18.

Mondd azt, hogy sohase féljek,

Mondd azt, hogy a tűz el nem éget,

Mondd azt, hogy semmi sem fájhat,

Mondd azt, hogy vársz Rám,míg megtalállak!

Magamhoz szorítottam a homokórát, és csak zuhantam bele a semmibe.A szél belekapott a hajamba,és vadul tépte a kabátomat, miközben a saját tengelyem körül forogtam, míg nem végül már azt sem tudtam merre van a fenn, és merre a lenn.Végtelennek tűnő szabadesés után, irtózatos erővel csapódtam a köves talajba,és azt hittem végem.Úgy éreztem darabokra szakadok, és vége az életemnek.Eszméletlenül, kitekeredett végtagokkal, mint egy eldobott marionett bábú, úgy hevertem ott a földön, fél kézzel még mindig a lelket rejtő homokórát szorítva.Néha elvesztettem az eszméletem, máskor az eget bámultam, és szerettem volna, ha Ő, az aki miatt mindezt történt rám talál, és újra megment, szerettem volna érte, segítségért kiáltani, de mozdulni sem tudtam.Az szakadó eső az arcomba csapódott,és fáztam,rettentően hidegnek éreztem mindent magam körül.Mintha kialudt volna a testemet felforraló tűz ami bennem égett.Össze kellett szednem magam, és a testemet gyors gyógyulásra bírnom, mert nem tudhattam mióta fekszem a sárban, és meddig tart még a fal ami visszatartja a halálhozókat.A családomra gondoltam, és azokra akik a házban várnak rám, és hogy mindannyiuknak szükségük van rám, arra, hogy rengeteg dolgot kell még átélnem;szerelmet, határtalan örömöt, repülést.A fogamat összeszorítva igyekeztem összekaparni magam.Helyrerakni a csontjaim borzalmas fájdalommal járt, recsegtek, ropogtak miközben igyekeztem talpra állni.Számtalanszor visszaestem, és mégis mindig igyekeztem visszaküzdeni magam.Végül botladozva, félig a sárban kúszva sikerült eljutnom az autóig,nagy nehezen beültem, és amilyen gyorsan csak tudtam, elindultam vissza a házhoz.Vezetés közben alig láttam az utat a szakadó esőtől, és közben fohászkodtam, hogy nehogy valaki, vagy valami az utamat állja.Eszelősen száguldottam végig a kihalt utakon, és el sem lehet mondani mennyire megkönnyebbültem, amikor beparkoltam a ház mellé, kiszálltam, és elértem az ajtót.Az viszont,hogy szó szerint beestem a házba, nem volt annyira jó dolog, főleg, hogy Abbyt ezzel a mutatvánnyal sikerült halálra rémítenem.Huszonnégy órán belül másodszorra, falfehér arccal rohant oda hozzám,és hitte azt, hogy végem.Megkönnyebbült azonban, amikor sötéten nevetgélve mutattam neki a homokórát-Majdnem belehaltam, de itt van!Megszereztem!Most már csak aludni szeretnék!-mondtam, és felé nyújtottam a kezem.Óvatosan felsegített, támogatva felkísért a szobába,levetkőztetett, és ágyba dugott.Hálás voltam neki a segítségért, és a puha ágynak, amiért fájdalom nélkül ölelt körbe.Szükségem volt pár óra öntudatlanságra, hogy teljes mértékben regenerálódni tudjak,ezért csak lehunytam a szemem, és álomba merültem.Világosodott már odakinn, amikor felébredtem.A hajnal első fényei, rózsaszínű és halványsárga csíkokkal szabdalták szét a szürke esőfelhőket,és halvány derengésbe vonták a szobát.Átfordultam a másik oldalamra, Adamre néztem,és amit láttam, hirtelen reménnyel töltött el, mégis megfagyott bennem a vér is a rémülettől, ugyanis még mindig abban a mozdulatlan pózban feküdt, ahogyan napok óta, de a szeme nyitva volt.Üvegesen meredt a plafonra, és nem reagált arra sem, amikor meglengettem a kezem az orra előtt.Nem pislogott, meg sem rebbent.Kiugrottam az ágyból,és bár minden porcikám úgy fájt mintha késsel hasogatták volna, ordítva rohantam át a másik szobába,ismételten halálra rémítve lakóját-Abby!Abby!Történt valami, de nem tudom, hogy micsoda, és hogyan!Ezt látnod kell!Gyere már!Először szegény azt hitte, velem történt valami, de amikor látta, hogy velem minden rendben, visszarohant velem Adamhez.Amint meglátta megtorpant, és látszott rajta, hogy sejti mi történt.-Lexi!Azt hiszem ez a lelke miatt van!Újra közel van, és ezt megérzi a lényének azon része ami a testében maradt, és reagál rá!-mondta, majd leszaladt a földszintre, felkapta az órát, és amikor visszajött, nagy rémületemre Adam arca eltorzult, mintha borzalmas fájdalmai lennének, és a szeme követte a homokórát.-Ki kell engednünk onnan, hogy vissza tudjon szállni a testébe,mert így csak szenved!-mondtam remegő hangon.Abby is tudta hogy igazam van, arról azonban egyikünknek sem volt fogalma, hogy ezt hogyan is kellene véghezvinni.Az ugyanis már bebizonyosodott, hogy összetörni nem lehet,és ennek következtében nem sok lehetőség maradt,meg kellett próbálnom bűbájjal kinyitni.Fél délelőtt a könyvemet  bújtam, találtam is zárnyitó, és varázslattal lezárt dolgok felnyitására szolgáló bűbájokat,de egyik sem működött,így beleuntam, és félretettem a dolgot, hogy egy kicsit összeszedjem magam.A konyhában Abby még mindig a főzettel ügyködött, én pedig Honey-t dögönyöztem, mert nem fogott az agyam.Adamhez sem tudtam felmenni, mert elborzasztott a látvány, ahogy tágra nyílt szemekkel mered a semmibe.Tébláboltam a házban, és törtem a fejem, hogy mit is tehetnék.Abby könyvét is átnéztem, hátha abban találok valamit, de semmi.Már hullámokban a zokogás is rám tört attól az idegességtől, és elkeseredettségtől, ami bennem feszült.Tehetetlennek, és hasznavehetetlennek éreztem magam.Elszomorított a tudat, hogy annak ellenére, hogy Ő mindig megtalálta a módját annak, hogy segítsen rajtam, nekem nem megy, én nem tudom megmenteni őt.Értelmetlennek láttam a küzdelmet, és már-már feladtam.Takaróba burkolózva ültem a félhomályos nappaliban,és egy gyertya lángját bámultam órákon keresztül.Kizártam a külvilágot, nem láttam, nem hallottam,nem mozdultam.Mély töprengésbe merültem, és miértekre kerestem válaszokat-''Miért történik mindez velem?Miért történik mindez Vele?Miért nem tudom megmenteni?Miért kell, hogy fájjon az élet?Miért ilyen nehéz?Miért....?Miért....?Miért....?''-azonban semmire sem kaptam értelmes elfogadható választ.Amíg ott ültem magamba fordulva,eltelt a nap nagy része, és újra sötétedni kezdett.Összefolyt az idő, és számomra fel sem tűnt, milyen iramban telik.Már egészen sötét volt, amikor egyszer csak teljesen kétségbeesve felkaptam az asztalról az órát, magamhoz szorítottam, és zokogva ordítottam-MIÉRT?MIÉRT NEM ADOD ŐT VISSZA NEKEM?MIÉRT KÍNZOD?MIÉRT JÓ EZ NEKED?ESKÜSZÖM, HOGY MEGTALÁLOM A MÓDJÁT HOGY VISSZAKAPJAM!-üvöltöttem, és ahogy az utolsó szó elhagyta a számat, felrobbantam,akárcsak egy atombomba,szét feszítette a belőlem feltörő erő a testemet, és velem együtt darabokra zúzta a homokórát,szabadon engedve ezzel Adam lelkét, és vakító fénnyel töltve meg a szobát.Egyetlen másodperc volt az egész, és én újra eszméletlenül rogytam össze.
Órákkal később az ágyban ébredtem,és legnagyobb meglepetésemre Ő is ott feküdt mellettem, és az arcomat simogatta."Sikerült!"-gondoltam,majd elbőgtem magam, és amennyire csak lehetett, bújtam hozzá, belefúrtam magam a mellkasába, és kapaszkodtam belé, öleltem, és közben rázkódtam a sírástól.Nem kérdezett semmit, csak magához húzott, és türelmesen megvárta, amíg megnyugszom, majd a fülembe suttogta száraz, rekedt hangon-Megmentettél!Elmondhatatlan, határtalan öröm és megkönnyebbülés áradt szét bennem.Újra velem volt, elevenen,és többé nem hagytam, hogy bárki is elvegye tőlem.Könnyben ázva néztem fel rá,és ő elsimította az arcomra tapadt hajat,és újra a fülemhez hajolt-Köszönöm!-súgta, és lágy puszit adott a fülemre, amitől a hideg is kirázott.-Beszéltem hozzád minden nap!Kértelek, hogy gyere vissza, és haragudtam rád, amiért nem hallgattál rám,de most már tudom, hogy nem a te hibád volt!-mondtam, és még közelebb húzódtam.-Néha hallottam hogy beszélsz hozzám!Tompán, és elmosódottan, távolról visszhangozva, nem is értettem, hogy mit mondasz, de segített, hogy ne adjam fel, hogy tovább küzdjek!Minden nap olyan hosszú volt, mint száz év, és minden nap újra és újra megkínozták, és kiszipolyozták a lelkem!Nem sokáig bírtam volna ha nem sietsz a segítségemre!-válaszolta, és elbújt a hajamban.Nem tudtam mit mondani neki,és nem is akartam, inkább igyekeztem mindent az ölelésbe sűríteni.Újra éreztem, hogy élek, hogy van miért minden reggel felkelnem.Ahogy ott feküdtünk, kopogtak az ajtón.Felnéztem, és Abby állt ott, kezében egy tálcányi étellel.Megnyugodtam, hogy Greg mégsem felejtett el minket.Abby mosolyogva jött be a szobába, letette a tálcát, leült az ágy szélére, puszit nyomott a homlokomra, és mosolyogva mondta-Hatalmas dolgot vittél véghez!Büszke vagyok Rád!Még egyszer megpuszilt, majd magunkra hagyott minket.Az ágyban fekve ettünk pár falatot, majd miután közöltem Adammel,hogy hány napig feküdt, úgy döntött elmegy zuhanyozni.Amikor megpróbált felkelni, látszott rajta, hogy nem tett jót neki a napokig tartó öntudatlanság,mert zsibbadt, elgémberedett tagjai nem akartak engedelmeskedni neki,és csak harmadszori nekifutásra sikerült elindulnia.Amíg ő a zuhany alatt állt,én a hátamon feküdtem, bámultam a plafont, és élveztem a felszabadultságot.Már azt hittem, hogy soha nem lesz vége a rémálomnak, és most mégis itt vagyunk, mindannyian épségben,erős kötelékben.Fél óra elteltével jött vissza,és csupán egy törölköző volt a csípője köré csavarva.Amikor megláttam, a fejem búbjáig elvörösödtem,és majdnem elbújtam a takaró alá, de aztán inkább csak másfelé néztem amíg felöltözött, bár igen nagy volt a kísértés. Végül visszafeküdt mellém az ágyba,és bár egyikünk sem volt álmos, ott maradtunk, összegabalyodva,szótlanul,hallgatva egymás szapora szívverését.Mozdulatlanul vártuk a napfelkeltét,mert abban a csendes, meghitt félhomályban egyikőnknek sem akaródzott megszólalni.A homlokom nekitámasztottam a mellkasának, ő pedig a vállam cirógatta.Olyan pillanat volt ez, ami miatt megállítottam volna az időt, hogy újra-és újra átélhessem, de azt sem bántam volna, ha porrá hullok szét, és elsodor a szél,mert akkor, ott tökéletes volt minden.