de ezen kívül átlát a fátylon is, ami az emberek igazi énjét rejti el a világ elől.Ha jól gondolom, rólad is megtudott valamit, amit bizonyára el fog mondani neked!-felelte, és nevetni kezdett.Kétségbeesve néztem Maryre, és egy cseppet sem találtam nevetségesnek a helyzetet.Mit tudhatott meg rólam, amit én még nem tudok?Milyen titkok lehetnek még rejtve előttem?Tudni akartam mindent, amit a lány látott,de túl kimerültnek éreztem magam, és nem akartam mást mint egy forró fürdőt, és egy ágyat.Csak bámultam magam elé, és a hangok körülöttem egyre tompultak.Homályosan észleltem, hogy Adam feláll, és Jamesszel együtt kimegy a házból, Mary szintén feláll az asztaltól, megsimogatja a vállam, majd odébb megy.Összerezzentem, ahogy Honey leugrott az ölemből, és hangos dorombolással kezdte inni a tejet, amit a lány adott neki.Kirázott a hideg, és nagyot ásítottam, majd én is feltápászkodtam.Összefontam magam előtt a karom, és a kis konyhához sétáltam-Mary!Megmutatnád a szobát ahol aludni fogunk?-kérdeztem, és fáradtan rá mosolyogtam.Szó nélkül kézen fogott,és felvitt az emeletre,ahol a lépcső végén hosszú folyosóra értünk.Innen nyílt a fürdő, a két hálószoba, és a terasz, ami a völgyre nézett.Mary kedvesen a távolabbi szobába vezetett, és kitárta előttem az ajtót.A szobában gyertyák égtek, hangulatos derengésbe vonva a szobát,és meleg, mézeskalács illat érződött.Az ágyon törölközők, és köntösök, és pizsama várt.Megköszöntem,majd leroskadtam az ágyra.Úgy éreztem évszázados terhek nyomják a vállam.Néha úgy éreztem elveszítem önmagam, s mindig valami rossz dolognak kellett történnie ahhoz, hogy visszataláljak magamhoz.Most azonban tudtam ki vagyok, és megingathatatlanul éreztem, hogy élek.Fogtam egy törölközőt és átmentem a fürdőbe.Kinyitottam a csapot, majd a ruháimat lehámozva magamról a földre dobáltam őket, és amíg arra vártam, hogy megteljen a kád megálltam a tükör előtt és szemügyre vettem magam.Az arcom makulátlan volt, csupán fáradtság látszódott rajta,a nemrég szerzett sebeknek azonban nyoma sem volt.Beletúrtam a hajamba;sokkal erősebbnek, többnek, és fényesebbnek tűnt mint az előtt, és talán még hosszabb is volt.Halványan elmosolyodtam, mert titkon tetszett amit látok,mégis furcsa volt;láttam magam, de mintha nem is én lettem volna.A vonásaim élesebben látszódtak mint azelőtt, és a szemem mély barna tónusa is megváltozott, most már-már fekete volt, kékes, acélszürke árnyalattal.Megbabonázva néztem szembe saját magammal, majd elszakítottam a tekintetem a tükörről, és bemásztam a kádba.A forró víz úgy ölelt körül, mint egy védelmező, és tisztító burok. Egészen az államig belecsúsztam, s még a szemem is lehunytam.Majdnem elaludtam,amikor meghallottam az ajtó nyikorgását,és a súlyos léptek alatt recsegő padlódeszkákat. Felnéztem, és Adam nézett le rám;ezután lassan levetkőzött,beszállt mellém a kádba,és gyengéden magához húzott.Ahogy a testem hozzá simult,a szívem olyan őrült vágtába kezdett mint egy megvadult versenyló, a torkom kiszáradt,és olyan elviselhetetlen forróság öntött el,mintha a pokol tüze égetett volna.Zihálva bújtam hozzá, s századszor is hálát adtam azért, hogy Ő velem van.Még órákig feküdtünk ott a vízben egymás karjaiban,míg ki nem hűlt a víz,s kénytelenek nem voltunk kiszállni.Gyorsan megtöröltem magam,és visszamentem a szobába. Adam nem tartott velem,mert még beszélni akart Jamesszel,így ismét magamra maradtam.Míg én fürödtem, felhozta a csomagokat, ezért felvettem a saját pizsamámat,és bebújtam az ágyba.A gyertyák már éppen csak pislákoltak,s én az ágyból kibámulva az ablakon,még sokáig néztem ahogy szállingózik a hó,de végül megadtam magam a kimerültségnek.Furcsa érzéssel aludtam el,és ez elkísért a tudattalan világba is.Nyugtalanul aludtam,farkasokkal álmodtam,mert akkor még nem tudtam....

24.
Nincs a világon olyan kislány, vagy kisfiú, felnőtt nő, vagy férfi, aki ne álmodozna.Mindenki szeretne valamit.Valami elérhetetlent, amit csak az álmain keresztül képes megfogni.Vannak akik természetfölötti erőt, halhatatlanságot,mások gyógyító erőt szeretnének,és akadnak olyanok is, akik hatalmas vagyon után áhítoznak.Kislány koromban én is álmodoztam, csakhogy én nem a mindenki által jól ismert, rózsaszín ködben úszó, toronyba zárt királylány akartam lenni.Nem!Az én gyerekkori álmaimban sokkal inkább nagy varázserővel bíró, páncélos, harcos hercegnő voltam, aki száz veszélyen és kalandon verekszi át magát.Aki tetszőleges alakot képes ölteni, s mindig győzedelmeskedik a gonosz felett.Akkor még nem tudhattam, milyen közel is vagyok ahhoz, hogy vágyaim teljesüljenek.Fanatikus módon bújtam a lovagokról, és sárkányokról, szörnyekről, és boszorkányokról szóló meséket, és vágyakozva játszottam el a történeteket.Bármit megadtam volna azért, hogy a saját szememmel láthassak tűzokádó sárkányokat, vagy gyönyörű egyszarvún lovagolhassak, s most, hogy itt volt minden egy karnyújtásnyira tőlem, már nem vágytam rá annyira.
 Szokatlanul nagy csenddel,és a szemhéjamon átszűrődő reggeli derengés hiányával ébredtem.A másik oldalamra fordulva, résnyire nyitott szemmel igyekeztem körülnézni a szobában,s közben az agyam által a felszínre lökött emlékeket felfogni.Lassan tudatosult bennem,hogy abban az atombiztos bunkerben vagyok, ahová előző nap érkeztünk, s hogy azért hiányzott a reggeli fény, mert nincsenek ablakok.Felültem az ágyban, és fázósan bugyoláltam be magam a takaróba.Beletemettem az arcom, és a hely átható,régi, enyhén dohos szaga mellett, jól esett az az ismerős illat, amit a takaróm árasztott.Nehézkesen feltápászkodtam, és lassú léptekkel indultam el az ajtó felé, ami alatt pislákoló fény kúszott be.Óvatosan kinyitottam, és kiléptem a szobából.Az egyik fotelben ott ült Adam, s tapasztalnom kellett, hogy a szívem, még mindig őrült vágtába kezd a közelében.Közelebb mentem hozzá, és megkerültem,hogy szemben legyek vele.Egy málladozó, sárgás lapokból álló könyvet olvasgatott, s amikor meglátott,kedvesen elmosolyodott, és letette a könyvet.Megfogtam a felém nyújtott kezét, és az ölébe telepedtem.Összegömbölyödve bújtam hozzá, miközben Ő a hátamat simogatta.-Minden rendben van?-kérdeztem rekedt hangon suttogva.Adam egy ideig mélyen hallgatott, majd nagyot sóhajtva, gondterhelten válaszolt-Egyelőre minden nyugodt.Voltam odafenn. Feltűnően nyugodt minden.Sőt!Zavaróan nyugodt.Se madarak, se állatok.Semmi!Jó lesz óvatosnak lennünk ha kimerészkedünk majd innen!-tovább simogatott, és én elmerültem a gondolataimban.Főként az járt a fejemben, hogy mi lesz akkor, ha egy seregnyi gonosz lény támad ránk, és mi csak ketten vagyunk.Háromszoros túlerővel még csak-csak elbánnánk, de nekem fogalmam sem volt, hogy mekkora túlerőre számítsak.Nem mertem megkérdezni tőle, hogy mi történik akkor,ha sarokba szorítanak minket.Azzal tisztában voltam, hogy a bunkerbe nem tudnak bejönni, ahogy azzal is, hogy egy idő után nem lesz más választásunk, mint kimenni, és felvenni a harcot, mert ha elfogynak a készletek, idebenn nem tehetünk mást, éhen halunk, vagy kockáztatunk.Ahogy ott ültem az ölében, ugyan azt a biztonságot éreztem, mint mindig, mikor féltőn átkarolt.Ilyenkor magától értetődőnek tűnt, hogy minden rendben lesz.A valóság azonban, mint jeges szél,úgy söpört végig álmodozásomon:semmi sincs rendben!Mint akit darázs csípett meg, úgy pattantam fel, és a kezemet tördelve,zaklatottan kezdtem fel, s alá mászkálni.Megrémültem,kétségbeestem, és halálosan elkeseredtem.Gyors fejszámolás után rá kellett döbbennem, hogy a készleteink,az élelem és a víz, maximum egy hétig tart ki,még akkor is, ha nagyon beosztjuk.Leültem a másik fotelbe, és nyugalmat erőltettem magamra.Nem veszíthettem el a hidegvéremet, mert a kiborulásom beláthatatlan következményekkel járhatott.Nem mondtam el neki, mert nem akartam még több gondot a vállára akasztani, de napról napra hevesebben törtek rám az érzelmek, és voltak olyan percek, amikor erős önuralomra volt szükségem, hogy féken tartsam magam.Kisimítottam az arcomból egy kósza hajtincset,és előre dőltem-Tudod, hogy nem maradhatunk itt!Én is tisztában vagyok azzal, hogy jelenleg ez a hely a legbiztonságosabb, de a vesztünket is jelentheti, ha sarokba szorítanak minket.Még az előtt kell elindulnunk, hogy a lények ideérnének.-mondtam, és némán vártam, hogy Adam átgondolja a hallottakat.Egy örökkévalóságnak tűnt az a néhány perc, míg némaságba burkolózva a lehetőségeinket latolgatta, s végül bólintott.-Ha rajtam múlna, tudod, hogy el nem mozdulnék innen, mert úgy gondolom, hogy itt vagy  a legnagyobb biztonságban...egy ideig még.Persze a kiteljesedésed némi problémát vet fel, de biztosan megoldható lenne,viszont igazad van.Ha itt ragadunk, és minden tartalékunk elfogy, nagyobb veszélyben leszünk menekülés közben, mint ha még most elindulunk.-felelte, majd feltápászkodott, és egy ujjával végigsimított a nyakamon.Az arcán mélységes aggodalom látszott.-Most kimegyek, és körülnézek, addig te pakolj össze.Bármikor, indulhatunk, és jobb ha azzal is tisztában vagy, hogy ha innen elmegyünk, sehol sem maradhatunk egy-két napnál többet, különben ránk találnak.-azzal magára vette a kabátját, és távozott.Tudtam, hogy igaza van.Tisztában voltam a menekülés minden hátulütőjével, és előnyével.Azzal, hogy nem lesznek barátaim, hogy nem lesz otthonom, de legalább nem fogom hátralevő életem, ami valljuk be, lehet hogy nem is lesz olyan rövid, bezárva egy katonai bunkerben leélni.Rutinosan kezdtem összepakolni,habár nem volt nehéz dolgom,mert a holmijaink nagy része még a táskákban volt.Mindenünket összepakoltam, és átnéztem a szekrényeket, hátha ráakadok valami hasznosra is.Találtam használható bányászlámpákat, pár üveg tiszta alkoholt, és egy fedeles kosarat, amit a macskámnak ajándékoztam.Úgy véltem, könnyebb lesz kosárban szállítani.Miután elkészültem, csak ültem és vártam.Órák teltek el néma mozdulatlanságban, de Adam nem tért vissza.Felálltam és járkálni kezdtem, de csak nem jött, és már-már aggódni kezdtem, amikor hallottam, ahogy a páncélajtó kerékzárja nehézkesen elfordul, és Ő sietősen belép az ajtó résén.Abban a pillanatban láttam rajta, hogy valami nincs rendben.-Mi...mi történt?-kérdeztem tágra nyílt szemekkel.-Gyorsabbak mint hittem!Indulunk!Most azonnal!-Hadarta, és felkapott annyi táskát amennyit csak elbírt,majd mint érkezésünkkor most is telepakolt egy csillét, majd hatalmas léptekkel megindult kifelé.Rohanva követtem.Rettegtem attól, hogy valami ránk támad.Minden sziklakiszögellésnél felkészültem arra, hogy egy démon, egy kaszás, vagy valami még rosszabb jön elő,és tehetetlen leszek.Ezt el is mondtam Adamnak, de ő csak nevetett-Lexi!Normális vagy?Sárkány vagy, halálos fegyverekkel a kezedben!Kevéssé hiszem, hogy nem tudnál mit tenni!A nevetése megugrasztotta a szívemet, és rámutatott arra, amit hajlamos voltam elfelejteni:egyre kevésbé voltam sebezhető.Egyre kevésbé voltam ember.Az út kifelé rövidebbnek tűnt, s amint elértük a terepjárót, villámgyorsan bedobáltunk mindent, és már indultunk is.A barlangból kiérve elvakított a nappali fény.Odabenn teljesen elveszítettem az időérzékemet, és most megdöbbenve vettem tudomásul, hogy fényes nappal van.A napfény valósággal égette a szemem.Előrehajoltam, és kikotortam egy napszemüveget a táskámból.Felhúzott lábakkal bámultam magam előtt az utat.A végeláthatatlan betonszalagot, amit csak követnünk kellett, hogy eljussunk bárhová.Az út két oldalán a fákat vastag zúzmara borította,alattuk pedig vörös,sárga és barna levelek vastag szőnyeget alkottak.Ezek szerint előző éjjel fagyott.Nem is csoda, hisz idefenn mindig jóval hidegebb van.Lassan balra fordítottam a fejem, és csöndben figyeltem Adamet.Feszült volt,és nyugtalan.Rohant, menekült olyan messzire amennyire csak tudott.Teljes sebességgel száguldottunk a kanyargós néptelen országúton.Ismét kinéztem az ablakon.A hegyek felett madarak repkedtek a sápadt szürke égen.Varjaknak néztem őket, bár még nem láttam tisztán odáig.-Hová megyünk?Van terved, vagy csak megyünk a vak világba?-kérdeztem,s Adam halvány mosolyt küldött  felém.Először nem válaszolt, s miután kérdőn néztem rá, nevetgélve felelte-Tudok egy helyet odafenn az Árnyék Hegységben.Egy vadászház, és ott lakik egy barátom.Arrafelé sűrűn, és rengeteget havazik.Olykor több mint egy méter mély hó is leesik.Úgy gondolom ott egy két napig biztonságban leszünk.Bólintottam, és nem kérdeztem többet.Bíztam benne.Tudtam, hogy óvatos,és nem sodorna minket veszélybe.Némaságba burkolóztam, és Honey-t simogattam, aki összegömbölyödve aludt az ölemben.Az ablaknak támasztott fejjel bámultam a tájat.Sűrű erdők,magas kopár sziklafalak, és mély szakadékok váltották egymást.Órákig egyikünk sem szólalt meg.Nem volt mondanivalónk.Tisztában voltunk azzal,hogy mire vállalkoztunk, és tudtuk, hogy óvatosnak kell lennünk.Lassan szürkülni kezdett, és mi még mindig úton voltunk.Épp elbóbiskoltam, amikor az autó megállt.Riadtan néztem fel.Nem tudtam mi történt.Reflexből a késeim után nyúltam, de Adam elkapta a kezem, és megállított.-Ssssh!Nincs semmi baj!Nézd!-kimutatott az ablakon.Az út szélén egy ütött kopott fa gerendaház állt, és az ajtó melletti tábla szerint egy panzió szerű kis fogadó volt, ahol a fáradt utazók megszállhattak.Értetlenül néztem Adamre,és Ő tudta mire gondolok.-Nem szállunk meg!Veszünk némi meleg ételt, azután indulunk tovább!-mondta, majd végigsimított a karomon-Várj meg itt! Puszit nyomott a homlokomra,kiszállt, és sietősen bement az ajtón.Hideg csípős szél rontott be az utastérbe, s én megborzongtam.Ott maradtam az autóban, egyedül a sötétben.Csak a fogadó lámpája nyújtott némi világosságot.Miközben vártam elkezdett szállingózni a hó.Nem voltam hozzászokva, hogy szeptemberben havat lássak,így hát megbabonázva néztem a szélvédőre hulló, s másodpercek alatt elolvadó pelyheket.Kis idő múlva Adam lépett ki az ajtón két hatalmas papírzacskóval a kezében.Pár lépéssel elérte az autót, beült, az ölembe pakolta szerzeményét, és már indult is.Forró gőz és étel illata csapott az arcomba amikor kinyitottam az egyiket.Gyorsan átnéztem mit is hozott nekem.Volt a zacskóban egy fél grillezett csirke, hatalmas sajtburger, csípős csirkeszárnyak,pizzaszelet,sült krumpli, és meleg tea.Mint aki hetek óta nem evett,úgy kezdtem tömni magamba az ételt, s néha egy-egy falatot Adam szájába is belegyömöszöltem.Ő csak nevetett.Furcsa módon felszabadultnak éreztem magam.Jó érzés volt menni, száguldani, s nem egy helyben ülni, és várni, hogy eljöjjön a vég.Amikor végeztem az evéssel, kinyitottam a másik zacskót, és az ölébe raktam, hogy Ő is tudjon enni.Odakinn már egészen sötét volt, s csak a terepjáró reflektorai világítottak megy egy szakaszt előttünk.Tele volt a hasam, és lassan leragadt a szemem.Akkor ott nem érdekelt semmi.Adam vezetés közben megfogta az egyik kezem, és én úgy aludtam el, hogy hüvelykujja a kézfejem cirógatta.

23.
Ha szerencsés vagy, álmodban minden szép és jó.Minden nyugodt és biztonságos.Az álom egy félreeső kis odú, ahova másnak nincs bejárása.Csak a tiéd, csak te tudod az odavezető utat, és ha odaérsz, olyan erőkkel ruházkodsz fel, amelyek segítségével minden akadályt legyőzhetsz.Az élet azonban nem ilyen.Rideg, veszedelmes és túl sokszor félelmetes.Gyakran hordoz magával történéseket, melyek életeket borítanak fel, és szíveket törnek össze.Lehetsz akármilyen erős, akármekkora ember, lehet hatalmad vagy pénzed, az élet nem fog kivételt tenni.Kegyetlenül osztja a pofonokat,miközben megállíthatatlanul lovagol az idő szárnyán...


Arra ébredtem, hogy Adam az arcomat cirógatja.Beletelt néhány másodpercbe amíg magamhoz tértem, és felfogtam hol is vagyok.Kinéztem az ablakon, de az orromig sem láttam.Meglepően sötét és hideg volt,és én értetlenül néztem Adamre,pontosabban nem rá, hanem abba az irányba ahonnan a lélegzését hallottam, mert ez a sűrű sötétség, még az újonnan "kapott" hiper-szuper mindent látó szememnek is túlontúl sötét volt.Meresztettem a szemem még egy darabig, hátha észreveszek valami halovány fénypontot valahol, de semmi.Teljes vak sötétség vett körül.-Hol vagyunk?-kérdeztem, a sötétség miatt önkéntelenül suttogva, miközben fázósan dörzsölgettem a kezeimet.A bal oldalamról kuncogós, halk válasz érkezett-Egy bányászati barlangrendszerben, a bejárattól körülbelül két kilométerre.Innen hét kilométerre van a legbiztonságosabb hely, amit kétezer kilométeren belül ismerek,de innen gyalog kell tovább mennünk, mert kocsival nem férünk be a járatokba.Nagyot nyeltem és elbizonytalanodva gondoltam arra a hét kilométerre, amit kitudja milyen körülmények között gyalog, csomagokkal megpakolva kell megtennünk.Olyannyira aggasztott a gondolat, hogy hangot is adtam neki-Mégis hogy fogunk eljutni odáig?A hátunkra veszünk mindent?-kérdeztem, s amint felötlött bennem, hogy talán nyafogásnak hatott a kérdés, már meg is kaptam a választ.Adam felkapcsolta az autó reflektorait, s a szemem elé tárult egy végtelenül hosszúnak tűnő, alacsonyabb, és keskenyebb alagút, aminek közepén két sínpár haladt, s közvetlenül az autó előtt két csille állt rozsdásan, bepókhálósodva.-Azokba pakoljuk bele a csomagokat.-mondta Adam,és két zseblámpát halászott elő az ülés alól, az egyiket a kezembe nyomta, majd kiszállt a kocsiból, és a csomagtartóhoz ment.Kiszálltam én is, és utána mentem.-Töltve vannak a fegyvereid?-kérdezte, s amikor bólintottam, folytatta-Bár nagyon nehéz ráakadni a bejáratra, nemárt óvatosnak lenni.Te fogsz minket fedezni!-közölte, majd rám kacsintott, és nekilátott kipakolni a kocsiból.Rámosolyogtam, elővettem az egyik pisztolyomat,és hol a mögöttünk, hol az előttünk lévő járatot fürkésztem, s füleltem, hátha hallok valami zajt, ami nem tőlünk származik, de szerencsére rajtunk kívül senki más nem volt ott.Ahogy az utolsó csomag is átkerült a csillébe, kivettem Honeyt a kocsiból,és bebújtattam a kabátom alá, Adam pedig kivette a kulcsot,és lezárta az autót.Egy másodperc sötétség után mindketten bekapcsoltuk a zseblámpákat,majd Adam egy kötelet hurkolt át az első csille kampóján,ezután átvetette a mellkasán, s minimális erőfeszítéssel megindult előre.Közvetlenül mellette haladtam, feszülten figyelve, s felkészülve minden esetleges támadásra,miközben a macskám reszketett a kabátom alatt, mint a nyárfalevél.Meg tudtam érteni, ugyanis az alagútban szinte fagyponton volt a hőmérséklet, és még a leheletünk is látszott.
 Már órák óta gyalogoltunk szótlanul, és kezdtek kékülni az ujjaim, amikor egy elágazáshoz értünk.Az alagút innen négy további, és a jelenleginél is szűkebb alagútban folytatódott.Megtorpantam, de Adam habozás nélkül a jobb szélső járat felé indult.-Biztos vagy benne, hogy erre kell mennünk?-kérdeztem halkan, s mikor magabiztosan bólintott, kicsit megnyugodtam;úgy tűnt, ismeri az utat.Egyre mélyebben hatoltunk a hegy gyomra felé, s szép lassan elveszítettem az időérzékemet is.Éppen azon tűnődtem, hogy vajon hány órája baktatunk, amikor az alagút egy éles kanyar után, enyhén, de érezhetően lejteni kezdett.Ha lehet, a hőmérséklet is még alacsonyabb lett, és már a levegő is fojtogatott. Magamban fohászkodtam, hogy minél előbb elérjük azt a helyet ahová tartunk, mert kezdtem teljesen átfagyni.Újabb pár órányi baktatás után, egyszer csak elfogytak a sínek, és egy látszólag igen tömör kőfallal találtuk szemben magunkat.Adam leoldotta magáról a kötelet, és elindult a fal irányába.Amikor odaér, a falra tette a kezét,és ujjait végig a falon tartva elindult jobb felé, majd amikor a járat oldalfalához ért, megfordult.Fogalmam sem volt mit keres, de elindult az ellenkező irányba,majd mielőtt elérte volna a másik oldalfalat,egyszer csak megállt.Először észre sem vettem, de amint figyelmesebben nézni kezdtem, hogy mit csinál, észrevettem, hogy keze a semmit markolja.A járat oldalfala, és az azt elzáró fal között ott volt egy szinte észrevehetetlen hasadék.Adam mosolyogva nézett rám-Megérkeztünk!Gyere!-suttogta, és kinyújtotta felém a kezét.Bizonytalan léptekkel indultam el felé.Féltem attól, hogy a falon túl, csak egy újabb barlang van, ahol még hidegebb van, és még nyirkosabb a levegő, s ha így van, akkor nem érem meg a következő napot, mert rövid időn belül megfagyok.Ahogy odaértem, és megfogtam a felém nyújtott kezét, átbújt a hasadékon, s maga után húzott engem is.Az átjáró, amiben előre araszoltunk, alig volt szélesebb egy méternél, hossza viszont több mint tizenöt méter volt.A vége előtt Adam nagy rémületemre elengedte a kezem, és leugrott.Ijedtemben majdnem utána kiáltottam, de félelmem alaptalan volt, mert csupán egy rövid lépcsősort ugrott át.Belépve egy kis, négyzet alakú helyiségben találtam magam,aminek a szemközti oldalán egy banki széfbejárathoz hasonlító páncélajtó volt, régimódi kerékzárral.Kíváncsian néztem, ahogy Adam az ajtóhoz lép, két kézzel megragadja, és eltekerve a kereket, kinyitja az ajtót.Sűrű porfelhő szállt fel, s amikor elült,az ajtón túl, ugyan az az áthatolhatatlan sötétség fogadott, ami órákkal ezelőtt a külső barlangban.Adam nyomában besétáltam az ajtón.Odabenn szintén hideg, és áporodott szag fogadott.Kirázott a hideg, és megborzongtam.Körbevilágítottam a lámpával, és magam körül pókhálóval, és porral fedett régi bútorokat láttam.Kísértetiesnek hatott minden a zseblámpa fényében, ezért közelebb húzódtam Adamhez.-Tudom!Tudom!Nem éppen egy színvonalas hotel, de legalább biztonságos!-mondta, és megölelt.-Várj meg itt!Behordom a holmikat, utána kezdünk valamit ezzel a nagy sötétséggel is!-azzal megpuszilt, majd kilépett az ajtón, és eltűnt.Kisvártatva megjelent egy rakás táskával,amiket lerakott a nem messze,és visszament a többiért.Két fordulóval sikerült mindent behordania,s miután megszabadult a terhétől,megfogta az ajtó külső felén lévő zárat, nagyot rántott rajta, mire az kiugrott a helyéről,majd beleillesztette az a belső oldalon lévő lyukba, becsukta az ajtót, és háromszor elfordította a zárszerkezetet, majd odafordult hozzám-Látod?Ebben rejlik a hely biztonságának egyik titka.Amíg belülről be van zárva, kívülről lehetetlen kinyitni!Áttörni pedig végképp lehetetlen, ugyanis ez az ajtó, egy nyolcvan centiméter vastag, tömör acélból készült monstrum.-mondta, és megsimogatta az arcom.Némán bólintottam, mert megszólalni nem mertem, ugyanis attól féltem, hogy a vacogástól elharapnám a nyelvem.Adam megölelt, és elindult a helyiség másik végében lévő ajtók felé.Az egyiket kinyitotta,és belépett rajta.Szapora léptekkel indultam utána, mert nem igazán akaródzott egyedül maradnom.Ahogy az ajtóhoz értem, és bevilágítottam rajta, egy csövekkel, drótokkal, tartályokkal, és kapcsolókkal teli szobát láttam.-Mik ezek?-kérdeztem remegő szájjal.-Ez itt a generátor, az pedig a kazán!-mutatta Adam-Ha a generátort el tudom indítani, akkor lesz áram, fűtés, és meleg víz is.Csak az a bökkenő, hogy ezt itt legalább tíz éve senki sem indította el.Lehet, hogy bele fog telni egy kis időbe, mire sikerül életet lehelni belé.-mondta, és töprengve nézegette a szerkezetet.Elgémberedett, és egyre kékülő ujjakkal tartottam neki a zseblámpát, míg ő rozsdás csavarhúzókkal, és mindenféle szerszámokkal igyekezett beindítani a generátort, egészen addig, amíg a lámpa pislákolni nem kezdett, és végleg ki nem aludt.Ott maradtunk az átláthatatlan sötétségben, s Adam tehetetlen dühében hatalmasat ütött öklével a falba.Hallottam, ahogy hátborzongató reccsenéssel eltörnek a csontok a kezében, majd kisvártatva újra hallottam recsegni, amikor helyrerakta őket.Vacogó fogakkal álltam az ajtófélfának dőlve, s elkeseredve dobtam a zseblámpát a földre.-Most mit csinálunk?Se fűtés, se világítás!Így nem húzzuk sokáig...vagyis Én nem húzom sokáig!Már sem a kezeim sem a lábaim nem érzem.Mozgatni sem tudom őket.-mondtam dideregve, és magamhoz szorítottam Honeyt, nehogy kihűljön.Adam odalépett hozzám,és betakart a kabátjával-Nyugalom!Kitalálok valamit!-mondta, majd tapogatózva, botladozva elindult arra, amerre a csomagokat sejtette.Hosszas vak keresgélés után meggyújtott egy bányászlámpát, és a kezembe nyomta,és újra nekiállt szerelni.Végtelennek tűnő várakozás után, egyszer csak hangosan zúgva és kattogva elindult a gépezet,s a régi lámpák halovány fénnyel töltötték meg a helyiséget.Sugárzó mosollyal néztünk egymásra-Ugye mondtam, hogy gyerekjáték!-kacsintott Adam,megpuszilt, majd nekilátott, hogy feltérképezze a helyet.Mint kiderült, két szoba lakható, az egyikben két kétszemélyes, a másikban egy kétszemélyes ágy volt, és szekrények.A fürdőszoba ősrégi megsárgult csempéi, foltos tükre,és zöldre vált rézcsapjai is az eltelt hosszú időről árulkodtak.Az egykor konyha-étkező- és közösségi helyiségként funkcionáló szoba bútorait, szekrényeit, és tűzhelyét is vastag porréteg borította.Kimerült voltam, fáztam, és növekvő félelemmel gondoltam arra, ami elől ide kellett menekülnünk.Fel sem foghattam mi lehet az, ami elől egy hegy gyomrába,ötven centiméter acéllal borított,három méter vastag betonfalak, és egy páncélajtó mögé kellett rejtőznünk.Úgy gondoltam, pár órát még várhat, hogy megtudjam, ezért összegömbölyödtem és elaludtam.Csak halványan érzékeltem, ahogy Adam tesz-vesz körülöttem,majd felemel, és bevisz az ágyra, ahol aztán elnyelt a biztonságot nyújtó öntudatlanság....

22.
A félelem alattomos dolog.Egy mérgezett tüske.Észrevétlenül oson be az ember szívébe,s belülről kezdi mardosni és emészteni.Acélos, jéghideg markával szorongatja a lelket, mindaddig, míg az meg nem törik.Ott álltam, földbegyökerezett lábbal, kétségbeesett madár módjára verdeső, s olykor félreverő szívvel, tágra nyílt szemekkel.Először fel sem fogtam.Beférkőztek ugyan a mondatok az agyamba, de ott csak keringtek, mint éji pillangók a lámpafény körül,s abban a pillanatban ahogy az én agyamban is fény gyúlt, remegő hangon kitört belőlem a kérdés-Biztos vagy benne?Annyira remegtem, és a szavak annyira értelmetlenül hagyták el a számat, hogy nem voltam biztos benne, hogy rajtam kívül más is érti, de Adam bólintott.Majd miután még mindig nem mozdultam, odalépett hozzám, és megrázott-Haladj!Pakolj össze mindent amire szükséged van,mert jó ideig nem jövünk ide vissza!-csak bámultam rá, mert még mindig nem tudtam felfogni,hogy mi is történik, de amikor megláttam azt a kétségbeesést a szemében tükröződni, ami csak akkor jelent meg,amikor veszélyben voltam, magamhoz térített.Kettesével szedtem a lépcsőfokokat,úgy rohantam az emeletre.Remegő tagokkal forgattam ki a szekrényt és a fiókokat.Hajtogatás nélkül gyömöszöltem a ruháimat táskákba,mígnem az utolsó darabot is bepréseltem a többi közé.Amikor a saját holmimmal végeztem,a másik szobában ugyan azt vittem véghez Adam ruháival.Ezek után a csomagokat ledobtam az emeletről, és rohantam le én is.A konyhában gyorsan beledobáltam a könyvem,és az apróbb személyes tárgyaimat az oldaltáskámba, majd egy másik, nagyméretű  utazótáskát telepakoltam élelemmel.Ezalatt Adam a pincében összepakolt minden fegyvert,és könyvet amire szükségünk lehetett.Amíg vártam rá, visszarohantam az emeletre, felmarkoltam a kispárnám és még egyet, lerángattam a takarókat az ágyakról,majd ismét rohantam le.Adam és én egyszerre értünk a csomagokhoz.Húsz perccel a visszaérkezése után indulásra készek voltunk.A kezembe nyomott egy puskát,holott ott lógtak a pisztolyok és a kések az oldalamon,és rám szólt-Őrködj amíg bepakolok.Ha bármi mozgást látsz, lőj!-Bólintottam, és felhúztam a fegyvert.Ahogy kiléptem az ajtón,a ház előtt egy hatalmas fekete terepjáró állt,sötét ablakokkal, és masszív ráccsal az elején.Nem bámulhattam sokáig, mert sietnünk kellett, ezért elkezdtem a ház körüli sötétséget fürkészni.Pár perc múlva indulásra készen álltunk az autó mellett.Még utoljára berohantam a házba, előhúztam Honeyt a könyvespolc alól, bedobtam a kocsiba, majd beszálltam én is.Ahogy kitolattunk az utcából, egy sötét alakra lettem figyelmes a háztetőn,és ezzel nem voltam egyedül-Egy megfigyelő!Lődd le, vagy különben esélyünk sincs előnnyel indulni!-kiabálta Adam,miközben még mindig az utcából igyekezett kihajtani.Tudtam hogy nincs más választásunk.Cselekednem kell, különben a nyakunkon lesznek.Elővettem az egyik pisztolyom,kibiztosítottam,majd letekertem az ablakot,derékig kihajoltam,céloztam és lőttem.Nem volt egyszerű,mert a szél az arcomba sodorta a hajam, ami rám tapadt az esőtől, mégis sikerült eltalálnom az alakot.Néztem, ahogy összerándul, és leesik a tetőről, de legnagyobb rémületemre földet érés után felállt.Basszus-morogtam, miközben újra célba vettem-A fejére célozz!-üvöltötte Adam,és nem kellett kétszer mondania.Újra céloztam, és ezúttal nem vétettem el a lövést.Ahogy a golyó eltalálta a koponyáját, hanyatt esett, és nem mozdult.Visszamásztam a kocsiba, és bosszúsan csavargattam a hajamból a vizet.Idő közben kiértünk a városból, és a minket körülvevő mély sötétséget,csak a kocsi fényszórói törték meg.A szüleimre gondoltam, és arra, hogy napok óta nem beszéltem velük.Igazság szerint, nem is mertem hívni őket,mert féltem, hogy bajuk lesz miattam,és most, hogy egyre csak távolodtunk, valahol tudtam,hogy nem eshet bántódásuk.Egy ideig még bámultam bele a sötétségbe, majd elaludtam.Amikor felébredtem, azt sem tudtam hol vagyok.Még mindig sötét volt, tehát nem aludhattam sokat.A táj is változatlan volt;hegyek, és sűrű erdők,azt leszámítva, hogy épp egy mély hasadékban futó keskeny folyó felett haladtunk át.Meg akartam kérdezni, hogy merre tartunk,de nem tudtam megszólalni, így hát újra lehunytam a szemem, és elmerültem a zavaros gondolatokban.Idő közben Honey is előremászott, s most dorombolva dörgölőzött hozzám.A csend és a feszültség már már elviselhetetlen volt, és nem bírtam tovább-Hol vagyunk?-kérdeztem, és kibámultam az ablakon.-Az Északi Hegyekben.Biztonságos helyre megyünk!-válaszolta Adam,és megszorította a kezem.Kirázott a hideg-"Biztonságos helyre?Hova?A Világ végére?"-nem volt erőm agyalni rajta, ezért inkább bebújtattam Honeyt a kabátomba, és amíg arra vártam, hogy megtudjam hová is megyünk, igyekeztem visszaaludni.

21.
Teljes lelki nyugalom, és földöntúli boldogság járt át a reggeli csendben.Napok óta először, még a nap is kisütött, és arany sugarai bekúsztak az ablakon.Azzal a tipikus "Boldog vagyok, és semmi sem állhat az utamba!" érzéssel a másik oldalamra fordultam, és csak néztem ahogy ott van mellettem, ahogy békésen szuszogva alszik.A másik felem, a lelkem hiányzó darabja, az életem!Ő volt az, kétség sem fért hozzá.Adam egy az egyben megtestesített mindent, amire szükségem volt: erőt-gyengédséget,bátorságot-félelmet,biztonságot-bizonytalant, nyugalmat-izgalmat,szerelmet, és barátságot.Ha csillagokként születtünk volna, biztos, hogy egymás kezét szorítva pottyantunk volna a földre.Azonban mi nem csillagok voltunk, csak emberek csupán,akik kilógnak a sorból.Közelebb húzódtam hozzá, és finoman megpusziltam a száját, amire Ő megrezzent, és halványan elmosolyodott.Nem akartam felébreszteni, ezért halkan kikászálódtam az ágyból,és leosontam a konyhába.Végre először olyan érzésem volt, hogy teljesen átlagos, és boldog az életem.Kávét főztem, és reggelit csináltam,elvégeztem a reggeli rutinom, aztán egy bögre gőzölgő tea mellett vártam, hogy felébredjen.Kisvártatva meg is jelent az ajtóban gyűrötten, álmosan, és mosolyogva telepedett le mellém.Egyikünk sem szólalt meg, de nem is volt rá szükség.Szavak nélkül is tökéletesen értettük egymást.Amikor befejeztük az evést, és már csak némán üldögéltünk az üres tányérok felett,megszólalt a telefonom.Kelletlenül indultam el érte, s amikor kézbe vettem,egy üzenet fogadott:"Adam veszélyes! Nem az akinek mondja magát! Költözz haza! Kérlek! Greg."Megütközve bámultam a telefon kijelzőjét,és csak tátogtam a döbbenettől."Mégis mit képzel?Semmit sem tudhat Adamről, vagy arról,hogy ki is Ő valójában!Nálam jobban senki sem ismerheti!"gondoltam, és még akkor sem jött ki hang a torkomon,amikor Adam bejött utánam, és magához ölelt.-Mi történt? Miért vagy ennyire zaklatott?-kérdezte, és puszit nyomott a homlokomra.Remegtem a dühtől, és alig tudtam kinyögni a szavakat-Tessék!Olvasd el!-mondtam, és a kezébe nyomtam a telefont.Láttam az arcán a teljes zavarodottságot amikor az üzenet végére ért.Amikor felnézett rám, látszott, hogy nem tudja eldönteni nevessen-e, vagy inkább ugyan úgy dühöngjön ahogyan én.Sárkánnyá válásom egyik része volt, hogy mostanság egy pillanat alatt képes voltam felhúzni magam, és dühöngve törni-zúzni.Most is csak az akadályozott meg benne, hogy Adam az arany középút mellett döntve próbálta higgadtan kezelni a helyzetet, és nem engedett el.Kapálózva szitkozódtam, és igyekeztem kiszabadulni a szorításából,amikor a kanapéra dobta a telefont, és megragadta mindkét karom.Lehajolt, hogy az arca egy szintben legyen az enyémmel, és a szemembe nézett-Héé!Nyugalom!El tudod mondani, hogy min akadtál ki ennyire?Mert ha jobban belegondolsz, az emberek felé tényleg mást mutatok.-halványan elmosolyodott, és lassan elengedett.Nagyokat fújtatva rogytam le.-De mégis mi ez? Honnan veszi a bátorságot,hogy ilyeneket írjon?Mi köze van ahhoz, hogy mit csinálok?-fakadtam ki.El sem tudtam képzelni, hogy Greg bármi olyasmit tudna mondani amit még nem tudok Adamről,mégis aggasztott a dolog.-Mégis mi legyen most?Válaszoljak neki, vagy hagyjam az egészet?-kérdeztem, és járkálni kezdtem a szobában.-Ha ennyire felzaklat a dolog, válaszolj neki,és találkozzatok.-mondta,és láttam rajta, hogy komolyan gondolja annak ellenére, hogy aggodalom csillant a szemében.Végül mindketten arra jutottunk, hogy jobb tisztázni a dolgot, még azelőtt, hogy elmérgesedne, ezért üzenetet írtam Gregnek,és találkozót beszéltem meg vele későbbre.Csigalassúsággal teltek az órák,és én egyre idegesebb lettem.Idő közben Adammel megbeszéltük a haditervet, miszerint Ő végig ott lesz valahol a közelemben, hogy ha esetleg bajba kerülnék,rögtön segíteni tudjon.Emlékeztetnem kellett, hogy amíg Ő öntudatlanul feküdt odafenn az ágyban, addig elég bajból verekedtem ki magam, és ebben kénytelen volt igazat adni nekem, de abból nem engedett, hogy ott akar lenni.Százszor is elismételtette velem, hogy miben maradtunk, és végül már nem maradt más hátra, csak várni.Ahogy a konyhában ülve a varázskönyvemmel szöszmötöltem, felötlött bennem egy gondolat-Adaaam! Gyere ide kérlek!-kiabáltam neki.Lóhalálában rohant fel a pincéből, és amikor meglátta az arcomon tükröződő érzelmeket,rögtön megtorpant.-Mi baj van?-kérdezte tétován, és leült az egyik székre.Fel sem néztem a könyvemből,úgy tettem fel neki a kérdést-Történt valami tegnap éjjel, amikor vadászni mentél?Amikor felemeltem a tekintetem, a várttal ellentétben teljesen nyugodtan válaszolt-Nem történt semmi!Csak vizsgálódtam, mert nem sikerült elkapnom egyetlen kaszást sem,holott tudtam, hogy legalább hárman leskelődnek.Nem támadtak, mert nem én vagyok a célpontjuk. Miért?Szinte hisztérikusan rikácsolva kérdeztem vissza-Miért? Hogy miért? Még kérdezed? Adam! El sem hiszem, hogy pont neked nem fordult meg a fejedben! Nem tartod kicsit furcsának, hogy tegnap este kimész, kaszásokra vadászol,és ma jön nekem egy ilyen üzenet?Lassan kiült az arcára a döbbenet-Nem! Az lehetetlen! Tudnék róla, és te is, ha Greg egy kaszás lenne, vagy akárcsak kapcsolatban állna velük!Valami itt nem stimmel!Most már kezd engem is aggasztani a dolog!-mondta, és gondterhelten dőlt hátra a széken. Néma töprengésbe burkolóztunk mindketten,és mozdulatlanul várakoztunk.Ahogy az óra elütötte a hetet, nyomban mozgolódni kezdtünk. Szép lassan felöltöztünk, és felfegyverkezve útnak indultunk.Ősz révén,már jócskán besötétedett, és a reggel még napsütéses eget most fekete felhők, és szemerkélő eső váltotta fel.Megborzongtam, és a fejemre húztam a kapucnimat. Adam megfogta a kezem, és úgy sétáltunk tovább.-Ne aggódj! A kiteljesedés után, már nem fogsz fázni!-biztatott, és átkarolt.Nagyon reméltem, hogy igaz amit mond, mert a fázás, nem az én világom.Kislány korom óta, midig kétségbeestem, amikor hideg időben ki kellett mozdulnom.Most, viszont nem lévén más választásom, dideregve bújtam hozzá.Kisvártatva megérkeztünk a megbeszélt helyre,ahol szorosan magához ölelt,megcsókolt, majd elengedte a kezem, és eltűnt a szemem elől.Az iskola udvara néptelen volt, és a szél süvítve játszadozott néhány papírlappal.Leültem egy padra,összefontam magam előtt a karom, és vártam.Nem telt el tíz perc sem, amikor Greg befordult a sarkon, és szapora léptekkel elindult felém.Ahogy odaért, leült, és gyors köszönés után hadarni kezdett-Lexi!Kérlek!Hallgatnod kell rám!Adam nem az akinek látszik!Veszélyes, és veszélyt jelent rád!Távol kell maradnod tőle!Mégcsak nem is ember...Tágra nyílt szemekkel meredtem rá, és nem kellett színlelnem a megdöbbenést."Honnan tudhat róla?"-gondoltam, majd tétovázva kérdeztem-Miről beszélsz?Greg hátrasimította a haját,és suttogva válaszolt-Nem mondhatom el!Még nem tudok eleget róla, de biztos vagyok abban, hogy nem emberi lény.Elnevettem magam,de csak azért, hogy leplezzem az aggodalmat, ami hirtelen elfogott.Fogalmam sem volt arról, hogy mire, és hogyan jöhetett rá, de az az egy biztos volt, hogy ezzel még veszélyt hozhat ránk.-Hát Greg, köszönöm az információt,és majd megfontolom a kérdésed!Ha rájöttél még valamire, szólj majd kérlek!-azzal elköszöntem tőle, és elindultam kifelé a kapunk. A hátam mögött hallottam, ahogy beül az autójába, majd elhajt.Szapora léptekkel indultam meg hazafelé, és mindenféle gondolatok cikáztak a fejemben.Sürgősen beszélnem kellett Adammel,de nem volt sehol.Arra számítottam, hogy majd útközben csatlakozik hozzám, de egyedül kellett megtennem az utat a házig.Idő közben az eső is szakadni kezdett, és mikor beértem az utcába, rohanni kezdtem, s végül bőrig ázva léptem be az ajtón.Nagy rémületemre a ház teljesen üres volt, csak Honey üdvözölt dorombolva.Zakatoló szívvel, és remegő kézzel bányásztam ki a telefont a zsebemből, és hívtam Adamet, de nem volt válasz, csak a hangpostája volt bekapcsolva.Megállás nélkül róttam a köröket a házban,és az idő csak telt, és telt, de még mindig nem vette fel a telefont.Már azon járt az agyam, hogy felöltözök, és elindulok megkeresni,amikor megállt egy autó a ház előtt.Megdermedtem, majd támadásra készen előkaptam a késeket.El sem tudom mondani mennyire megkönnyebbültem, amikor Adam belépett az ajtón.Megkönnyebbülésem azonban nem tartott sokáig, mert ahogy ránéztem, láttam, hogy valami nagyon nincs rendben-Most azonnal kezdj el pakolni!Csomagolj össze mindent, amire szükséged lehet, mert elmegyünk!-mondta, azzal megindult a pince felé.Remegő hangon kérdeztem tőle-Miért?Megtorpant, és elgyötörten válaszolt-Azért,mert menekülnöd kell!Egy egész sereg kaszás, és harcos démon van a nyomodban, és ki tudja mi még!...

20.
Időről időre elnyomott az álom, de én minden erőmmel az ébrenlétbe kapaszkodtam, mert meg akartam várni,látni akartam, hogy jól van, amikor hazaér.Az öntudatlanság azonban alattomos kígyóként minduntalan visszakúszott, hogy magával rántson a mélybe, le az öntudatlanságba lidérces rémálmaim közé,s én rémülten, kapálózva, és hideg verejtékben úszva riadtam fel újra és újra.Remegve fordultam át a másik oldalamra, és bőszen igyekeztem meggyőzni magam afelől, hogy amiket láttam, csupán rémképek,és cseppet sincs közük a valósághoz.Annyira győzködtem magam, hogy közben észre sem vettem, milyen gyorsan telik az idő.Amikor észbe kaptam,már jóval elmúlt éjfél, és reménykedni kezdtem,hogy hamarosan viszont láthatom.A várakozás feszült percei órákká nőtték ki magukat,míg végül már nem tudtam úrrá lenni a kimerültségen, és álomtalan-álomba merültem.Mikor felébredtem, a nap már igencsak előre szaladt, mert amikor ránéztem, az óra délután egyet mutatott.Fújtam egyet,és kikeltem az ágyból.Fel sem öltöztem, csak magamra tekertem a takarót,majd lábujjhegyen lementem a földszintre.Arra vártam, hogy Adam majd ott ül a konyhában, vagy a nappaliban tisztogatja a fegyvereit, sőt még a pincébe is lemerészkedtem, de a ház üresen tátongott.Rajtam kívül az egyetlen eleven lény a házban Honey volt, aki a nappaliban aludt a kanapén összegömbölyödve.Hidegen hagyta minden történés körülötte,és még a füle botját sem mozdította, amikor óvatosan megcirógattam.Lehuppantam mellé,felhúztam a lábam, és fázósan burkoltam körbe magam a vastag takaróval.Kedvtelenül bámultam magam elé,s habár időnként megkordult a gyomrom,nem mozdultam.Nem volt se erőm,se kedvem megmozdulni.Elbújtam a saját kis páncélom mögé, megkeményítettem magam, és igyekeztem elhitetni magammal,hogy nincsen semmi baj.Ahogy ott ültem a félhomályban, felötlött bennem, hogy Adam nem vadászni ment,hanem elment, és itt hagyott engem, azért nem jött még vissza.Elkeserítő gondolat volt, főleg az után, ahogyan elbúcsúzott-"Megígérte,hogy visszajön!"-gondoltam, és konokul hittem abban, hogy meg is tartja az ígéretét.Megfeszült,rángatózó izmokkal várakoztam, és az idegeim már-már pattanásig feszültek.Pár órán keresztül bírtam csak,hogy egy helyben semmit sem téve üldögélek, majd felpattantam, előkaptam a telefonom, és tárcsáztam,de nem volt válasz.Többször egymás után végigvártam,amíg bekapcsol a hangposta,végül a sokadik hívás után dühösen hajítottam a sarokba.Az idegességtől fel-alá járkáltam, s legalább hat élő és holt nyelven káromkodtam,és remegve a kezemet tördeltem.Olyan feszült voltam, hogy kishíján felrobbantam.Mélyeket lélegezve igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra, nem túl sok sikerrel.Végül úgy döntöttem, hogy lezuhanyozok, és bevetek mellé egy-két boszorkányos praktikát is.Elővettem némi kamillát és levendulát,majd az emeleten gyertyákat gyújtva,és a zuhany alatt állva szétszórtam őket magam körül.Ahogy kinyitottam a csapot, és a tűzforró víz gőzétől párologni kezdtek az illóolajok, érezni kezdtem, ahogy lassan megnyugszom, és a meleg víz hatására feszült izmaim is kezdtek elernyedni.Behunyt szemmel álltam a vízsugár alatt,és teljes mértékig kizártam a külvilágot.Már több mint negyven perce folyattam magamra a vizet, amikor odalenn kinyílt az ajtó, és Adam lépett be rajta megviselten, de sértetlenül.Ledobta a táskáját a földre, lerúgta a cipőjét,és útközben ledobálva magáról a ruháit, hangtalanul osont a sötét házban a fürdőszoba felé.Annyira elmerültem a víz nyújtotta nyugalomban,hogy észre sem vettem ahogy mögém került,és hátulról szorosan magához ölelt.Meglepődtem, és meg is rémültem egy pillanatra,ezért ösztönösen mély levegőt vettem,így sikerült is némi vizet a tüdőmbe szívnom.Fuldokolva, és köhögve fordultam meg, és ahogy megláttam Őt, amint teljes életnagyságban ott állt előttem,és tetovált bőrén, izmos felsőtestén csillogott a gyertyák fénye,a szívem hatalmasat dobbant,és örömömben majdnem felsikítottam.Ő azonban nem szólt egy szót sem,csak magához húzott, és úgy csókolt, hogy azt hittem menten vége az életemnek.Ahogy csókolt feltört belőle az az őserő ami mindaddig rejtve volt előttem,és teljes testével a falhoz szorított.A hátamon éreztem a csempe hidegét, a mellkasomhoz pedig az Ő teste simult.Pipiskedve átkaroltam a nyakát,miközben feltérképezte a testem minden porcikáját.A vérem forrt, az agyam kikapcsolt, és elszabadultak az ösztöneim.Nem tűnt lehetségesnek, de én mégis közelebb akartam húzni magamhoz.Még,-és még közelebb, miközben az öröm, és a mámor megrészegített.Adam ekkor elkapott, és a combom alá nyúlva felemet,majd izmos testével ismét a falhoz préselt,a nyakamat csókolgatta, miközben a körmeim a hátába vájtam,és mindkét lábammal átkulcsoltam a derekát.Felhevült testünk szinte égette a másik bőrét, de ez minket cseppet sem zavart,inkább még jobban lázba hozott.A keze még mindig felderítő úton volt, s néhol hosszabb ideig is elidőzött.Halk sóhajok, és apró nyögések szálltak fel a forró gőzzel együtt,és haltak el megtörve a mennyezeten.Az egyre magasabbra hágó vágy teljesen elborított minket,és elvesztünk egymásban.Finoman csókolgattuk, és harapdáltuk egymást, miközben egyre forróbb lett a vérünk.Egymásnak feszült a testünk,és görcsösen kapaszkodtam belé,amikor egy mámorító érzés,vulkánkitöréseket megszégyenítő erővel robbant szét bennem, amitől még a könnyem is kicsordult.Fáradtan öleltem magamhoz Adamet,a vállára hajtottam a fejem, s miközben Ő még mindig tartott engem, én már tudtam; megingathatatlanul biztos voltam benne, hogy minket egymásnak szánt a sors,hogy mi egymáséi vagyunk, és szét soha, semmi sem választhat minket.Egy ideig még a zuhany alatt álltunk,majd átvándoroltunk az ágyba.Kimerült voltam, de végre nyugodt, és boldog.Szerettem volna még mondani valamit Adamnek,de a nyelvemet ólomsúlyúnak éreztem, és a szemem is le akart ragadni, amire még az is rátett egy lapáttal, hogy gyengéden a hátam cirógatta.Hiába küzdöttem, elragadott az öntudatlanság, és én elmerültem benne.Álmomban szabad voltam, magasan a hegyek felett, a tiszta kék égen repültem,és tudtam, hogy végre sebezhetetlen vagyok....

A következő bejegyzés 16+os, ezért csak saját felelősségedre olvasd el! :)

19.
Ahogy az éjjeli sötétséget felváltotta a hajnali derengés, mindketten mocorogni kezdtünk,habár egyikünk sem akart felkelni,és kiszakadni abból a csendes kis burokból, ami az utóbbi pár órában körülvett minket.Olyan meghitt, és bensőséges volt az egész,mintha egy ősi,mély és széttörhetetlen kapocs volna köztünk....,mintha összetartoznánk.Én tudtam, legbelül mindig is sejtettem, hogy ez így van, hogy egymásnak teremtettünk, de abban cseppet sem voltam biztos,hogy ezt Ő is így gondolja.Persze voltak pillanatok, amikor ugyan azt a tüzet véltem látni a szemében, ami engem is emésztett amikor vele voltam, de ez nála ugyan olyan gyorsan ki is aludt, mint ahogy fellobbant.Egy ideig úgy hittem, hogy majd az együtt töltött idő felszínre hozza, és ráébreszti őt is arra, hogy nekünk sorsunktól fogva együtt kell lennünk, de erre mindeddig semmi jel nem mutatott, és én beletörődtem abba, hogy ez a szerelem egyoldalú, és igyekeztem száz százalékig kihasználni azokat a pillanatokat, amiket gyengédséggel, és közelséggel nekem szentelt.Ilyenkor elhittem, vagy inkább elhitettem magammal, hogy Ő is ugyan azt érzi amit én.Éppen az járt a fejemben, hogy elmondom neki mit is érzek,elmondok neki mindent, mert abban az állapotban nem lett volna kínos, és talán célba is ért volna, amikor az alsó szintről üveg csörömpölése hallatszott.Az első gondolatom az volt, hogy bizonyára Abby ejtett el valamit, de miután egy tompa puffanás kíséretében valami a földre zuhant, tudtam hogy baj van.Rémülten néztem Adamre,aki szavak nélkül is tudta mi jár a fejemben, majd mindketten kiugrottunk az ágyból,felkaptuk a szobában található fegyvereket, és hangtalanul elindultunk lefelé a lépcsőn.Falnak vetett háttal araszoltunk előre, Adam egy csőre töltött puskával, én pedig a tőrökkel.A lépcső aljára érve láttuk, hogy füst szivárog ki a konyhából,de mozgást nem hallottunk, ezért mindketten berohantunk, és ott találtuk a földön Abby-t,és mellette a padlón egy kis csomagot, amiből csak úgy áradt a kábító füst.Letérdeltem mellé, óvatosan megemeltem a fejét,és mikor láttam, hogy életben van, Adammel bevittük a nappaliba, és lefektettük a kanapéra.Megfogtam a kezét, és halkan kérdeztem-Mi történt? Láttál valakit?Felém fordította a fejét, és erőlködve, alig hallhatóan válaszolt-Azt hitte,hogy te vagyok! Miután bedobta az ablakon azt a valamit, benyúlt, és a nyakam után kapott,de összecsuklottam, és bejönni utánam már nem tudott!-mondta, és felületesen zihálni kezdett.Nem derült ki,hogy ki volt a támadó, de tudnom kellett,ezért tovább faggattam-Abby áruld el!Kit láttál?Ki támadott meg?Nagy levegőt vett,és csak annyit mondott-Te is láttad már!-majd visszahanyatlott a párnára.Ott ültem mellette néma csendben, és a szavain töprengtem-"Te is láttad már!".Fogalmam sem volt,hogy kiről, vagy miről beszél.Felálltam, és átmentem a konyhába,ahol Adam éppen az ablakot üvegezte újra-Nem is tudtam, hogy ekkora ezermester vagy!-mondtam,és végigsimítottam a hátán.Hátra sem nézve felelte-Amikor csak magadra számíthatsz, sok mindent megtanulsz.A hangja gondterhelten csengett, és bár tudni szerettem volna,hogy mi bántja, nem kérdezősködtem.Fogtam egy seprűt, és összetakarítottam az üvegszilánkokat.Éppen végeztem, amikor kinéztem Adam karja alatt az ablakon,és a háztól körülbelül száz méterre megláttam azt az alakot, aki napokkal ezelőtt figyelt engem.Elakadó lélegzettel kapaszkodtam meg Adam karjában,és lesütött szemmel suttogtam-Nézd!Körülbelül száz méterre!Ott áll aki figyelt engem!Mindketten meredten bámultuk, míg meg nem fordult, és el nem tűnt szem elől.Adam dühösen fújtatott, majd sarkon fordult, lement a pincébe,és a nap hátralevő részében nem is jött elő.Olyan érzés volt, mintha újra elveszett volna, és szívem szerint beköltöztem volna mellé,de esélyem sem volt rá,még egy percre sem láthattam, mert az ajtót is magára zárta.Dörömbölhettem,és könyöröghettem volna neki,hogy jöjjön ki, de nem láttam értelmét,így hát hagytam, hogy elzárkózzon a külvilág elől.Annak érdekében,hogy elfoglaljam magam,takarítási,és rendrakási hadjáratba kezdtem,mert amíg arra vártam, hogy felébredjen, igencsak elhanyagoltam ezeket a teendőket.A földszinti mosdót sikáltam négykézláb, amikor Abby jelent meg táskával a kezében,útra készen.-El kell mennem!Adamnek csak Téged kell védenie, nem engem!Mindent odaadtam neked, amire szükséged lehet,így már elboldogulsz nélkülem is!Ha mégis szükséged lenne rám, tudod hogy hogyan találj meg!-mondta, és már indult is a kijárat felé.Talpra küzdöttem magam, és utána szaladtam.Tudtam,hogy nem állíthatom meg,mert előre figyelmeztetett,hogy ha úgy érzi, el fog menni, így hát nem tehettem mást, mint hogy könnyek között elbúcsúztam tőle, és elengedtem.Amint eltűnt a szemem elől, rohantam a pince lejáratához, és lekiabáltam-Adam!Abby elment!Újra ketten maradtunk!Válasz azonban nem érkezett,így hát csendes magányomban folytattam ténykedésemet.Délutánra mindennel készen voltam, és a konyhában ülve lapozgattam a könyvet, amit Abby hozott nekem,közben pedig szendvicset majszoltam.Adamtől is kérdeztem ajtón keresztül, hogy nem éhes-e, de úgy tűnt teljes némaságot fogadott,mert ismételten egy szót sem szólt.Később, mikor már nem tudtam magammal mit kezdeni,és már Honey is unta  a társaságomat,felhívtam anyut, mert vele sem beszéltem  jó pár napja, és aminek a következménye az  lett,hogy hisztérikus hangon közölte velem, hogy már azt hitte meghaltam.Szegény ha tudta volna,hogy mennyire nem jár messze az igazságtól.Beletelt egy kis időbe, mire sikerült beszámolni neki a meg sem történt eseményekről-az igazat mégsem mondhattam el-és elbúcsúzni tőle.Ez után egy ideig csak feküdtem a nappaliban, de végül elfogyott minden türelmem, felpattantam, és ököllel verni kezdtem a pince lejárat ajtaját.-Adam!Kezdesz megrémíteni!Mi a jó eget csinálsz odalenn?Gyere már fel!-kiabáltam, és egyáltalán nem lepett meg, hogy ezúttal sem válaszolt.Lerogytam az ajtó mellé, és csak vártam.Több mint egy órát ültem ott elgémberedve, és egy szösszel babráltam.Időközben odakinn zuhogni kezdett az eső,és szép lassan besötétedett.Épp elbóbiskoltam, a fejemet a falnak támasztva, amikor hallottam, hogy felfelé jön a lépcsőn.Nem mozdultam, csak vártam, hogy kilépjen az ajtón,és amikor észre sem vett, csak elment mellettem, halkan utána szóltam-Na végre!Mi tartott ennyi ideig?-kérdeztem, majd fél másodperccel később az agyam is felfogta azt amit láttam.A motoros bőrkabátja volt rajta, farmer, csizma és kesztyű,a vállán a katonai táska amibe fegyvereket szokott pakolni, és a két oldalán egy-egy pisztoly.-Hová készülsz?-kérdeztem és elcsuklott a hangom.Felálltam, és odamentem hozzá.Válaszra várva néztem a szemébe, és amikor inkább a padlót kezdte bámulni,újra feltettem neki a kérdést-Hová mész?Kicsit tétovázott, majd felemelve a fejét mélyen a szemembe nézve válaszolt-Tudom, hogy mi követ téged, és mi követte Abby-t az erdőben!Az egy kaszás!Valaki rád küldte!A kaszások az alvilág bérgyilkosai,és addig nem állnak le, míg nem végeznek a kiszemelt áldozattal, és ez most RÁD vadászik,én pedig nem hagyhatom, hogy bajod essen!Elmegyek, és levadászom!Elsőre el sem jutott a tudatomig, hogy miről beszél, majd mikor felfogtam, elszántan közöltem vele-Rendben!Veled megyek!-mondtam, és már indultam is a ruhámért, és a fegyvereimért., Adam azonban elkapta a karom, és megállított.-Nem, te nem jössz velem!Itt maradsz a házban,ahol biztonságban vagy, és eszedbe se jusson utánam jönni, mert ha megteszed, akkor visszahozlak, és megláncollak odalenn a pincében,és nem fog érdekelni, hogy mennyire barbár dolognak tűnik,a biztonságod érdekében bármire képes vagyok!-kiabálta az arcomtól csupán néhány centire.Nem voltam hozzászokva, hogy így beszéljenek velem, ezért kiakadtam, és én is üvölteni kezdtem.-De igen!Igenis veled megyek, mert nem veszíthetlek el még egyszer!Nem akarom még egyszer átélni ugyan azt!Veled akarok menni, és segíteni neked!Adamnél is elszakadt a cérna,és ugyan azon a hangon válaszolt-De igen!Igenis hagyni fogod, hogy elmenjek,és megvársz itt!-mondta,majd a szemében fájdalom csillant, és én megrendülve néztem, ahogy elkínzott arccal, szinte suttogva, remegő hangon folytatja-Lexi meg kell értened!Szabad célpont lennél,és ha többen is vannak, ketten nem bírnánk el velük!-mondta, ledobta a táskáját a földre, közelebb lépett, és a derekamnál fogva magához húzott.Csak egy pillanatig tétovázott,aztán megcsókolt.A szívem vadul kalapált, pezsgett a vérem,és forróság öntött el.Mintha áramot vezettek volna belém, úgy bizsergett minden porcikám, miközben Ő olyan erővel szorított magához, hogy majd' összetörtem.Amikor elengedett kellett pár másodperc, hogy magamhoz térjek.-Csak gyere vissza élve!Kérlek!-suttogtam erőtlenül, és a kezébe kapaszkodtam, miközben az ajtó felé indult.-Visszajövök!Ígérem!-mondta,visszalépett hozzám,puszit adott a homlokomra, majd kilépett a szakadó esőbe.Becsuktam utána az ajtót, és amikor távolodni hallottam a motorja hangját,összetörve zokogni kezdtem.Felrohantam az emeletre, becsaptam magam mögött a szoba ajtaját, elvetődtem az ágyon, és a párnámba fúrt arccal fuldokoltam a saját könnyeimtől.Halálosan rettegtem attól, hogy nem tér vissza, és biztos voltam abban, hogy akkor én is meghalok.Idő közben Honey nyitotta ki résnyire az ajtót, és telepedett mellém az ágyra.Miközben simogattam, lassan sikerült abbahagynom a sírást, és onnantól kezdve csak bámultam bele a sötétségbe,hallgattam az eső kopogását az ablakpárkányon és a tetőn,és közben fohászkodtam, hogy betartsa az ígéretét, és újra visszatérjen hozzám...

18.

Mondd azt, hogy sohase féljek,

Mondd azt, hogy a tűz el nem éget,

Mondd azt, hogy semmi sem fájhat,

Mondd azt, hogy vársz Rám,míg megtalállak!

Magamhoz szorítottam a homokórát, és csak zuhantam bele a semmibe.A szél belekapott a hajamba,és vadul tépte a kabátomat, miközben a saját tengelyem körül forogtam, míg nem végül már azt sem tudtam merre van a fenn, és merre a lenn.Végtelennek tűnő szabadesés után, irtózatos erővel csapódtam a köves talajba,és azt hittem végem.Úgy éreztem darabokra szakadok, és vége az életemnek.Eszméletlenül, kitekeredett végtagokkal, mint egy eldobott marionett bábú, úgy hevertem ott a földön, fél kézzel még mindig a lelket rejtő homokórát szorítva.Néha elvesztettem az eszméletem, máskor az eget bámultam, és szerettem volna, ha Ő, az aki miatt mindezt történt rám talál, és újra megment, szerettem volna érte, segítségért kiáltani, de mozdulni sem tudtam.Az szakadó eső az arcomba csapódott,és fáztam,rettentően hidegnek éreztem mindent magam körül.Mintha kialudt volna a testemet felforraló tűz ami bennem égett.Össze kellett szednem magam, és a testemet gyors gyógyulásra bírnom, mert nem tudhattam mióta fekszem a sárban, és meddig tart még a fal ami visszatartja a halálhozókat.A családomra gondoltam, és azokra akik a házban várnak rám, és hogy mindannyiuknak szükségük van rám, arra, hogy rengeteg dolgot kell még átélnem;szerelmet, határtalan örömöt, repülést.A fogamat összeszorítva igyekeztem összekaparni magam.Helyrerakni a csontjaim borzalmas fájdalommal járt, recsegtek, ropogtak miközben igyekeztem talpra állni.Számtalanszor visszaestem, és mégis mindig igyekeztem visszaküzdeni magam.Végül botladozva, félig a sárban kúszva sikerült eljutnom az autóig,nagy nehezen beültem, és amilyen gyorsan csak tudtam, elindultam vissza a házhoz.Vezetés közben alig láttam az utat a szakadó esőtől, és közben fohászkodtam, hogy nehogy valaki, vagy valami az utamat állja.Eszelősen száguldottam végig a kihalt utakon, és el sem lehet mondani mennyire megkönnyebbültem, amikor beparkoltam a ház mellé, kiszálltam, és elértem az ajtót.Az viszont,hogy szó szerint beestem a házba, nem volt annyira jó dolog, főleg, hogy Abbyt ezzel a mutatvánnyal sikerült halálra rémítenem.Huszonnégy órán belül másodszorra, falfehér arccal rohant oda hozzám,és hitte azt, hogy végem.Megkönnyebbült azonban, amikor sötéten nevetgélve mutattam neki a homokórát-Majdnem belehaltam, de itt van!Megszereztem!Most már csak aludni szeretnék!-mondtam, és felé nyújtottam a kezem.Óvatosan felsegített, támogatva felkísért a szobába,levetkőztetett, és ágyba dugott.Hálás voltam neki a segítségért, és a puha ágynak, amiért fájdalom nélkül ölelt körbe.Szükségem volt pár óra öntudatlanságra, hogy teljes mértékben regenerálódni tudjak,ezért csak lehunytam a szemem, és álomba merültem.Világosodott már odakinn, amikor felébredtem.A hajnal első fényei, rózsaszínű és halványsárga csíkokkal szabdalták szét a szürke esőfelhőket,és halvány derengésbe vonták a szobát.Átfordultam a másik oldalamra, Adamre néztem,és amit láttam, hirtelen reménnyel töltött el, mégis megfagyott bennem a vér is a rémülettől, ugyanis még mindig abban a mozdulatlan pózban feküdt, ahogyan napok óta, de a szeme nyitva volt.Üvegesen meredt a plafonra, és nem reagált arra sem, amikor meglengettem a kezem az orra előtt.Nem pislogott, meg sem rebbent.Kiugrottam az ágyból,és bár minden porcikám úgy fájt mintha késsel hasogatták volna, ordítva rohantam át a másik szobába,ismételten halálra rémítve lakóját-Abby!Abby!Történt valami, de nem tudom, hogy micsoda, és hogyan!Ezt látnod kell!Gyere már!Először szegény azt hitte, velem történt valami, de amikor látta, hogy velem minden rendben, visszarohant velem Adamhez.Amint meglátta megtorpant, és látszott rajta, hogy sejti mi történt.-Lexi!Azt hiszem ez a lelke miatt van!Újra közel van, és ezt megérzi a lényének azon része ami a testében maradt, és reagál rá!-mondta, majd leszaladt a földszintre, felkapta az órát, és amikor visszajött, nagy rémületemre Adam arca eltorzult, mintha borzalmas fájdalmai lennének, és a szeme követte a homokórát.-Ki kell engednünk onnan, hogy vissza tudjon szállni a testébe,mert így csak szenved!-mondtam remegő hangon.Abby is tudta hogy igazam van, arról azonban egyikünknek sem volt fogalma, hogy ezt hogyan is kellene véghezvinni.Az ugyanis már bebizonyosodott, hogy összetörni nem lehet,és ennek következtében nem sok lehetőség maradt,meg kellett próbálnom bűbájjal kinyitni.Fél délelőtt a könyvemet  bújtam, találtam is zárnyitó, és varázslattal lezárt dolgok felnyitására szolgáló bűbájokat,de egyik sem működött,így beleuntam, és félretettem a dolgot, hogy egy kicsit összeszedjem magam.A konyhában Abby még mindig a főzettel ügyködött, én pedig Honey-t dögönyöztem, mert nem fogott az agyam.Adamhez sem tudtam felmenni, mert elborzasztott a látvány, ahogy tágra nyílt szemekkel mered a semmibe.Tébláboltam a házban, és törtem a fejem, hogy mit is tehetnék.Abby könyvét is átnéztem, hátha abban találok valamit, de semmi.Már hullámokban a zokogás is rám tört attól az idegességtől, és elkeseredettségtől, ami bennem feszült.Tehetetlennek, és hasznavehetetlennek éreztem magam.Elszomorított a tudat, hogy annak ellenére, hogy Ő mindig megtalálta a módját annak, hogy segítsen rajtam, nekem nem megy, én nem tudom megmenteni őt.Értelmetlennek láttam a küzdelmet, és már-már feladtam.Takaróba burkolózva ültem a félhomályos nappaliban,és egy gyertya lángját bámultam órákon keresztül.Kizártam a külvilágot, nem láttam, nem hallottam,nem mozdultam.Mély töprengésbe merültem, és miértekre kerestem válaszokat-''Miért történik mindez velem?Miért történik mindez Vele?Miért nem tudom megmenteni?Miért kell, hogy fájjon az élet?Miért ilyen nehéz?Miért....?Miért....?Miért....?''-azonban semmire sem kaptam értelmes elfogadható választ.Amíg ott ültem magamba fordulva,eltelt a nap nagy része, és újra sötétedni kezdett.Összefolyt az idő, és számomra fel sem tűnt, milyen iramban telik.Már egészen sötét volt, amikor egyszer csak teljesen kétségbeesve felkaptam az asztalról az órát, magamhoz szorítottam, és zokogva ordítottam-MIÉRT?MIÉRT NEM ADOD ŐT VISSZA NEKEM?MIÉRT KÍNZOD?MIÉRT JÓ EZ NEKED?ESKÜSZÖM, HOGY MEGTALÁLOM A MÓDJÁT HOGY VISSZAKAPJAM!-üvöltöttem, és ahogy az utolsó szó elhagyta a számat, felrobbantam,akárcsak egy atombomba,szét feszítette a belőlem feltörő erő a testemet, és velem együtt darabokra zúzta a homokórát,szabadon engedve ezzel Adam lelkét, és vakító fénnyel töltve meg a szobát.Egyetlen másodperc volt az egész, és én újra eszméletlenül rogytam össze.
Órákkal később az ágyban ébredtem,és legnagyobb meglepetésemre Ő is ott feküdt mellettem, és az arcomat simogatta."Sikerült!"-gondoltam,majd elbőgtem magam, és amennyire csak lehetett, bújtam hozzá, belefúrtam magam a mellkasába, és kapaszkodtam belé, öleltem, és közben rázkódtam a sírástól.Nem kérdezett semmit, csak magához húzott, és türelmesen megvárta, amíg megnyugszom, majd a fülembe suttogta száraz, rekedt hangon-Megmentettél!Elmondhatatlan, határtalan öröm és megkönnyebbülés áradt szét bennem.Újra velem volt, elevenen,és többé nem hagytam, hogy bárki is elvegye tőlem.Könnyben ázva néztem fel rá,és ő elsimította az arcomra tapadt hajat,és újra a fülemhez hajolt-Köszönöm!-súgta, és lágy puszit adott a fülemre, amitől a hideg is kirázott.-Beszéltem hozzád minden nap!Kértelek, hogy gyere vissza, és haragudtam rád, amiért nem hallgattál rám,de most már tudom, hogy nem a te hibád volt!-mondtam, és még közelebb húzódtam.-Néha hallottam hogy beszélsz hozzám!Tompán, és elmosódottan, távolról visszhangozva, nem is értettem, hogy mit mondasz, de segített, hogy ne adjam fel, hogy tovább küzdjek!Minden nap olyan hosszú volt, mint száz év, és minden nap újra és újra megkínozták, és kiszipolyozták a lelkem!Nem sokáig bírtam volna ha nem sietsz a segítségemre!-válaszolta, és elbújt a hajamban.Nem tudtam mit mondani neki,és nem is akartam, inkább igyekeztem mindent az ölelésbe sűríteni.Újra éreztem, hogy élek, hogy van miért minden reggel felkelnem.Ahogy ott feküdtünk, kopogtak az ajtón.Felnéztem, és Abby állt ott, kezében egy tálcányi étellel.Megnyugodtam, hogy Greg mégsem felejtett el minket.Abby mosolyogva jött be a szobába, letette a tálcát, leült az ágy szélére, puszit nyomott a homlokomra, és mosolyogva mondta-Hatalmas dolgot vittél véghez!Büszke vagyok Rád!Még egyszer megpuszilt, majd magunkra hagyott minket.Az ágyban fekve ettünk pár falatot, majd miután közöltem Adammel,hogy hány napig feküdt, úgy döntött elmegy zuhanyozni.Amikor megpróbált felkelni, látszott rajta, hogy nem tett jót neki a napokig tartó öntudatlanság,mert zsibbadt, elgémberedett tagjai nem akartak engedelmeskedni neki,és csak harmadszori nekifutásra sikerült elindulnia.Amíg ő a zuhany alatt állt,én a hátamon feküdtem, bámultam a plafont, és élveztem a felszabadultságot.Már azt hittem, hogy soha nem lesz vége a rémálomnak, és most mégis itt vagyunk, mindannyian épségben,erős kötelékben.Fél óra elteltével jött vissza,és csupán egy törölköző volt a csípője köré csavarva.Amikor megláttam, a fejem búbjáig elvörösödtem,és majdnem elbújtam a takaró alá, de aztán inkább csak másfelé néztem amíg felöltözött, bár igen nagy volt a kísértés. Végül visszafeküdt mellém az ágyba,és bár egyikünk sem volt álmos, ott maradtunk, összegabalyodva,szótlanul,hallgatva egymás szapora szívverését.Mozdulatlanul vártuk a napfelkeltét,mert abban a csendes, meghitt félhomályban egyikőnknek sem akaródzott megszólalni.A homlokom nekitámasztottam a mellkasának, ő pedig a vállam cirógatta.Olyan pillanat volt ez, ami miatt megállítottam volna az időt, hogy újra-és újra átélhessem, de azt sem bántam volna, ha porrá hullok szét, és elsodor a szél,mert akkor, ott tökéletes volt minden.