14.

"Egy sebet be lehet kötözni, egy törött csontot sínbe lehet rakni, de ha nem törődnek az emberrel, azt nem lehet utólag helyre hozni."

 Reménnyel telve, mégis fáradtan,kisírt szemekkel,fájó végtagokkal,sajgó sebekkel,és aggódó szívvel ébredtem.Amint kinyitottam a szemem,rögtön szertefoszlott minden,amit az éjjel szabadon folyó álmaiban felépítettem.Őszintén hittem, hogy ha nagyon erősen kívánom,Adam reggelre jobban lesz,és én aggódás helyett örömmel ölelhetem magamhoz.Rá kellett jönnöm azonban,hogy csak a kisgyerekeknek mondott mesékben vannak csodák, csak ott érvényes a kívánság,csak ott teljesülnek be azonnal a vágyak.Még utoljára magamhoz szorítottam,azután felkeltem az ágyból.Éjjel teljesen kihűlt a ház,és én vacogó foggal szaladtam át a szobámba, hogy a pizsamámat valami melegebb ruhára cseréljem.A fürdőszobai rutint úgy zavartam le, hogy nem is néztem tükörbe.Nem voltam kíváncsi arra, hogy mennyire vagyok kékre-zöldre verve,és arra sem,hogy mennyire vörösek a kisírt szemeim.Nem érdekelt hogyan nézek ki,csak azt akartam,hogy minden újra jó legyen.Legszívesebben visszafeküdtem volna az ágyba,de nem állhattam meg, nem hagyhattam,hogy összezuhanjak,és magamba forduljak.Tartanom kellett magam,mert ott feküdt az ágyban egy ember,aki jelen pillanatban csak rám számíthatott,akinek szüksége volt rám,és akire nekem is szükségem volt.Annak érdekében,hogy valamelyest eltereljem a gondolataimat,feltakarítottam a házban a tegnapi sárnyomokat,és kimostam két adag ruhát.Ennem is kellett valamit,de annyi életkedvem sem volt, hogy egy falatot is a számba vegyek,viszont gondolnom kellett Adamre is,mert a szervezetének szüksége volt táplálékra, így hát fellapoztam az örökségemet, családom nőtagjai által gyűjtött,és féltve őrzött receptkönyvemet,és kikerestem Anabelle nagyi csodalevesének receptjét.Emlékekből tudtam,hogy ez mindenre jó, mert anyu lelki bajtól kezdve, a meghűlésig mindenre alkalmazta. Pontosan követve a leírást,szépen felaprítottam hozzá minden alapanyagot,főztem bele csirkehúst,és szép lassan arany színű,gyöngyöző levessé állt össze.Amíg főtt, tüzetesebben körülnéztem a konyhai szekrényekben.Nagy meglepetésemre igen jól fel volt szerelve mindenféle konyhai kütyüvel,amire csak szükségem lehetett.Elgondolkodtatott,hogy mi lehet ennek az oka, de nem tudtam rájönni, inkább azzal biztattam magam,hogy majd ha Adam rendbe jön,megkérdezem tőle,ezért kitettem a konyhapultra egy turmixgépet, és még melegen kevés levest,zöldséget és húst összepépesítettem vele,mintha csak bébiételt gyártottam volna.Kiöntöttem egy tálba, fogytam egy kanalat és egy szalvétát, majd felvonultam az emeletre.Az ajtóban állva szívszorító látvány volt, hogy az,akire a legnagyobb szükségem lett volna, úgy feküdt az ágyban csukott szemmel, teljes mozdulatlanságban, mint halott a koporsóban.Nagyokat nyeltem, mert a sírás fojtogatott. Ahogy ott feküdt magatehetetlenül ez a nagy ember, olyan sebezhetőnek, és védtelennek tűnt.Össze kellett szednem magam, mert nem sok választott el attól, hogy darabjaimra hulljak.Az ágy szélére ültem, a nyakába terítettem a szalvétát, és kanalanként, mint egy gyereket, elkezdtem megetetni.Biztató jel volt legalább,hogy lenyelte az ételt,tehát a túlélési ösztön nem hagyta el.Szép lassan megetettem,elpakoltam,majd a pincéből felhozott könyvekkel felszerelkezve letelepedtem a földre,a hátamat nekivetettem a fűtőtestnek,és olvasgattam.Mást ugyanis nem igen tudtam csinálni, tekintve,hogy egyetlen lakótársam az életéért küzdött,a családomnak meg jobb volt, ha nem látott ilyen állapotban,így hát egyedül, szótlanul telt a napom.Amikor meguntam az olvasást, azzal szórakoztattam magam, hogy saját rekordjaimat döntögettem abban,hogy mennyi idő alatt tudok szétszedni, és összerakni egy pisztolyt.Nagy unatkozásom közepette azért szakítottam időt arra,hogy felhívjam anyut, csak azért,hogy halljam a hangját, és hogy megnyugtassam afelől, hogy minden rendben.Persze ez nem volt igaz.Semmi sem volt rendben.Felpillantottam Adamre,és azon tűnődtem, hogy vajon meddig fog tartani ez az állapot?Elszomorított a házban kongó üresség.Az idő csigalassúsággal vánszorgott,és úgy tűnt hogy az idő már éjszakába hajlik, de az igazság az volt, hogy még csak késő délután volt.Egyedül voltam,és legszívesebben ordítottam volna a magánytól.Éppen Adam légzését.és szívverését ellenőriztem, amikor odalenn kopogtattak az ajtón.Megmerevedtem,és görcsbe rándult a gyomrom.Felkaptam a fegyvert a földről, és magamhoz vettem az egyik késemet, majd lábujjhegyen leosontam a bejárathoz.Újra kopogtak,és én a torkomban dobogó szívvel felemeltem a fegyvert,és igyekeztem nagyon határozott hangon kérdezni-Ki az?-nem érkezett válasz,csak újabb kopogtatás.Remegő kézzel nyúltam a kilincsért, kinyitottam az ajtót, és gyorsan hátráltam pár lépést.Tudtam,hogy ha az aki az ajtóban áll természetfölötti,nem fog tudni bejönni a házba.Azonban mikor megláttam azt, aki a küszöbön állt, úgy meglepődtem,hogy majdnem kiesett a pisztoly a kezemből.Egy pillanatig azt hittem, hogy valaki egy tükröt állított elém.A velem szemben álló nő,ugyanis a megszólalásig hasonlított rám.Az arcvonásai, a haja,sőt, még a jobb szemöldöke feletti anyajegy is ugyan olyan volt.Nem tudtam megszólalni, kinyitottam a szám, hogy mondjak valamit, de utána újra becsuktam,mert nem jött ki hang a torkomon, e-helyett kérdőn néztem rá.A lány úgy szólt hozzám,mintha egész életemben ismertem volna-Beengedsz?-közben mosolygott,és én ledöbbentem."Komolyan azt hiszi,hogy be fogom engedni,mikor fogalmam sincs hogy ki is ő valójában?!"-gondoltam,miközben az agyam sebesen pörgött.Nem bízhattam meg benne,mert nem tudtam mik a szándékai,és egyáltalán,hogyan lehetséges,hogy pontosan úgy néz ki,mint én? Olvastam alakváltókról,és hasonló lényekről akik káprázattal tévesztik meg az áldozataikat, ezért ki kellett derítem,hogy mik a szándékai.Ha természetfeletti,és gonosz szándékai vannak,akkor úgysem lépheti át a küszöböt, ezért leengedtem a fegyvert-Persze!Gyere be!-mondtam,és kíváncsian vártam a fejleményeket.A lány elmosolyodott, és belépett a házba.Megkönnyebbülten sóhajtottam fel,mert ezek szerint se rosszindulat,se gonoszság, se semmi természetfeletti nem volt benne,de akkor még nem tudtam,hogy bizonyos fokig tévedek.Megenyhülten visszamosolyogtam rá,és halkan kérdeztem tőle-Ki vagy te?Honnan kerülsz ide,és honnan tudtad hogy itt vagyok?Úgy nézett rám,mintha tudnom kellett volna ezekre a kérdésekre a választ,majd mikor rájött,hogy nagy valószínűséggel nem viccelek,elkomorodott.Mint aki teljességgel otthon érzi magát,bevonult a konyhába,és leült az asztalhoz.Fásultan követtem,és közben azon járt az agyam,hogy ez nem lehet más,csakis egy tréfa.Az asztalnál ülve összekulcsolta a kezeit, és mintha minden napos dolog lenne,kért egy teát.Megütközve álltam az ajtóban, de végül főztem két csészével, elé tettem az egyiket,leültem vele szemben,és kissé ingerülten újra feltettem a kérdéseimet.A lány belekortyolt a teába,vett egy nagy levegőt,és belekezdett a mondókájába.-Hogy ki vagyok én?Reménykedtem benne, hogy tudni fogod, de mivel mégsem,el kell mesélnem.A nevem Abby Talbot,és a te dédnagymamád nagyanyjának a testvére vagyok!Leesett az állam,mert gyors fejszámolással kiderült, hogy ez a lány,vagy nő,vagy micsoda,körülbelül százötven éves, és mégsem tűnik többnek mint én.Bizonyára hangosan kattogtak az agyamban a fogaskerekek,vagy egyszerűen csak kiült az arcomra a döbbenet.Ezt valószínűleg ő is látta,mert halványan elmosolyodott,és folytatta.-És hogy miért vagyok itt?Hát azért,mert Te hívtál ide engem!Az agyam végképp becsődölt, elvesztettem a fonalat, és teljes értetlenséggel néztem ük-ük nagymamám nővérére.Még pislogni is elfelejtettem,úgy meredtem magam elé."Mit ért az alatt,hogy én hívtam ide?Én senkit sem hívtam!Anyun kívül nem is beszéltem ma senkivel!"gondoltam,és próbáltam kitalálni mi folyik itt.-Tudom,hogy nem beszéltél senkivel,de akkor is te hívtál ide!Te gyötrődtél egész nap magányosan,és kívántad,hogy valaki legyen melletted, akivel megoszthatod a gondjaidat.-mondta miközben átnyúlt az asztal felett,és a vállamra tette a kezét.Abban a pillanatban egy jóleső melegség, nyugalom,és biztonságérzet járt át,de közel sem olyan mint Adam közelében,ez teljesen más volt.Túlságosan szét voltam esve,és az arcomon látszott minden érzelem, ami más esetben nem igen vált volna előnyömre,most viszont jól jött, ugyanis Abby szavak nélkül is értett, később el is árulta miért.-Amit érzel Lexi, az a családi kötelék,a család biztonsága.A mi családunk nőtagjai mindig is szoros köteléket ápoltak a természettel és a szellemvilággal.Volt idő,amikor varázslónőnek, papnőnek, sámánnak vagy boszorkánynak hívtak minket, ma azonban már maxmimum csalónak.Ez a természettől kapott erő csak a családunk női ágán öröklődik,viszont a te születésed előtt mélyen rejtve volt generációkon keresztül.Bennem,és a nővéremben is megvolt,és mivel nekem nincs gyerekem, neki kellett ezt tovább vinnie.A sors úgy döntött,hogy egy sárkányba szeretett bele,akiknél a tűz viszont csak férfi ágon öröklődik,így a boszorkányság,és a sárkánylélek is lappangott.Tátott szájjal bámultam rá,mert megdöbbentem,és értetlenkedtem egyszerre.Ki is szaladt a számon a kérdés-Hogy ha valóban csak férfi ágon öröklődik a tűz,akkor én hogyan....?Erre is volt válasz.Abby hátra dőlt,és folytatta-Nagyon ritka az amikor egy nőben ég a tűz,olyannyira,hogy száz évente csak egy,vagy kettő születik,és én rajtad kívül csak egy valakiről tudok,aki sajnos már nem él.Te viszont még nála is különlegesebb vagy,ugyanis benned megvan mindkét vérvonal ereje, sőt, olyan csillag együttállás alatt jöttél a világra, ami más képességekkel is megáldott.Neked csak az a dolgod,hogy egyensúlyban tartsd magadban az erőket, különben felemésztenek.Nem  tudtam mit mondjak.Újabb dolgokra derült fény, amiket meg kellett emésztenem,de lassan már kezdett túl sok lenni.Elkeseredetten néztem rá-Mégis hogyan, és mit kezdjek ezzel az egésszel?kérdeztem,és kicsordult egy könnycsepp a szememből.Elég bajom volt,féltem,és aggódtam,és fogalmam sem volt,hogyan birkózzak meg mindennel egyszerre.Abby tudta jól, hogy min megyek keresztül,és megígérte, hogy amíg szükségem van rá, velem marad.Felajánlottam neki azt a szobát ami az enyém volt, tekintve, hogy én a másik szobában aludtam.Később megtudtam,hogy egy kereső bűbáj segítségével talált rám,mesélt a természet erejéről amit birtoklunk, és kérésemre megvizsgálta Adamet is. Nem igazán javult az állapota.Biztos voltam abban, hogy az én hibám, és ez nem történik meg,hogyha gyorsabb és erősebb vagyok,és nem hagyom egyedül.Önsanyargatásom ellenére sem tudtam mit tenni azon kívül,hogy vártam, azonban legalább már nem voltam egyedül.Igyekeztem minél többet megtudni,megállás nélkül kérdeztem, és ő készséggel válaszolt.Megkaptam az egyik Igés Könyvet, ami a családunké volt, és folyamatosan bővült az idő folyamán.Abby állítása szerint ha ő nem lenne velem, a könyvből is megtudnék mindent, amit érdemes.Ahogy közelgett az este,egyre erősebben éreztem a minket összekötő erőt, a családi köteléket.Két kérdésem azonban még maradt,és fel is tettem őket-Hogyan lehetséges,hogy egyformák vagyunk,és az,hogy annyi idősnek tűnsz mint én?Úgy tűnt, mulattatja a kérdés,de azért válaszolt nekem-Az olyan családokban mint a miénk, nem ritka, hogy az utódok megszólalásig hasonlítanak a felmenőikre.Nem tudjuk mi ennek az oka, de ez mindig is így volt.Másfelől pedig vannak olyan igék, és gyógynövények, amelyek fiatalon tartják a testet, és ezeket használom én.Remélem kielégítő válaszokat kaptál!-mondta mosolyogva.Bólintottam, azután nagyot ásítottam.Fáradt voltam, de nem fizikailag.Az agyamnak újfent annyi új dologgal kellett megbirkóznia, hogy szellemileg teljesen lefárasztott.Megmutattam Abbynek a szobát, és jó éjt kívántam neki.Megköszönte, és még hozzátette, hogy amint Adam magához tér, ő távozik, de ezentúl sosem hagy el.Megköszöntem neki a segítséget,lezuhanyoztam, és bebújtam az ágyba.Ugyan úgy mint előző este,amilyen szorosan csak tudtam odabújtam az alvó sárkányhoz, és bár tudtam, hogy valószínűleg nem hall, de újra elmondtam neki, hogy szükségem van rá,és ismét megígértettem vele,hogy meg fog gyógyulni.Mindennél jobban szerettem volna, ha visszatér hozzám,ezért egy percre sem adtam fel a reményt.A mellkasához bújtam,és vegyes érzelmekkel aludtam el.