11.
Arra ébredtem, hogy napfény melengeti az arcom.Nem is értettem, hogy hogyan, mert emlékeim szerint, egy bedeszkázott ablakú szobában aludtam el, ahová fény nemigen jutott be.Nyöszörögve fordultam át a másik oldalamra, és igyekeztem visszaaludni.További fél óra csukott szemmel való forgolódás után, már nagyon érdekelt,hogy mi is történt.Résnyire nyitottam csak a szemem.Körbenézve a helyiség ugyan az volt mint tegnap, azzal a különbséggel, hogy a deszkák eltűntek az ablakról.Csodálkozva ültem fel.Az asztalon reggeli, és egy üzenet várt-Jó reggelt,az új életedben!Dél körül jövök.Hívd fel az iskolát,és iratkozz ki.A.- Újra és újra elolvastam az üzenetet.Kicsit olyan érzés volt, mintha férjhez mentem volna.Persze,tagadhatatlanul eljátszottam már a gondolattal, hogy Ő és én,de ugyanakkor nagyon jól tudtam, hogy Adam csupán barátként tekint rám.és nagy valószínűséggel, ez sohasem fog változni.Kábán felkeltem,és kinéztem az ablakon.Szép őszi nap volt,és a napsugarak aranyló fénybe vonták az erdőt.Így nézve nem is volt félelmetes.Amikor kigyönyörködtem magam,megreggeliztem,majd elindultam,hogy szétnézzek a házban.Felfedeztem, hogy Adam hozott takarító szereket, ezért úgy döntöttem, hogy amíg várakozom,csinálok valami értelmes dolgot is.Gyorsan átöltöztem melegítőbe, fogtam egy rongyot,és egy vödör tisztítószeres vizet, majd nekiálltam takarítani.A konyhával kezdtem.Port töröltem,sepregettem,ablakot mostam,padlót súroltam, és igyekeztem mindenhonnan eltüntetni a koszt, és pókhálókat.A sok letakart bútorról is lekerült a lepel.Kezdett a ház kicsit otthonosabban festeni.Az egész délelőtt eltelt, mire végeztem a földszinttel.Fel sem tűnt, milyen gyorsan repült az idő.Éppen megálltam egy percre,amikor Adam lépett be az ajtón.Amikor meglátta a rendet és tisztaságot megtorpant, és meghatározhatatlan kifejezés jelent meg az arcán.Azt hittem kiabálni fog, és leszedi a fejem, amiért bármihez is hozzányúltam, de végül csak elismerően füttyentett, és nevetve mondta-Nem is mondtad, hogy háztartási robot vagy!Én is elnevettem magam.Megkönnyebbültem attól, hogy nem haragudott rám,mégis úgy éreztem, hogy magyarázattal tartozom neki.-Adam!Én csak..nem is tudom.Ha már itt fogok élni..szóval.Csak szeretném ha kicsit otthonosabb lenne a ház.Nem tudok egy kriptában lakni!Idegesen toporogtam, és vártam a választ.Adam halványan elmosolyodott-Szerinted miért vettem le a deszkákat a szoba ablakáról?Én magam szerettem volna kitakarítani, de megelőztél, így nekem újfent csak az ablakok jutnak,viszont ha a házzal végeztünk, segítened kell majd nekem.Bólintottam.Ennyivel tartoztam neki.Közös erővel lakhatóvá tettük az emeletet , és leszedtük a többi ablak deszkáit is.Éppen a lépcső korlátjának dőlve pihentem, amikor megcsörrent a telefonom,eszembe juttatva, hogy nem hívtam fel az iskolát.Előhalásztam a zsebemből,és a kijelzőre pillantva láttam, hogy anyu hív.A tőlem telhető legvidámabb hangon szóltam bele-Szia anyu!Hogy telik a napod?Majdnem szívrohamot kaptam amikor meghallottam anyámat.A hangja a végletekig hisztérikusan csengett-Alessia!Áruld el nekem kincsem!Mégis hogyan engedhettelek el csak így?Ilyen egyszerűen,csupán pár óra győzködéssel,ráadásul egy vadidegennel....!?Hirtelen nem tudtam válaszolni.Nagyon is tudtam mit érez.Ugyan azt a hiányt, és ürességet, amit én.Az én érzéseimbe, azonban zavarodottság, és félelem is vegyült.A lehető legnyugodtabban válaszoltam neki-Anyu!Nem vesztem el, és nem veszítettél el!Soha nem fogsz elveszíteni,és hogy a kérdésedre válaszoljak, azért engedtél el,mert a legjobbat akarod nekem, mert boldognak szeretnél látni, és mert tudtad,hogy úgysem tarthatsz vissza.-az utolsó szavaknál elcsuklott a hangom.A vonal másik végén anyu nagyokat szipogott-Tudom kincsem, tudom!De kérlek,gondold át ezt a dolgot még egyszer,és ha mégis úgy döntesz,hogy hazaköltöznél,mi apáddal várunk.Ha viszont mégsem,azért látogass meg minket,mert már most hiányzol mindhármunknak!-nem bírta tovább, elsírta magát.Megígértem neki, hogy amint tudom meglátogatom őket, és elbúcsúztam tőle.Sajnáltam anyut,mert tudtam mekkora fájdalmat érez.Összegörnyedtem,és kitört belőlem a zokogás.Lecsúsztam a padlóra,és a tenyerembe temettem az arcom.Adam gondolom megsajnált, mert odajött, leült mellém,és magához húzott.A hajamat simogatva próbált megnyugtatni,miközben én a sírástól rázkódva bújtam hozzá.Olyan volt, mint egy nagy és jóságos mackó,akinek az én védelmem és boldogságom a fontos.Beletelt egy kis időbe, míg meg tudtam nyugodni.Minden áron el akartam terelni a gondolataimat a fájdalomról, ezért csukladozva kérdeztem meg tőle, hogy miben segítsek neki.Szorosan megölelt-Egy igazi otthonban ugyebár nincsenek fegyverek, és leláncolt szekrények.A nappaliban lévő összes holmit, levisszük a pincébe, és utána olyanná formálod a házat, amilyenné csak szeretnéd!-rám mosolygott,és felállt.Nagy nehezen talpra küzdöttem magam, majd mindketten nekiálltunk módszeresen kipakolni a földszinti szobát.Amikor a leláncolt szekrények sorra feltárultak, csak bámultam a több száz fegyverből álló arzenált.-Ne vedd tolakodásnak, de miért kell neked ennyi,és ilyen sokféle fegyver?Hirtelen az is átfutott az agyamon, hogy egy elmebeteg sorozatgyilkossal bútoroztam össze.Lényegre törő választ kaptam-Azért, mert minden természetfölötti bestiát máshogy lehet eltenni láb alól,és nekem nincsenek olyan szép késeim,amikkel bármit meg lehetne ölni, így hát maradt az a lehetőség, hogy felkészülök minden lehetőségre.Úgy csináltam, mintha éppen egy mindennapos dolgot vitattunk volna meg,és inkább segítettem neki kivonszolni az egyik nehéz szekrényt az ajtón.Fogalmam sem volt,hogy hol van a pince lejárata, így hát kellőképpen meglepődtem, amikor Adam a lépcső alatti fal egyik fa lécburkolatát finoman megnyomta,és az ajtó módjára feltárult,megmutatva a mögötte rejtőző széles kőlépcsőt,ami valahova,a mélybe vezetett.Ezután minden erőnket összevetve lecipeltünk mindent az erődítmény szerű,kőfalú helyiségbe.Reménykedtem benne, hogy a jövőben nem kell túl sok időt odalenn töltenem.Borzongva szaladtam fel a lépcsőn.Végül becsuktuk a titkos ajtót,és lerogytunk a nappaliban a kanapéra.Mindketten el voltunk fáradva,így moccanni sem tudtunk.Honey felugrott az ölembe,és összegömbölyödött.Az összes végtagomat ólom súlyúnak éreztem, de azért felemeltem a kezem és megsimogattam,amiért hangos dorombolás volt a jutalmam.Adam rám nézett,átnyúlt a kezem felett,megvakargatta a kis szőrgombóc feje búbját, és suttogva mondta-Az éjjel amíg te mélyen aludtál, volt időnk összebarátkozni.Nem bánom hogy magaddal hoztad,mert jó haverok leszünk!Én sem bántam.Szerettem ezt a macskát, és nem akartam megválni tőle,habár ha lehetett volna, a kutyáimat is magammal hozom.Ahogy ott ültem,és belesüppedtem a kanapéba, majdnem elaludtam, és az jutott eszembe,hogy amikor Adam mellett vagyok, észrevétlenül repül az idő.Szinte észre sem vettem, és már vége is volt a napnak.Nagyot ásítottam.Másra sem vágytam,mint egy forró zuhanyra,és egy ágyra.Feltápászkodtam,és az emeleti fürdő felé vettem az irányt.Napközben, amíg takarítottunk, megegyeztünk, hogy melyik szoba kié legyen, így én a sátortető alatt megbúvó kisebb,apró virágos tapétával díszítettet választottam.Édesen régimódi volt a berendezés.Nehéz fa szekrénnyel,kovácsolt vas keretes ággyal,és mint otthon, nyikorgó fapadlóval.A holmijaim is felkerültek már, így a szekrényből kivettem a piperetáskámat, és elmentem zuhanyozni.Jól esett megtisztulni az egész napi munka után.Zuhanyzás után pizsamát húztam, elköszöntem Adamtől,aki még mindig Honey-t szeretgette,majd ágyba bújtam.Gyorsan jött az álom,és én hálásan adtam át magam neki.Késő éjjel volt,mikor egy furcsa érzés ijesztett fel.Csakúgy mint reggel, először nem nyitottam ki a szemem, csak próbáltam rájönni mi történik.Ismeretlen, kesernyés,és a rothadó hús bűzére emlékeztető szag csapta meg az orrom,és félelem járt át.Hirtelen felpattant a szemhéjam, és Hannaht láttam magam előtt, nem éppen emberi alakjában.Hosszú ujjaival felém nyúlt,a szájából kivillant a tűhegyes fogakból álló fogsora,opálos szeme pedig rám meredt.Már majdnem elért, amikor torkom szakadtából sikítani kezdtem,és menekülni próbáltam, de a halálhozó a mellkasomra térdelt,és belepréselt a matracba.Kitapintotta a szívemet, és hegyes körmével felsértette a bőrömet.Küzdöttem, de nem voltam elég erős,így hiába rúgkapáltam,nem tudtam szabadulni.Elkönyveltem magamban, hogy akkor és ott szörnyű véget ér az életem, de Adam abban a másodpercben berontott az ajtón,és kétszer rálőtt Hannahra,aki rögtön kiröppent a csukott ablakon.Csak egy golyó találta el, a másik a falba fúródott.Halálosan meg voltam rémülve,magam elé meredtem, és reszkettem.Adam odarohant hozzám, és megkérdezte, jól vagyok-e, de mivel nem feleltem, a vállamnál fogva megrázott-Lexi!Nézz rám!Megsérültél?-teljesen kétségbe volt esve.Egy szót sem tudtam kinyögni, ezért csak félrehúztam a pizsama felsőmet,és megmutattam neki a félkör alakú sebet a mellem felett.Percekig teljesen sokkos állapotban voltam, végül annyit sikerült mondanom-Ki fogja tépni a szívemet!El akartam kerülni a halálom, minden áron,de nem maradt erőm,csupán aludni akartam.Adam zaklatottan mászkált fel alá mellettem, és káromkodott, legalább öt élő és holt nyelven.Meg akartam nyugtatni, de nem tudtam mit mondjak.Vissza szerettem volna feküdni,és aludni,de rettegtem, hogy az a dög, esetleg visszajön értem, ezért felpillantottam rá, és megkérdeztem-Velem aludnál ma éjjel?Vigyáznál rám?Nem kellett sokáig győzködnöm.Lerohant a földszintre, magához vett még két fegyvert;egy rövid csövű sörétes puskát,és még egy pisztolyt.Mikor visszaért, ez utóbbit a párna alá rejtette, a puskát az ágy mellett a falnak támasztotta, bebújt mellém,és lekapcsolta a lámpát.Remegve bújtam hozzá, és Ő biztonságot nyújtva átölelt.Egy ideig még nem jött álom a szememre , csak hallgattam a szívverését,de végül a dobbanások elringattak.