19.
Ahogy az éjjeli sötétséget felváltotta a hajnali derengés, mindketten mocorogni kezdtünk,habár egyikünk sem akart felkelni,és kiszakadni abból a csendes kis burokból, ami az utóbbi pár órában körülvett minket.Olyan meghitt, és bensőséges volt az egész,mintha egy ősi,mély és széttörhetetlen kapocs volna köztünk....,mintha összetartoznánk.Én tudtam, legbelül mindig is sejtettem, hogy ez így van, hogy egymásnak teremtettünk, de abban cseppet sem voltam biztos,hogy ezt Ő is így gondolja.Persze voltak pillanatok, amikor ugyan azt a tüzet véltem látni a szemében, ami engem is emésztett amikor vele voltam, de ez nála ugyan olyan gyorsan ki is aludt, mint ahogy fellobbant.Egy ideig úgy hittem, hogy majd az együtt töltött idő felszínre hozza, és ráébreszti őt is arra, hogy nekünk sorsunktól fogva együtt kell lennünk, de erre mindeddig semmi jel nem mutatott, és én beletörődtem abba, hogy ez a szerelem egyoldalú, és igyekeztem száz százalékig kihasználni azokat a pillanatokat, amiket gyengédséggel, és közelséggel nekem szentelt.Ilyenkor elhittem, vagy inkább elhitettem magammal, hogy Ő is ugyan azt érzi amit én.Éppen az járt a fejemben, hogy elmondom neki mit is érzek,elmondok neki mindent, mert abban az állapotban nem lett volna kínos, és talán célba is ért volna, amikor az alsó szintről üveg csörömpölése hallatszott.Az első gondolatom az volt, hogy bizonyára Abby ejtett el valamit, de miután egy tompa puffanás kíséretében valami a földre zuhant, tudtam hogy baj van.Rémülten néztem Adamre,aki szavak nélkül is tudta mi jár a fejemben, majd mindketten kiugrottunk az ágyból,felkaptuk a szobában található fegyvereket, és hangtalanul elindultunk lefelé a lépcsőn.Falnak vetett háttal araszoltunk előre, Adam egy csőre töltött puskával, én pedig a tőrökkel.A lépcső aljára érve láttuk, hogy füst szivárog ki a konyhából,de mozgást nem hallottunk, ezért mindketten berohantunk, és ott találtuk a földön Abby-t,és mellette a padlón egy kis csomagot, amiből csak úgy áradt a kábító füst.Letérdeltem mellé, óvatosan megemeltem a fejét,és mikor láttam, hogy életben van, Adammel bevittük a nappaliba, és lefektettük a kanapéra.Megfogtam a kezét, és halkan kérdeztem-Mi történt? Láttál valakit?Felém fordította a fejét, és erőlködve, alig hallhatóan válaszolt-Azt hitte,hogy te vagyok! Miután bedobta az ablakon azt a valamit, benyúlt, és a nyakam után kapott,de összecsuklottam, és bejönni utánam már nem tudott!-mondta, és felületesen zihálni kezdett.Nem derült ki,hogy ki volt a támadó, de tudnom kellett,ezért tovább faggattam-Abby áruld el!Kit láttál?Ki támadott meg?Nagy levegőt vett,és csak annyit mondott-Te is láttad már!-majd visszahanyatlott a párnára.Ott ültem mellette néma csendben, és a szavain töprengtem-"Te is láttad már!".Fogalmam sem volt,hogy kiről, vagy miről beszél.Felálltam, és átmentem a konyhába,ahol Adam éppen az ablakot üvegezte újra-Nem is tudtam, hogy ekkora ezermester vagy!-mondtam,és végigsimítottam a hátán.Hátra sem nézve felelte-Amikor csak magadra számíthatsz, sok mindent megtanulsz.A hangja gondterhelten csengett, és bár tudni szerettem volna,hogy mi bántja, nem kérdezősködtem.Fogtam egy seprűt, és összetakarítottam az üvegszilánkokat.Éppen végeztem, amikor kinéztem Adam karja alatt az ablakon,és a háztól körülbelül száz méterre megláttam azt az alakot, aki napokkal ezelőtt figyelt engem.Elakadó lélegzettel kapaszkodtam meg Adam karjában,és lesütött szemmel suttogtam-Nézd!Körülbelül száz méterre!Ott áll aki figyelt engem!Mindketten meredten bámultuk, míg meg nem fordult, és el nem tűnt szem elől.Adam dühösen fújtatott, majd sarkon fordult, lement a pincébe,és a nap hátralevő részében nem is jött elő.Olyan érzés volt, mintha újra elveszett volna, és szívem szerint beköltöztem volna mellé,de esélyem sem volt rá,még egy percre sem láthattam, mert az ajtót is magára zárta.Dörömbölhettem,és könyöröghettem volna neki,hogy jöjjön ki, de nem láttam értelmét,így hát hagytam, hogy elzárkózzon a külvilág elől.Annak érdekében,hogy elfoglaljam magam,takarítási,és rendrakási hadjáratba kezdtem,mert amíg arra vártam, hogy felébredjen, igencsak elhanyagoltam ezeket a teendőket.A földszinti mosdót sikáltam négykézláb, amikor Abby jelent meg táskával a kezében,útra készen.-El kell mennem!Adamnek csak Téged kell védenie, nem engem!Mindent odaadtam neked, amire szükséged lehet,így már elboldogulsz nélkülem is!Ha mégis szükséged lenne rám, tudod hogy hogyan találj meg!-mondta, és már indult is a kijárat felé.Talpra küzdöttem magam, és utána szaladtam.Tudtam,hogy nem állíthatom meg,mert előre figyelmeztetett,hogy ha úgy érzi, el fog menni, így hát nem tehettem mást, mint hogy könnyek között elbúcsúztam tőle, és elengedtem.Amint eltűnt a szemem elől, rohantam a pince lejáratához, és lekiabáltam-Adam!Abby elment!Újra ketten maradtunk!Válasz azonban nem érkezett,így hát csendes magányomban folytattam ténykedésemet.Délutánra mindennel készen voltam, és a konyhában ülve lapozgattam a könyvet, amit Abby hozott nekem,közben pedig szendvicset majszoltam.Adamtől is kérdeztem ajtón keresztül, hogy nem éhes-e, de úgy tűnt teljes némaságot fogadott,mert ismételten egy szót sem szólt.Később, mikor már nem tudtam magammal mit kezdeni,és már Honey is unta  a társaságomat,felhívtam anyut, mert vele sem beszéltem  jó pár napja, és aminek a következménye az  lett,hogy hisztérikus hangon közölte velem, hogy már azt hitte meghaltam.Szegény ha tudta volna,hogy mennyire nem jár messze az igazságtól.Beletelt egy kis időbe, mire sikerült beszámolni neki a meg sem történt eseményekről-az igazat mégsem mondhattam el-és elbúcsúzni tőle.Ez után egy ideig csak feküdtem a nappaliban, de végül elfogyott minden türelmem, felpattantam, és ököllel verni kezdtem a pince lejárat ajtaját.-Adam!Kezdesz megrémíteni!Mi a jó eget csinálsz odalenn?Gyere már fel!-kiabáltam, és egyáltalán nem lepett meg, hogy ezúttal sem válaszolt.Lerogytam az ajtó mellé, és csak vártam.Több mint egy órát ültem ott elgémberedve, és egy szösszel babráltam.Időközben odakinn zuhogni kezdett az eső,és szép lassan besötétedett.Épp elbóbiskoltam, a fejemet a falnak támasztva, amikor hallottam, hogy felfelé jön a lépcsőn.Nem mozdultam, csak vártam, hogy kilépjen az ajtón,és amikor észre sem vett, csak elment mellettem, halkan utána szóltam-Na végre!Mi tartott ennyi ideig?-kérdeztem, majd fél másodperccel később az agyam is felfogta azt amit láttam.A motoros bőrkabátja volt rajta, farmer, csizma és kesztyű,a vállán a katonai táska amibe fegyvereket szokott pakolni, és a két oldalán egy-egy pisztoly.-Hová készülsz?-kérdeztem és elcsuklott a hangom.Felálltam, és odamentem hozzá.Válaszra várva néztem a szemébe, és amikor inkább a padlót kezdte bámulni,újra feltettem neki a kérdést-Hová mész?Kicsit tétovázott, majd felemelve a fejét mélyen a szemembe nézve válaszolt-Tudom, hogy mi követ téged, és mi követte Abby-t az erdőben!Az egy kaszás!Valaki rád küldte!A kaszások az alvilág bérgyilkosai,és addig nem állnak le, míg nem végeznek a kiszemelt áldozattal, és ez most RÁD vadászik,én pedig nem hagyhatom, hogy bajod essen!Elmegyek, és levadászom!Elsőre el sem jutott a tudatomig, hogy miről beszél, majd mikor felfogtam, elszántan közöltem vele-Rendben!Veled megyek!-mondtam, és már indultam is a ruhámért, és a fegyvereimért., Adam azonban elkapta a karom, és megállított.-Nem, te nem jössz velem!Itt maradsz a házban,ahol biztonságban vagy, és eszedbe se jusson utánam jönni, mert ha megteszed, akkor visszahozlak, és megláncollak odalenn a pincében,és nem fog érdekelni, hogy mennyire barbár dolognak tűnik,a biztonságod érdekében bármire képes vagyok!-kiabálta az arcomtól csupán néhány centire.Nem voltam hozzászokva, hogy így beszéljenek velem, ezért kiakadtam, és én is üvölteni kezdtem.-De igen!Igenis veled megyek, mert nem veszíthetlek el még egyszer!Nem akarom még egyszer átélni ugyan azt!Veled akarok menni, és segíteni neked!Adamnél is elszakadt a cérna,és ugyan azon a hangon válaszolt-De igen!Igenis hagyni fogod, hogy elmenjek,és megvársz itt!-mondta,majd a szemében fájdalom csillant, és én megrendülve néztem, ahogy elkínzott arccal, szinte suttogva, remegő hangon folytatja-Lexi meg kell értened!Szabad célpont lennél,és ha többen is vannak, ketten nem bírnánk el velük!-mondta, ledobta a táskáját a földre, közelebb lépett, és a derekamnál fogva magához húzott.Csak egy pillanatig tétovázott,aztán megcsókolt.A szívem vadul kalapált, pezsgett a vérem,és forróság öntött el.Mintha áramot vezettek volna belém, úgy bizsergett minden porcikám, miközben Ő olyan erővel szorított magához, hogy majd' összetörtem.Amikor elengedett kellett pár másodperc, hogy magamhoz térjek.-Csak gyere vissza élve!Kérlek!-suttogtam erőtlenül, és a kezébe kapaszkodtam, miközben az ajtó felé indult.-Visszajövök!Ígérem!-mondta,visszalépett hozzám,puszit adott a homlokomra, majd kilépett a szakadó esőbe.Becsuktam utána az ajtót, és amikor távolodni hallottam a motorja hangját,összetörve zokogni kezdtem.Felrohantam az emeletre, becsaptam magam mögött a szoba ajtaját, elvetődtem az ágyon, és a párnámba fúrt arccal fuldokoltam a saját könnyeimtől.Halálosan rettegtem attól, hogy nem tér vissza, és biztos voltam abban, hogy akkor én is meghalok.Idő közben Honey nyitotta ki résnyire az ajtót, és telepedett mellém az ágyra.Miközben simogattam, lassan sikerült abbahagynom a sírást, és onnantól kezdve csak bámultam bele a sötétségbe,hallgattam az eső kopogását az ablakpárkányon és a tetőn,és közben fohászkodtam, hogy betartsa az ígéretét, és újra visszatérjen hozzám...