10.
Tudtam, hogy már felkelt a nap, ahogyan azt is, hogy hétfő van, és fel kellene kelnem készülődni.Azonban annyi minden történt előző nap, és annyira zaklatott voltam még mindig, hogy nem volt lelki erőm az iskolapadban ülni egész nap. Így hát nem nyitottam még ki a szemem, inkább próbáltam tovább aludni.Anyu viszont észre vette, hogy nem keltem fel, mert nem hallotta szokásos reggeli ténykedésem zajait.Halkan nyitott be a szobámba, és ült le az ágyam szélére.Aggódva kérdezte-Kicsikém,mi a baj?Miért nem keltél fel? A hátamra fordultam, hunyorogva néztem rá, és rekedten mondtam-Nem érzem túl jól magam.Azt hiszem, ma nem kellene iskolába mennem.Hátha holnapra kipihenem magam.-mondtam, és nagyon "betegen" néztem rá. Megsimogatta a homlokom-Uram atyám Lexi! Neked lázad van! Maradj csak ágyban!Én pedig mindjárt felhívom az iskolát,hogy tudjanak róla, mi van veled.-azzal felpattant, és kiviharzott az ajtón.Hallottam, ahogy a földszinten telefonál.Hasra fordultam, és újra becsuktam a szemem.Abban reménykedtem,hogy egész nap főhetek a saját levemben, és nyugalomban rághatom át magam a a sok új infón, és dolgozhatom fel a sokkoló valóságot.Adamre gondoltam.Arra, hogy vajon meddig gubbasztott a fán, hogy szükség esetén meg tudjon védeni?Hallgatóztam kicsit, és hallottam, ahogy anyu éppen a tanáromnak magyarázza, hogy milyen beteg vagyok, ezért óvatosan kikeltem az ágyból, az ablakhoz lopóztam, és kinéztem a tölgyfára.Nem tudom mire számítottam, de Adam nem volt ott.Talán azt hittem,hogy még mindig az ágon gubbaszt,és alszik, vagy engem figyel,de rá kellett jönnöm,hogy valószínűleg már régen elment.Ekkor megnyikordult a lépcső.Anyu jött felfelé a kezében lázmérővel,és vizes borogatással.Lábujjhegyen szaladtam vissza az ágyhoz, és gyorsan bebújtam a takaró alá.Éppen időben,mert ahogy visszafeküdtem, már nyílt is az ajtó.Anyu lepakolta a kezében tartott holmikat az éjjeli szekrényemre,és elkezdett magyarázkodni, és mentegetőzni, hogy ha tudta volna,nem ígérkezik el,ugyanis pár napja megismerkedett Kimi egyik osztálytársának anyjával, és megbeszélték, hogy együtt töltik a délelőttöt.Eszem ágában sem volt visszatartani.Miután megnyugtattam, hogy nem lesz semmi bajom, elköszönt, és elindult.Az ablakból néztem, ahogy távolodik,majd őrült módjára öltözködni kezdtem.Az volt a tervem, hogy ma is megkeresem Adamet,és megmutatom neki a tőröket.A gond csak az volt, hogy még mindig nem tudtam, minként érhetném el, így hát úgy döntöttem, hogy elmegyek ahhoz a régi házhoz ahol tegnap voltunk, hátha ott találom.Fogtam az egyik hátizsákomat, beleraktam a késeket, egy plusz pulóvert,majd a földszinten kivettem a hűtőből némi ételt,és pár doboz üdítővel azt is elpakoltam.Zsebre vágtam a telefonomat és a kulcsomat, majd kiléptem az ajtón, és elindultam.Az utca végén balra fordultam.Nem akartam a város központ felé menni, igyekeztem a külvárosi kis utcákon keresztül eljutni a célomig.Útközben megállás nélkül kattogtak a fogaskerekek az agyamban.Próbáltam kitalálni, hogy Adam mit fog szólni ehhez az egészhez.Csak reménykedtem abban, hogy jól fogadja,és nem fog kiakadni, vagy nem próbálja meg agresszíven elintézni a dolgot.A gondolataim annyira elkalandoztak, hogy észre sem vettem, hogy csupán pár méterre vagyok a máladozó épülettől.Meg is lepődtem, hogy sikerült elsőre odatalálnom.A bejárat előtt megállva vettem egy mély levegőt, majd óvatosan belöktem az ajtót.Ugyan az a vibráló üresség és némaság fogadott, mint előző nap, de most, hogy egyedül voltam, még félelmetesebbnek tűnt.Lassú léptekkel haladtam a szemközt lévő ajtó felé.A csend annyira nyomasztó volt, hogy kishíján nekiálltam dúdolni.Mikor elértem a repedezett faajtót,remegő kézzel elfordítottam a kilincset, és résnyire kinyitottam.Óvatosan belestem a résen,de nem láttam senkit.Úgy döntöttem, megvárom Adamet,ezért teljesen kinyitottam az ajtót, és beléptem a szobába.Halkan becsuktam magam mögött, és megfordultam.Mégsem voltam egyedül.Adam békésen aludt a kanapén,egy kockás takaróval betakarózva.Nem akartam felébreszteni,végtére is egész éjjel egy fán gubbasztva vigyázott rám, ezért ráfért az alvás.Levettem a hátamról a táskát,leraktam az egyik fotel mellé, én pedig leültem.Nem tudtam meddig fog tartani amíg felébred,ezért felhúztam a lábam,és kényelmesen elhelyezkedtem.Csak ültem ott, és néztem őt,magam sem tudom mennyi ideig, néha-néha én is elbóbiskoltam.Éppen egy pár pillanatig tartó öntudatlanságból tértem magamhoz, amikor arra lettem figyelmes, hogy Adam álmodik,érthetetlen nyelven kiabál,és dobálja magát.Felálltam,odamentem hozzá, és megpróbáltam felébreszteni.Először csak megérintettem a karját, de nem történt semmi, majd kicsit megráztam, hátha felébred, de erre sem reagált.Végül két kézzel ráztam, és úgy gondoltam, kicsit emeltebb hangon megpróbálok szólni hozzá-Adam! Adam,nyugalom!Ébredj fel! Egy pillanat műve volt az egész.Hirtelen kipattant a szeme, és elkapta a torkom.De olyan erővel,hogy féltem, összeroppantja a nyelő-és légcsövemet.Elkaptam a kezét, és fulladozva nyögtem ki-Hé!Engedj el!Csak én vagyok!Fél másodperccel később azonban elhomályosult a kép, és elsötétült minden.Nem tudtam behatárolni, hogy mennyi ideig lehettem eszméletlen, de amikor magamhoz tértem,a kanapén feküdtem betakarva, párnával a fejem alatt,Adam pedig az arcát a két tenyerébe temetve térdelt mellettem.Rá pillantottam, és próbáltam szólni hozzá, de a szám ki volt száradva, és fájt a torkom.Képtelen voltam hangot kicsikarni magamból, ezért csak felemeltem a kezem, és félénken megérintettem a kezét,Ő pedig felnézett rám.Az arcán kétségbeesés tükröződött.Megfogta a kezem, és megtörten szólalt meg-Lexi! Annyira, annyira sajnálom!Kérlek!Könyörgöm, ne haragudj!Nem akartalak bántani!-megremegett a hangja, de folytatta-Egy pillanatig azt hittem, hogy megöltelek!Soha,de soha többé nem fogok ártani Neked!Megígérem!Csak kérlek,bocsáss meg nekem!Újra lehajtotta a fejét, és összegörnyedt.Láttam rajta a fájdalmat,és meg akartam nyugtatni, hogy nem haragszom rá, de nem tudtam megszólalni.Kihúztam az egyik kezem a kezéből, és megsimogattam az arcát,és rekedten, suttogva feleltem-Nem haragszom!Tudom, hogy nem bántanál!Felült mellém a kanapéra, és végigsimított a nyakamon.Tudtam mire gondol, mert nekem is ugyan az jutott eszembe;nagy valószínűséggel, holnapra lilás zúzódás foltok fognak megjelenni ott, ahol elkapta.Belegondolva, nem igazán érdekelt,ugyanis jelen pillanatban nagyobb gondjaim is voltak.Ki kellett derítenem,hogy a táskámban lapuló két kés az-e,aminek gondolom,hogy hogyan védhetem meg a családom,és saját magam most,hogy tudtam milyen veszélyekkel kell számolnom.Remegve ülő helyzetbe tornáztam magam,Adam pedig előre dőlt,elvett egy üveg vizet az asztalról,és a kezembe nyomta.Ittam pár kortyot;a víz égette a torkom,de utána érezhetően jobb lett.-Minek köszönhetem a látogatásodat?Ilyenkor nem iskolában kellene lenned?kérdezte,miközben a kezeit ropogtatta.A takaró egyik rojtjával babráltam,és próbáltam kitalálni, hogyan is mondjam el a dolgot.Végül úgy döntöttem,hogy jobb ha nem köntörfalazok,hanem inkább elmondom neki az igazat-Amikor megtaláltam Lidya naplóját,más is volt a padló alatt.Valami, ami szerintem téged is érdekelne.Adam értetlenül nézett rám,azután egy halovány felismerés futott át az arcán.Látszott rajta,hogy a lehetőségeket latolgatja.Belenyúltam a táskámba,és kivettem belőle a két vászonba tekert tőrt.Kikerekedett a szeme,és csak bámult, hol rám, hol pedig a késekre.Óvatosan kitekertem őket a textil csíkokból,és mindkettőt leraktam az asztalra.-Szerinted lehetséges, hogy ezek a négy tőr közül kettő?Lehetséges, hogy ezekkel bármit meg lehet ölni?Adam hirtelen felpattant,és lekapott egy könyvet a polcról.Fellapozta,és amíg keresgélt, motyogva válaszolt-Nem elképzelhetetlen!Amint megtalálta amit keresett, az orrom alá dugta a könyvet.Tudtam, hogy mit látok, mégis hihetetlennek tűnt,és ezzel nem csak én voltam így.Mindketten megbabonázva néztük a régi könyv megsárgult lapjára rajzolt ábrát,és a tőröket az asztalon.Tökéletesen egyformák voltak.Adam izgatottan simított végig a pengéken.Látszott rajta, hogy mélyen érinti a felfedezés.Csillogó szemekkel nézett rám-Lexi!Tudod mit jelent ez?-kérdezte izgatottan-Tudod mekkora dolog ez?Ha megfelelően tudod használni ezeket a pengéket, semmi sem bánthat!Fogalmam sem volt róla, hogy Tom és Lidya ilyen messzire ment!Az is csoda lett volna, ha egyet megtalálnak ezek közül;de hogy egyből kettőt!Úgy lelkendezett,mint egy kisgyerek karácsonykor.Tudtam,hogy számára ez nagy dolog.Azonban voltak még dolgok, amik nem hagytak nyugodni, így hát muszáj volt elvonnom a figyelmét,és feltennem a kérdéseimet.Megköszörültem a torkom,hogy végre rám figyeljen-Adam! Segítesz nekem?Muszáj tudnom, hogy hogyan védjem meg magam,és a családomat!Tudni szeretném, hogy mik az első lépések!Megint rám villantotta azt a féloldalas mosolyát, amitől hajlamos voltam elolvadni,azután nagyon komolyan a szemembe nézett-Igen!Segíteni szeretnék neked, de ahhoz hallgatnod kell rám, és fontos döntéseket kell meghoznod!-mondta, majd leguggolt elém,és megfogta a kezem-Hajlandó vagy rá?El sem tudtam képzelni, milyen döntésekre gondolhat, de azért bólintottam, így hát folytatta-Első lépésként, el kell költöznöd.Egyelőre hatalmas veszélyt jelentesz a családodra!Persze nem te személy szerint, hanem a jelenléted.Második lépésként meg kell tanulnod verekedni, és lőfegyvert használni,ezek után jöhet egy kis történelem tanulás,és pár hasznos tudnivaló elsajátítása.Nem tudtam követni.Sok volt így egyszerre,és a leginkább sokkoló dolog az volt, hogy el kell hagynom a családomat.De mégis hogyan,és milyen ürüggyel?Tanácstalanul néztem rá-Szerinted mégis mit mondjak nekik?Elnevette magát, megrántotta a vállát, és könnyedén csak annyit felelt-Mutass be a szüleidnek, és mondd azt, hogy összeköltözöl velem.Felnőtt vagy, tehát nem tarthatnak vissza,és ha úgy vesszük,nem is hazudsz nekik.Te is tudod, hogy így lesz jó!Magamba zuhantam.Fel sem merült bennem,hogy a közeljövőben elköltözzek tőlük, és most mégis erre kényszerülök.Tisztában voltam azzal, hogy így őket védem, mégis olyan lelki fájdalom járt át, hogy azt hittem belerokkanok.Valószínűleg ezt Ő is látta rajtam, mert leült mellém,és átkarolt-Figyelj ide!Tudom, hogy most mit érzel, mert nekem is át kellett élnem ugyan ezt,nem egészen két évvel ezelőtt.Ott kellett hagynom anyámat, és a húgaimat.Többnyire csak telefonon tartom velük a kapcsolatot,és csak ünnepekkor találkozunk.Nehéz nélkülük, de idővel egyre könnyebb. Könnyes lett a szemem.Nagyokat kellett nyelnem,nehogy elsírjam magam.Belegondolni is szörnyű volt, hogy mostantól évente csak párszor láthatom őket.Biztatásként felajánlotta, hogy még a házat is felújítja, csak azért, hogy ne legyen ennyire nyomasztó, és jól érezzem magam.Jó érzéssel töltött el, hogy próbál tenni értem, de a fájdalmam mégsem tudta feledtetni.Felnéztem rá, és kissé még remegő hangon kérdeztem tőle-Mondd,téged ki avatott be? Vagy honnan tudtál meg ennyi mindent?Adam elgondolkodott egy kicsit majd nagyot sóhajtva válaszolt a kérdésemre-Mielőtt betöltöttem volna a húszat, nálam is jelentkeztek a tünetek.Először csak a magas testhőmérséklet. Anyám teljesen összetört,mikor hetek után sem sikerült levinni a magas "lázamat",és már az egész családot riasztotta, hogy halálos beteg vagyok.Két nappal később megjelent egy férfi,aki az unokatestvéremnek adta ki magát, és elkezdte elmesélni, hogy mi is történik velem.Először teljesen bolondnak tartottam, de minden amit mondott, végül beigazolódott.Ő is azt tanácsolta nekem, amit most én neked.Nem akartam elfogadni, de nem tehettem mást.Elmondott mindent amit tudnom kell,azután elment.Azóta magam vagyok, és rajtad kívül nem tudok másról, aki szintén olyan lenne mint én.Egyedül éreztem magam,és soha senkinek nem beszélhettem a titkokról, amikről tudok, de ezután nem kell így lennie.Veled megoszthatom.Lassan bólintottam,mintegy jelezve, hogy nekem bármit elmondhat, ugyanakkor megrendített a története, és kezdtem rájönni, hogy igaza van.Bele se mertem gondolni, hogy mi lenne akkor, ha otthon vagyok, és a házban van a családom is,amikor megtámadnak.Egyből megölnék őket.Adam magamra hagyott,mert kiment rendbe rakni az autóját.Nem akart motorral mutatkozni a szüleim előtt,mert attól félt, hogy balhé nélkül nem engednének el.Órákig üldögéltem egyedül, és bámultam a szemközti falat.Nehezemre esett, de végül meghoztam a döntést.Remegő tagokkal botorkáltam ki a hátsó ajtón.Adam éppen a kocsija motorját bütykölte.Amikor meghallotta a lépteimet, felegyenesedett,és amikor meglátta az arcomon tükröződő érzelmeket, csak bólintott.Tudta hogyan döntöttem, mert szavak nélkül is megértett.Lecsukta a motorháztetőt, bement a házba és megmosakodott.Mikor elkészült, odahívott magához, és elmondta, mit tegyek annak érdekében, hogy a szüleim ne rémüljenek meg.-Lexi!Nagyon fontos, hogy ne lássák rajtad, mennyire nehezedre esik elhagyni őket,és ne inogj meg!Amennyire csak lehet,próbálj boldognak mutatkozni, különben nem fogják elhinni, hogy tényleg ez az amit akarsz!Kezdtem pánikba esni.Nehezemre esett összeszedni magam.Tíz perccel később már az autóban ültünk, és talán utoljára, hazafelé tartottam.Félúton jártunk,és én nem bírtam ki, elbőgtem magam.Adam félreállt, és próbált megnyugtatni-Nyugalom kislány!Nem utoljára látod őket!Szerettem volna hinni neki.Amint megnyugodtam tovább indultunk, és nem sokkal később leparkoltunk a ház előtt.Mikor kiszálltunk, Adam megfogta a kezem, csak hogy teljes legyen az összkép,a szívem pedig akkorát dobbant, hogy majdnem áttörte a bordáimat.Lassan a bejárathoz sétáltunk, és bekopogtam.Anyu nyitott ajtót,és amint meglátta a magas, kopasz, tetovált srácot az oldalamon, majd amikor lejjebb siklott a tekintete,és észrevette, hogy fogja a kezem, majdnem elájult.Azt sem tudta mit mondjon, végül apáért kiáltott.Szegény azt hitte valami baj van, mert úgy rohant ki a nappaliból, mint egy dúvad. Amikor meglátott minket megtorpant, és eltátotta a száját.Én sem tudtam mit mondani, ezért csak görcsösen kapaszkodtam Adam kezébe.Mégis meg kellett törnöm a csendet-Anya!Apa!Szeretném bemutatni nektek Adam Hudsont!Ő...ő a barátom!Szeretnék nektek mondani valamit,de arra kérlek titeket, hogy ne zaklassátok fel magatokat!Ettől a mondattól anyu remegni kezdett, és nagyon is zaklatottan kérdezte-Alessia!Ugye nem azt akarod mondani, hogy terhes vagy?Akaratlanul is elnevettem magam, majd folytattam-Nem anyu, nem vagyok terhes, viszont szeretnék összeköltözni vele!Lehetőleg még ma!Apu, egy sebzett vadkant megszégyenítően ordított fel-Szó szem lehet róla!Nem engedem!Nem is tudunk róla semmit!Nagyot nyeltem, mert tudtam, hogy nem fognak egykönnyen elengedni, így odamentem hozzájuk, megöleltem őket, és suttogva mondtam nekik-Csodálatos szüleim vannak!Nagyon szeretlek titeket, de felnőttem!Ti is tudjátok, hogy sosem okoztam csalódást nektek, így most sem fogok!Kérlek, engedjétek, hogy a saját életemet éljem!Felnőtt vagyok, és tudom mit akarok!Ő pedig-mutattam az ajtóban álldogáló Adamre-vigyázni fog rám!Nem lesz semmi baj!Megígérem!Anyu elkezdett sírni, és odabújt apához.Hatalmas önuralom kellett ahhoz,hogy visszatartsam a könnyeimet.Adtam egy-egy puszit nekik, és felajánlottam, hogy amíg én összepakolok, addig hívják be Adamet,és beszélgessenek vele.Tudták, hogy ha menni akarok nem tarthatnak vissza, de ettől függetlenül megpróbáltak lebeszélni a költözésről.Anyu még azt is felhozta, hogy beteg vagyok, lázam van, és legalább addig maradjak itthon míg meg nem gyógyulok, hátha azalatt meggondolom magam.Órákig kellett győzködnöm őket, mire látszólag beletörődtek abba, hogy elmegyek.Végül behívták Adamet a konyhába, és leültették az asztalhoz.Anyu teával kínálta, apu pedig az életéről faggatta.Felrohantam a szobámba, elővettem két nagy bőröndöt,és belepakoltam a holmijaim nagy részét.Ruhákat,cipőket,fényképeket,a pipere holmimat,apróságokat,a laptopomat,a párnámat, és a takarómat,valamint Lidya naplóját.Amint a szobámban álltam, Honey jött be, és kezdett dorombolva a lábamhoz dörgölőzni.Elszorult a szívem.Hiányozni fog a kis gombóc.Ekkor eszembe jutott valami.Leszaladtam a konyhába, és suttogva kérdeztem leendő lakótársamtól-Szerinted...a macskámat magammal vihetném?Mosolyogva rám nézett, és bólintott.Egy puszit nyomott az arcomra, amitől igencsak meglepődtem, és akármilyen jól esett, a színjáték részeként könyveltem el.Ő ugyanis nem tudta, hogy odáig vagyok érte.Megkértem anyuékat, hogy vigyázzanak a kutyáimra, majd kimentem a kertbe,és megszeretgettem őket.Indulás előtt Honey-t is belegyömöszöltem a dobozába,még utoljára felszaladtam az emeletre,és megpuszilgattam a mélyen alvó húgomat, majd hosszas búcsúzkodás után kicipeltük a holmijaimat az autóhoz.Anyu újra elsírta magát,de ezúttal én is elengedtem magam, és vele együtt szipogtam.Végül nagy nehezen elengedett,megígértette, hogy vigyázok magamra,és rendszeresen hívom.Beültem az autóba,és elindultunk.Az utcasarokig tartottam még magam, azután keservesen zokogni kezdtem.Adam meg sem állt a házig,majd ott bevitte a bőröndöket, és hagyta, hogy saját magamtól megnyugodjak.Amikor úgy éreztem, hogy kibírom sírás nélkül, kiszálltam a kocsiból, és bementem a házba.Idő közben Adam eltűnt, és ismét egyedül maradtam.Kivettem a macskám a dobozából, összegömbölyödtem a kanapén, és igyekeztem megbarátkozni a helyzettel,közben Honey-t simogattam, és ő hálás dorombolással ajándékozott meg.Jól esett, hogy legalább ő itt van velem.Óráknak tűnt az idő, amíg egyedül voltam az öreg házban,így hát felfedező útra indultam.A szobából kilépve, a földszinten jobban körülnézve,egészen jó állapotban lévő konyha étkezővel,valamint kis mosdó is volt, az emeleten pedig két szoba, és egy fürdő.Még a bútorok is a házban voltak,igaz mindent több centiméteres porréteg borított,ezért inkább visszamenekültem a kanapé védelmébe, és vártam, hogy a ház ura hazaérjen.Nyomasztott a sok bedeszkázott ablak,és a vibráló csend.Elővettem a laptopomat,bedugtam a fülhallgatómat, és elkezdtem zenét hallgatni, majd elnyúltam a kanapén,és elaludtam.Nem hallottam, hogy Adam mikor ért vissza, ezért halálra rémültem, amikor arra ébredtem, hogy a hátam simogatja.Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok.Kellett egy két perc,hogy felfogjam mi történt.-Hol voltál?-kérdeztem, még az álom,és ébrenlét határán egyensúlyozva.Suttogva válaszolt-Hoztam pár holmit, de te aludj csak tovább nyugodtan.Nyöszörögve kérdeztem tőle-És te hol fogsz aludni?Halkan nevetgélt,és én rájöttem, hogy imádom a hangja mély tónusait-Ne aggódj!Megoldom!-felelte.Mondott még valamit, de az már nem jutott el az agyamig.Átöleltem a macskámat, és visszazuhantam az öntudatlanságba.